1110-ben elsötétült a Hold, egy érdekes történelmi-tudományos oknyomozással most kiderítették, mi okozta a szokatlan jelenséget.
„Egy Kōzukéból érkezett jelentés szerint a tartomány közepén található egy magas hegy, az Aszama. Augusztus 29-én tűz ütött ki a vulkán tetején, sűrű hamuréteg hullott a kormányzó kertjére, a mezőket és a rizsföldeket mindenhol alkalmatlanná tette a termesztésre. Soha nem láttuk ilyesmit az országban. Nagyon furcsa és ritka dolog” – erről írt 1108. október 13-i naplóbejegyzésében a japán politikus, költő, Fudzsivara no Munetada. Nem egészen két évvel később, az angolszászok történetét elmesélő évkönyvek egyikében, a Peterborough-i krónikában a következő bejegyzést olvashatjuk 1110-ből: „Május hónap ötödik éjszakáján fényesen ragyogott a Hold, majd a fénye apránként csökkent, úgy, hogy eljött az éjszaka. Oly mértékben elsötétült, hogy semmilyen fény, sem az égitest, sem a gyűrűje, semmi sem látszott. Egészen nappalig ilyen volt, majd teljes valójában újra ragyogni kezdett. Az égbolt (előtte) egész éjszaka tiszta volt, a csillagok nagyon fényesen ragyogtak.”
A két eseménynek – már csak a köztük lévő irdatlan távolság miatt is – úgy tűnhet, semmi köze nincs egymáshoz, ám egy nemrég publikált nemzetközi kutatás bebizonyította, az idézett középkori források bizony ok-okozati viszonyban állnak egymással.
A keltezéshez használt kormeghatározási módszerek mind precízebbé válásával egyre komolyabb társadalomtörténeti összefüggéseket lehet összekapcsolni, akár globális szinten is. A Genfi Egyetem történeti éghajlattal foglalkozó kutatója, Sébastien Guillet vezetésével végzett oknyomozó munka pedig jó példája lehet a hasonló jellegű kirakósok megfejtésének. A grönlandi és az antarktiszi jégminták „évgyűrűinek” elmúlt időszakban elvégzett pontosításai után kiderült, hogy az a masszív, vulkanikus eredetű kénes üledék, amit – mind a déli, mind az északi sarkon megfigyelt mintákban – eddig a „pokol kapujaként” is ismert izlandi Hekla 1104-es kitöréséhez kötöttek, egy másik esemény eredménye lehetett.
A sarkköri jég problémája, hogy a nyers minták egyelőre nem teszik lehetővé, hogy azokban konkrét vulkánkitöréseket lehessen beazonosítani. Ha azonban be tudjuk azonosítani évszámot, akkor össze lehet kötni az üledéktípust az esetleges geológiai tevékenységgel. Guillet és munkatársai három lehetséges forgatókönyvet vázoltak fel, mindháromban kulcsszereplő a Japán központi szigetén található, ma 2550 méter magas Aszama Fudzsivara no Munetada által is megörökített 1108-as kitörése, amely a tűzhányó legnagyobb jelenkori erupciója volt. A felvázolt modell szerint legalább még egy, eddig be nem azonosított vulkán tevékenysége is kapcsolható összes a japán tűzhányóval, azaz, az üledék több kitörés közös emléke.
Az így a sztratoszférába került nagy mennyiségű kén jelenléte 1113-ig kimutatható a légkörben, és többek között ez okozta azt a ritka, 1110-es teljes holdfogyatkozást, amit Peterborough-i krónika örökített meg. A NASA adatbázisa szerint 1100 és 1120 között hétszer fordult elő ilyen jelenség Európában, ám csupán csak az előbb említett volt olyan, ahol az égitest teljesen elsötétült. A kutatók megjegyzik, hogy az 1600 után világszerte leírt hasonló eseteket mindig egy-egy vulkánkitörés előzte meg: 1601 (1600 – Huaynaputina), 1642 (1641 – Parker), 1816 (1815 – Tambora), 1884 (1883 – Krakatau), 1913 (1912 – Katmai-Novarupta) 1983 (1983 – El Chichón) és 1992 (1991 – Pinatubo).
Az 1108-as kitörésnek közben komoly klimatikus hatásai voltak: egy évvel később extrém hideg nyár köszöntött az északi féltekére. A 25 faévgyűrű-sorozat felhasználásával készített éghajlati modell alapján – amelyben 1961–1990 közötti időjárás jelentette a viszonyítási alapot – a kalkulációk szerint 1 Celsius fokkal lett hűvösebb az átlagnál. Ezzel 1109 nyara az elmúlt ezerötszáz év tizenegyedik leghidegebbjének számít: 1601-ben a Huaynaputina, 1816-ban a Tambora és 1259-ben a Szamalasz kitörései után mértek többek között nagyobb lehűlést (−1,2 °C), míg 536-ban egy eddig beazonosítatlan forrás esetében hasonló (−1 °C), egy 1453-as, szintén ismeretlen tűzhányó erupcióját követően (–0,9 °C) pedig közel azonos viszonyok alakultak ki. Az 1109-es hőmérséklet csökkenés leginkább Szibériát (−2,3 °C), Skandináviát (−2 °C), Közép-Ázsiát (−1,5 °C) és a mai Kanada Québec tartományát (−1,5 °C) sújtotta a leginkább, Nyugat-Európát kevésbé (-0,4 °C).
