Íme! – s lőn az internet

Íme! – s lőn az internet

Az ARPANET hálózatba között gépeinek térképe 1973-ban

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Ötven éve sikerült először szöveges üzenetet küldeni egy számítógépről egy másikra.

Miközben a világ a második holdra

szállást, azaz az Apollo–12 indítását várta, 1969. október 29-én helyi idő

szerint este 10 óra 30 perckor két betű jelent meg a Stanford Kutatási Intézet

(Stanford Research Institute, SRI) SDS 940-es nagyszámítógépén: LO. Az üzenet

ötszáz kilométerrel délebbről, a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA) SDS

Sigma 7-es gépéről érkezett a San Franciscóhoz közeli Menlo Parkba. Az akkor

programozást tanuló egyetemi hallgató, Charley Kline operátor eredetileg a

login, azaz bejelentkezés szót szerette volna begépelni, ám a rendszer az első

két karaktert követően lefagyott. Ez volt az első szöveges üzenetváltás, amely

az internet elődjének számító, az amerikai védelmi minisztérium alá tartozó,

fejlett kutatásokat összefogó ügynökség (ARPA) kísérleti rendszerén történt két

számítógép között.

Az ARPANET első, félbeszakadt üzenete mintha sorsszerűen a Teremtés könyvét idézte volna: a „lo” – azaz a magyarul „íme”, „lám” – szóalak csak a Mózes első könyveként is ismert szövegben százhússzor, míg a Bibliában 1319 alkalommal szerepel. „Íme! – s így lőn az internet” – lelkendezhetnek a fanatikusok. De pontosan hogyan jutottak oda, hogy két komputer kommunikálni tudjon egymással? A jeles esemény ötvenedik évfordulóján ezt elevenítette fel a brit közszolgálati adó, a BBC Ötven dolog, ami létrehozta a modern gazdaságot (50 Things That Made the Modern Economy) című műsora.

Az első, 1969. október 29-i üzenetváltást megörökítő hivatalos feljezés (Forrás: Charles S. Kline/UCLA Kleinrock Center for Internet Studies)

Az 1960-as évek legelején a Pentagon

kutatásfejlesztési részlege csak vegetált. A szovjet Szputnyik–1 műhold

fellövésére válaszul 1958-ban létrehozott ARPA-nak az amerikai űrügynökség, a

NASA felállítása után nem sok babér termett. Bob Taylor már 1960 óta

foglalkozott azzal, mi mindenre lehet felhasználni a számítógépeket a

hétköznapokban; az informatikai pionír 1965-ben igazolt a NASA-tól a védelmi

minisztériumhoz.

A gépek rendszerbe kötésének ötletét

az ARPA informatikai fejlesztésekért felelős részlegének korábbi vezetője, J.

C. R. Licklider vetette fel Taylornak, illetve az osztályt akkor vezető Ivan

Sutherlandnek. A beszédes nevű, galaxisok közötti számítógép-hálózat

(Intergalactic Computer Network) azt célozta, ami ma már realitás, hogy minden

elektronikus eszköz egy közös hálózaton, annak részeként működik, és ha kell,

kommunikál egymással.

Taylor 1966 februárjában kopogott be

az ARPA igazgatójának az ajtaján, és előadta ötletüket. „Már tudjuk, hogyan

lehetne megcsinálni” – mondta Charles Herzfeldnek, miközben még nem

körvonalazódott minden részlet arra vonatkozóan, miként lehetne egy rendszerbe

kötni az Egyesült Államok valamennyi nagyszámítógépét. A beszélgetés húsz

percig tartott, Herzfeld beadta a derekát, és egymillió dollárt csoportosított

át a ballisztikus rakétavédelmi programból a számítógép-hálózat kiépítésére.

A Pentagon számára mindez azért volt kulcsfontosságú, mert ilyen rendszerrel sokkal könnyebben lehetett összehangolni a fegyveres erők irányítását, logisztikáját és kommunikációját – az amerikai védelmi tárca ugyanis azt tervezte, hogy 13 légvédelmi-nukleáris irányítóközpontot létesít, amelyeket az IBM Q32-es katonai szuperszámítógépei egy rendszerbe kötve vezérelnének.

Két éve kering a fejünk felett, de nem tudni, hogy pontosan mit is csinál | Magyar Hang

Már az ötödik küldetését végzi az amerikai légierő „legtitkosabb” gépe, az X-37b önműködő űrrepülő.

