Létezik-e megoldás az ökológiai válságra a kapitalizmuson belül, vagy a katasztrófa elkerüléséhez meg kell haladnunk a jelenlegi rendszert? A hagyományokhoz híven kérdéssel indult a Tanácstalan köztársaság vitaest-sorozata újabb állomása. A Karátson Gábor Kör és az ELTE TáTK humánökológia mesterszak közös rendezvényének pénteki találkozóján, a korábbi előadásokhoz kapcsolódva a zöld filozófia és gazdasági növekedés problematikus viszonya került középpontba, kevésbé provokatív kérdésfeltevések mentén, és visszafogott optimizmussal fűszerezve.
A Takács-Sánta András egyetemi docens, humánökológus által vezetett est első előadója, Fabók Márton, a Helyzet Műhely kutatója, a Fordulat című lap szerkesztője az antopocén fogalmának tisztázásával indított. Az antropocén az új földtörténeti kor javasolt elnevezése, amely arra utal, hogy az emberi beavatkozás alapvetően határozza meg a bolygó működését, hatásunk immár nem elhanyagolható a Föld ökoszisztémájára: „az ember átvette a vezető szerepet a természet erőitől”. Fabók szerint az elnevezés természettudományi szempontból helytálló lehet, társadalomtudományi szemmel nézve azonban rendkívül problémás. Azt sugallja ugyanis, hogy a tűzhasználat megjelenésétől a mai emberiség környezeti hatásáig egyenes út vezetett, és a determinizmus miatt nincs is lehetőségünk változtatni a folyamaton. Holott a történet tele volt esetlegességgel, és igenis módunkban áll tenni a káros hatások ellen.
A másik probléma a kutató szerint az, hogy az emberiség egészét felelőssé tesszük a klímaválságét, ami felettébb félrevezető, hiszen a statisztikák szerint a világ leggazdagabb hét százaléka felelős az üvegházhatású gázok kibocsátásának feléért, és a legszegényebb negyvenöt százalék felelős a kibocsátás hét százalékáért. Az óriási különbségek miatt nem beszélhetünk tehát homogén felelősségről, ezért inkább a válságért felelős gazdasági, társadalmi és politikai rendszert kell vizsgálni. Ez pedig nem más, mint a kapitalizmus. Ezért is lenne helyesebb antropocén helyett a „kapitolocén” kifejezés használata.
A kapitalizmus Fabók értelmezésében olyan gazdasági, társadalmi és politikai rendszer, amelynek elsődleges húzóereje a tőkefelhalmozás és a profitnak a logikája. A kapitalizmus folyamatosan saját határait feszegeti, földrajzi és technológiai értelemben egyaránt. A folyamatos, korlátok nélküli növekedés azonban illúzió, ahogy azt a klímaválság is bizonyítja, nem hagyatkozhatunk a határtalan növekedés eszméjére.
Fényt vegyünk, ne villanykörtét! | Magyar Hang
A Tanácstalan köztársaság hatodik vitaestjén kiderült, hogy mitől lehet zöld a gazdaság, mit tehetünk az értelmetlen munka ellen, és hogyan lehet rávenni a politikusokat a változásra.
Nem a bolygó jövője a tét, még csak nem is a bioszféra jövője, hangsúlyozta Fabók Márton, hiszen azok, a jelenleg zajló, minden korábbinál súlyosabb fajkihalás dacára valamilyen formában megőrződnek, ahogy az ember is túlél valahogy, a kérdés csak az, hogy miként. Vagyis, hogy „mennyire lesz szar nekünk?”
A klímapolitika mindannyiunk érdeke, mondta el a kutató, aki szerint nem bízhatunk a technológiai innovációban, és a törvényi szabályozásban, a gazdasági-társadalmi rendszer alapvető logikáját kell megváltoztatni ahhoz, hogy élni tudjunk ezen a bolygón. A változáshoz nincs megfelelő útmutató, nincs egyenes út kifelé a kapitalizmusból, ez inkább a próbálkozások és hibák összjátékából áll össze. A fő irány azonban meghatározható: a profit és tőke logikájával szembe kell helyezni a társadalmi reprodukció, az élet reprodukciójának logikáját.
Nem a profit növelése, hanem a szükségletek kielégítésére kell koncentrálni Fabók Márton szerint. Ennek látványos példája a mezőgazdaság, ahol a jelenlegi nagyipari kapitalista logika szerint a profit maximalizálása a célja, és nem az élelmezési igények kielégítése. Ezért is fordulhat elő, hogy a világ egyik felén éhínségek pusztítanak, a másik felén pedig komoly pazarlás folyik. E felosztás helyett egy olyan működésmódot kell megtalálni, amely a helyi termelésre, a helyi alapanyagokra helyezi a hangsúlyt, és így jelenthet alternatívát a kapitalizmusra.
