Egy izgalmas felismerésből az űrkutatás történetének egyik legizgalmasabb nyomozása kerekedett.
Bill Yeung amatőr csillagász 2002. szeptember 3-án egy addig ismeretlen objektumot figyelt meg az égen, amely kifejezetten gyors Föld körüli pályán mozgott. Úgy hitte, ahogy már korábban is járt így, egy aszteroidát talált. Ezt az új kisbolygót is beszámozta, amely a J002E3 nevet kapta. Csakhamar kiderült azonban, hogy Yeung egy aszteroidánál sokkal érdekesebb dolgot talált: egy mementót az amerikai Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (NASA) Apollo-programjából, ami a hidegháborús űrverseny csúcsán eljuttatta az Egyesült Államok asztronautáit a Holdra.
Először a kisbolygók megfigyelésére szakosodott kutatóközpontban (IAU) kezdtek el arra gyanakodni, hogy a J002E3 inkább egy ember alkotta tárgy lehet. A felismerésből aztán az űrkutatás történetének egyik legizgalmasabb nyomozása kerekedett. Ahogy a történteket nemrég felelevenítő Dicover magazinban is írják, az évente mintegy ötezer kisbolygót, aszteroidát regisztráló IAU gyanúját a NASA bolygókutatási és rakétafejlesztési laboratóriumában (Jet Propulsion Laboratory, JPL) is megerősítették. Ugyan a naprendszer nagyobb bolygói, mint például a Jupiter, könnyebben tudnak „befogni” egy-egy aszteroidát, vagy üstököst, néha előfordul, hogy a Föld is képes erre, még ha az „óriásokhoz” képest lényegesen kisebb a gravitációs vonzereje.
A J002E3 röppályáját tanulmányozva a JPL-nél megállapították, hogy a tárgy korábban a Nap körül keringett, majd 2002 áprilisában fogta be a Föld. Az is kiderült, hogy az objektum eredetileg a mi bolygónkról „lógott meg” valamikor 1971 februárjában. Az Arizonai Egyetem, valamint a világ talán legpatinásabb kutatóintézetének számító Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kutatói közben spektroszkópikus elemzés alá vetették a tárgyat. A színképelemzés pedig azt mutatta, hogy a felszínét fehérre festették titán-dioxiddal. „Az adatokból az látszott, hogy egy felső rakétafokozattal állunk szemben” – elevenítette fel az egykori vizsgálatokat Kira Jorgensen Abercromby, aki annak idején a légierő hawaii obszervatóriumában ugyancsak tanulmányozta a J002E3-at. Figyelembe véve az időpontot, a kutatók kisakkozták, hogy az Apollo-program egyik Saturn V rakétájának harmadik, S-IVB elnevezésű, mintegy 18 méteres fokozatáról lehet szó.
Már csak az volt a kérdés, hogy a Yeung által megfigyelt darab pontosan melyik Apollo-küldetéshez tartozik. Az egykori náci rakétatudós, Wernher von Braun vezetése mellett a Holdutazásokra kifejlesztett Saturn V rakétából 18 darabot építettek. Ebből 15 volt képes repülni, de csak 13 emelkedett valóban a magasba. A NASA összesen 32 darab S-IVB-fokozatot tart számon, amelyek közül többet csak fejlesztési kísérletekhez használtak, vagy épp az Apollo-programot követően az első amerikai űrállomás, a Skylab kialakításához. A gyengébb tolóerővel bíró 200-as széria darabjai vagy visszaestek az óceánba, vagy a leválást követően elégtek a légtérben. Az erősebb 500-as sorozat első két darabjának is ez volt a sorsa, míg az Apollo 13 és további négy küldetés során a harmadik fázisokat szándékosan belelőtték a Holdba, hogy a becsapódáskor keletkező földrengésekkel teszteljék a leszálláskor a felszínre telepített szeizmikus műszereket.
Az Apollo 8 és 12 között használt S-IVB-fokozatokat – ugyancsak tudatosan – eredetileg Nap körüli pályára irányították. Mivel az újabb vizsgálatok bebizonyították, hogy a J002E3 1969-ben állt Föld körüli pályára, így az 1968 december végi Apollo 8 kiesett a lehetséges küldetések közül. Maradt tehát négy lehetőség. Aztán kiderült, hogy az Apollo 12 harmadik fokozatát nem sikerült beállítani a Nap köré, hanem végül egy távoli pályán maradt a bolygónk körül. Ezt az információt alapul véve, illetve miután megerősítették, hogy a többi S-IVB továbbra is a Nap körül kering, egyértelművé vált, hogy a J002E3 nem más, mint az Apollo 12-őt a Hold felé kilövő Saturn V ominózus fokozata.
– Kilenc alkalommal sikerült eljutnunk a Holdig, ám az eszközök java, amelyekkel mindez sikerülhetett, mára megsemmisült. A Saturn V rakéták többsége az óceánba zuhant, vagy a Hold felszínén végezte, ahogy a leszállóegységek darabjai és a szervízmodulok sem tértek vissza. Maradt kilenc parancsnoki egység, amely mind egy-egy múzeumba került. (Az Apollo-program) még repülő darabkájának azonban olyan bája van, amivel a földet ért társai nem rendelkeznek – véli Amy Shira Teitel, a The Vintage Space nevű YouTube-sorozat házigazdája.
És hogy ne csak az űrklasszikusok rajongói számára legyen egy csavar a történet végén: ugyan a J002E3, azaz az Apollo 12 harmadik rakétafokozata 2003 júniusában elhagyta a Földet, hogy ismét Nap körüli pályára álljon, a 2040-es évek közepén újra vissza fog majd térni. A kutatók szerint ugyanis az üresen mintegy 14 tonnás eszköz ingázik a bolygónk és a Nap között, a második ilyen ciklus pedig feltehetően 40 évig tart.
Hogy vajon egyszer becsapódhat-e Földbe, nem tudni. Egy évben nagyjából tíz tíztonnás objektum lép be a Föld légkörébe, és hullik apró darabokra, mindössze tíz évente egy csapódik be a felszínbe. Ennél jóval nagyobb tömegű tárgyak is „elégtek” már a légkörbe lépéskor, így az épp egy S-IVB-fokozat felhasználásával készült 77 tonnás amerikai Skylab-, vagy 177 tonnás szovjet-orosz Mir-űrállomás. Igaz, ezek alacsony Föld körül pályáról zuhantak be, a J002E3 ennél nagyobb energiával csapódna be.
Közben már csak pár óra van hátra a Space X magánűrvállalat emberes küldtésének startjáig. Az időjárás miatt szerdán végül lefújt kilövést szombaton – magyar idő szerint – 21 óra 22 percre halasztották. Ha szeretné már az előkészületektől követni élőben az eseményeket, akkor azt a NASA YouTube-csatornájára kattintva megteheti.
A Tudomány rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a történelem érdekli, akkor Időgép rovatunkat érdemes figyelnie!