Az egyik legnagyobb kihívást az egyes

nagyszámítógépek összehangolása jelentette. Akkoriban nem léteztek egységes

operációs rendszerek, szobányi méretű eszközökön különböző „programnyelvek”

futottak, teljesen eltérő és egyedi működtetéssel.

Taylor 1967 januárjában a

Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) mérnökét, Larry Robertset találta meg a

feladatra, aki már bizonyított e téren: korábban telefonhálózaton keresztül

sikerült adatot továbbítania az MIT egyik nagyszámítógépe és a légierő kísérleti

Q32- es komputere között. Roberts ambiciózus terve az volt, hogy minden elérhető

gép minden egyes elemét – a hardvert és a szoftvert is – egy hálózatra

kapcsolják. Tavaszra nagyjából kidolgozták a technikai szabványokat a

felhasználók azonosítása és hitelesítése, az átvitelnél használt karaktertábla,

a hibaellenőrzés és a jeltovábbítás, ismételt átvitel tekintetében.

Az összehangolás azonban továbbra is gondot okozott. Ekkor jött Wesley Clark és ötlete: mi lenne, ha minden nagy gép mellé egy-egy minikomputert kötnének be, amelyeken ugyanaz a központi program futna, így amolyan szinkronizáló egységként tudnának kommunikálni egymással a hálózaton belül?

Bob Taylor egy 2008-as felvételen (Fotó: Gardner Campbell/Flickr)

A miniszámítógépeket fejlesztő Clark

elképzelése bevált, és a rendszerbe kötött eszközök az üzenetátjátszó

processzorok (Interface Message Processors, avagy IMPs) elnevezést kapták. Egyébként

a jelzőjükkel ellentétben ezek a számítógépek sem számítottak mai értelemben

vett „kis” masinának: az ARPANET-hez rendszerbe állított Honeywell minikomputer

nagyjából hűtőszekrény nagyságú, mintegy 400 kilogrammos eszköz volt, az ára

pedig 80 ezer dollárra rúgott, mai értéken nagyjából félmilliónak felelne meg.

A rendszer végül négy gép – a Los Angeles-i UCLA, a közeli Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem, a UCSB, az SRI kutatóintézet és a Utah Egyetem komputertudományi tanszékének – hálózatba kötésével indult. Az első állandó kapcsolat 1969. november 21-én létesült az UCLA és az SRI termináljai között, majd december 5-ére mind a négy csomópontot sikerült bekötni. Egy évvel később már 13, 1973 szeptemberére negyven, míg 1981-re 213 gépből állt a hálózat, s nagyjából húsznaponként bővült egy újabb csomóponttal.

Az első transzatlanti összeköttetésre 1973-ig kellett várni, amikor sikerült kapcsolatot teremteni – amerikai bábáskodás mellett nem sokkal korábban, 1968-ban felállított, földrengéseket és nukleáris robbanásokat (így a kísérleti atomrobbanásokat is) figyelő – norvég szeizmikus intézet számítógépével.

Újra felmelegíti a csillagháborús tervét Amerika | Magyar Hang

A Pentagon alá tartozó Űrfejlesztési Hivatal négy hónapja kezdte meg működését, és a civil szféra ipari képességeire alapozva építene egy reagani terveket idéző űrvédelmi struktúrát.

Az ARPANET hivatalosan 1975-től állt „hadrendbe”, irányítása ekkor került át a Pentagon védelmi kommunikációs ügynökségéhez, a DCA-hoz. Még ugyanabban az évben üzembe helyezték az első titkosító berendezéseket, amelyek bizalmas katonai információkat kódolták. A védelmi és civil felhasználás különválására még közel egy évtizedig, 1984-ig kellett várni.

Az IMP-ket az 1980-as évek végén

felváltották és múzeumba száműzték a sokkal modernebb, kisebb, ma routerként

ismert eszközök. A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően végül 1988–1990

között kialakult és felállt a ma is használt rendszer, a Tim Berners-Lee

nevével fémjelzett „world wide web”, az internet, azaz a világháló.

Az ARPANET korai megálmodói, fejlesztői közül ma már egyedül a számítógépes grafika atyjának is tekintett 81 éves Sutherland mesélhet a hőskorról, Licklider 1990-ben, Clark 2016-ban, Taylor egy évvel később, míg Roberts tavaly hunyt el.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/43. számában jelent meg október 25-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/43. számban? Itt megnézheti!