Pintér László egyetemi docens, a CEU tanára, a Nemzetközi Fenntartható Fejlődési Intézet főmunkatársa a fenntartható fejlődés régi motorosaként mutatta be magát, aki az elv kidolgozásának kezdeteitől kíséri figyelemmel a „zöld nekibuzdulást.” Történeti perspektívába ágyazott előadása arra kérdésre kereste a választ egyebek mellett, hogy az elmúlt évtizedek kezdeményezései vajon találtak-e megoldást a klímaválságra, és napjaink minden korábbinál aktívabb mozgalmai bepótolhatják mindazt, amit a korábbiak elmulasztottak?
Nem csak klímaproblémánk van, hanem rendszerproblémánk – fogalmazott a kutató. A rendszer problémájának egyik leghangsúlyosabb tünete a klímaválság, de közel sem az egyetlen. Ha csak a klímaproblémát próbáljuk megoldani, könnyen mellékvágányra kerülhetünk, és elhanyagolunk számos hasonlóan fontos kérdést.
A fenntartható fejlődés az induláskor egy forradalmi elképzelés volt, amely a létező gazdasági-politikai rendszert belülről akarta megreformálni. „Ez körülbelül olyan, mintha a süllyedő Titanicból a süllyedés közben próbálunk léghajót építeni”. Nem egyszerű feladat. Eleinte őszinte megoldáskeresési szándék volt benne, idővel azonban az eredeti koncepciót feldarabolták, és addig rakosgatták össze újra, hogy végül egy teljesen más elképzelés lett belőle: a fenntartható növekedés, ami fából vaskarika.
„A természetvédőket még eltűri a hatalom, olykor beszélget is velük" | Magyar Hang
Hogyan építették le a környezetvédelmet az ezredfordulótól napjainkig a „versenyképesség” és a „bürokráciacsökkentés” jegyében – erre keresték a válaszokat a Tanácstalan köztársaság hetedik vitaestjén.
Az aktuális klímamegmozdulások kapcsán Pintér kétségét fejezte ki, hogy ezek hatást tudnának gyakorolni a fősodorra, hogy ne csak egy kis mentőcsónakot bocsáthassunk a vízre, hanem a hajót elkormányozhassuk a közeledő jéghegytől. Nem elég a technológia-politikai iránymutatás, hogy merre kerüljük el az ütközést, ezeknek megfelelő sebességgel, és a megfelelő szinten kell mozognia.
A kutató az 1972-ben publikált A növekedés korlátai című tanulmányra utalva elmondta, a lassan fél évszázada publikált szöveg alapvetően kérdőjelezte meg a kapitalizmus eszmei alapját, a növekedést. Más nyelvezettel ugyan, de az elképzelés újra előkerült, fogalmai visszakerültek a tudományos diskurzusba.
A növekedés kapcsán Pintér László elmondta, a fogalom minden téren meghatározza a gondolkodásmódunkat. Jó példája ennek, hogy a társadalmi fejlettséget még mindig a GDP-vel (bruttó hazai termék) mérjük, annak ellenére, hogy tudjuk, nagyon félrevezető irány. Vannak alternatív szemléletek, amikor azonban tényleges pénzügyi döntésre kerül sor, akkor a GDP a központi fogalom. A növekedés mindenhatóságának problémája, sok egyéb mellett az, hogy a GDP növelésével, amelyre a politikai és gazdasági akarat irányul, törvényszerűen növekszik az anyag-, energia- és vízfogyasztás is.
Az eddigi kísérletek ellenére, a jelenlegi mozgalmakkal sem tartunk ott, hogy elérjük azt a paradigmaváltást, ami a válság megoldásához szükség lenne – fogalmazott a kutató. Kifejtette, olyan kockázatokkal találjuk szembe magunkat most, amelyekre a jelenlegi intézményrendszer egyáltalán nincs felkészülve. És ha kihívásokra a jelenlegi problémák alapján igyekszünk megfelelni, akkor 15-20 év múlva már semmiféle megoldást nem találunk majd a jövő problémáira. Projekcióra, a jövőbeli kockázatok feltérképezésére van szükség.
Pintér László szerint elméleti alapon ugyanakkor nem lehet választ találni a kérdésekre. Olyan helyi, regionális, vagy akár országos kezdeményezésekre van szükség, amelyek laboratóriumszerűen próbálják ki, hogyan lehet kezelni a kihívásokat a jövőben.