Ennek ellenére a források markáns lehűlésről, sok esőről, betakaríthatatlan, a párás időben elrohadó termésről, majd a nyomában érkező éhezésről számoltak be. A kutatók mintegy 130 korabeli dokumentumot fésültek át, amelyek közül 13 elbeszélő forrást azonosítottak, amelyek leírják a meteorológiai jelenségeket és körülményeket az 1109–1111 közötti időszakban. Túlzott esőzést említ latin nyelvű egyháztörténeti munkájában Orderic Vitalis angolszász történetíró, ahogy az írországi Inisfalleni-évkönyvek, a németországi Hasungen bencés apátság krónikája is erről írt, de Franciaország nyugati és északi részéről is ezt jegyezték fel. E rendellenesen magas nedvességet és az ezzel párhuzamos lehűlést a faévgyűrűk is megerősítették. „Az 1109 nyár folyamán tapasztalt hidroklimatikus anomáliák Európa ezen régióiban megegyeznek a Szamalasz 1258-as és a Tambora 1816-os kitörései után is tapasztalható éghajlati megfigyelésekkel” – jegyezték meg a szakemberek. Egyúttal azt is kiemelik, több hűvös esztendő is volt a XII. században, így 1151, 1174, 1195, míg a leghidegebb és legnedvesebb évnek a korszakban 1196 számít.
Ami a társadalmi hatásokat illeti, Orderic Vitalis arról írt, a mérhetetlenül sok eső „megfullasztotta a növényeket, a meddő és kopár föld hangosan sírt, míg a szőlő betakarítása szinte teljes kudarcba fulladt”. Ugyancsak nála olvashatjuk: „a szörnyű éhínség mindenhol pusztította az embereket (... míg 1110-ről vall) három egymást követő évben szörnyű éhínség dúlt Franciaországban, és a népek közül sokan súlyosan elgyengültek.” A sensi Szent Péter bencés kolostor krónikája szerint a súlyos gabonahiány brutális drágulást eredményezett: a búza ára 1108 tele és 1109 júliusa között a duplájára emelkedett. A Peterborough-i krónika 1110-re vonatkozó szövegében is azt találjuk: „nagyon katasztrofális év volt ... a rossz időjárás miatt a földi veteményeket súlyos károk érték, míg a fák termései szinte teljes egészében elpusztultak ezen a földön.” Az éhínségekkel kapcsolatban ugyanakkor megjegyzik, 1093 és 1198 között mintegy tíz nagy éhínséghullám söpört végig Nyugat-Európán, ezek közül az 1109-1111-es mellett két másik (1181-1182 és 1190-1192) hozható még összefüggésbe vulkáni tevékenység okozta éghajlati anomáliával.
– Tanulmányunkban érzékeltettük, hogy a komolyabb kitörések, illetve összetett, több forrásból táplálkozó vulkáni tevékenység és egy általuk előidézett, akár egy Celsius fokos átlagos lehűlés szélsőséges viszonyokat, ezzel pedig súlyos megélhetési válságot okozhattak Nyugat-Európában. Munkánk megmutatta, hogy milyen kihívásokkal kell megküzdeni, ha egymással egy időben történő eseményeket kell azonosítani egy üledékrétegben. Hogy ilyen esetekben mennyire fontos a különböző módszerek közös alkalmazása, amelyekkel konkrét kitöréseket lehet kötni a jégmagokban talált vulkanikus üledékrétegekhez. Mi mindenkit csak bátorítani tudunk arra, hogy konkrét tűzhányó tevékenység után kutasson a grönlandi és az antarktiszi minták között – írták összegzőjükben a kutatók.
Felhasznált szakirodalom
• Guillet, Sébastien – Corona, Christophe – Ludlow, Francis – Oppenheimer, Clive – Stofel, Markus: Climatic and societal impacts of a „forgotten” cluster of volcanic eruptions in 1108-1110 CE – In: Scientific Reports (2020) 10:6715. A cikket ide kattintva pdf-formátumban is el tudják érni. A tanulmányban használt források összefoglaló táblázatát pedig ide kattintva tudják letölteni.
Ha a történelem érdekli, akkor Időgép rovatunkat érdemes figyelnie! A Tudomány rovatunk cikkeiért pedig ide kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/27. számában jelent meg július 3-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/20. számban? Itt megnézheti!
