Azt mondják, hogy Pszammetik (Amaszisz) uralkodásának idejére esett Egyiptom fénykora, mert ekkor volt a folyam a legbőkezűbb a földhöz, a föld pedig az emberekhez, s az országban húszezer sűrűn lakott város emelkedett. Így írt a görög Hérodotosz Egyiptom szaiszi kornak is nevezett időszakáról (Kr. e 664-525) és a XXVI. dinasztia alapítójáról, Pszammetikről (Kr. 664-610). Hogy vajon a történetírás atyjaként számon tartott auktor mennyire túlozhatott, nem tudni, ám az ismert források és a régészeti anyag is azt bizonyítja, a későkor elején Egyiptom hatalma újjáéledt az asszír igát magáról lerázó és az országot ismét egy jogar alatt egyesítő, egyébként líbiai származású fáraó alatt.
Ennek fényében különösen izgalmas és fontos az az 59, szaiszi korra keltezett szarkofág, amit az elmúlt hetekben találtak és emeltek ki a Kairótól mintegy 30 kilométerre délre található szakkarai temetkezőhelyen. A III. dinasztia legendás uralkodójának Dzsószernek (Kr. e 2667-2648) a lépcsős piramisát is magában foglaló nekropoliszban talált múmiákat – Musztafa Vaziri, az egyiptomi Legfelsőbb Régészeti Tanács főtitkárának beszámolója szerint – három, 10-12 méter mély aknába helyezték. A koporsókba többek között papokat és magas rangú tisztségviselőket temettek el. A halottak mellé tett tárgyak között a sólyomfejű, mumifikált ember alakjában ábrázolt istenség, Szokar 28 szobrocskája is előkerült. A szakkarai temetőhely fő istenségét gyakran az egyiptomi hiedelmek szerint a teremtésben is szerepet játszó Ptah istenséggel azonosítják.
E párhuzam alapját igazolja, hogy a leletek között előkerült Ptah fiaként számon tartott Nofertum egy 35 centiméter magas bronzszobra is, amelyen az istenalak fején lévő koronaszerű lótuszvirágot drágakövek, vörös achát, türkiz, valamint lazúrkő díszíti. „A Nílus felszínén úszkáló, a napsütés hatására kelyhüket kitáró lótuszvirágok látványa vezethet arra a gondolatra, hogy az Ősvízből kiemelkedő lótusz (Nofertum) volt az első isteni élőlény, melynek szirmai a teremtő istent, a napgyermeket rejtették” – írja az egyiptomiak egyik teremtésmítoszáról Kákosy László. A szobor alján olvasható név nyomán pedig azt is lehet tudni, hogy az áldozatot egy pap, Badi-Amun üdvéért tették.
Halid el-Anani egyiptomi műemlékvédelmi miniszter szerint ez egy újabb nagy felfedezés nyitánya, mivel még további, „ismeretlen számú” szarkofág vár feltárásra a területen. Ki tudja, a kutatók talán közelebb kerülhetnek a XXVI. dinasztia fáraói temetkezéseihez, amelyek közül eddig még egy sem került elő. Az új virágkor ellenére ugyanis a korszak uralkodói már nem építettek látványos halotti emlékműveket, a későikor hagyományait követve – részben biztonsági okokból is – kápolnasírokba temették el őket a a templomok udvarain. Így Pszammetiket és utódait, például a Földközi-tengert a Vörös-tengerrel összekötő csatorna munkálatait elindító II. Nékót (Kr. e. 610-595) a korábbi feltételezések szerint a harc és a vadászat istennőjeként tisztelt Néith szaiszi templomának udvarán temették el.
Szinte kiapadhatatlan leletforrás ez a terület, ami azt is jelzi, micsoda erőforrásai lehettek az ókori Egyiptomnak. 1979 óta a világörökségi listán szerepel az egykor alsó-egyiptomi közigazgatási főváros, Memphisz mellett fekvő szakkarai nekropolisz, amely több mint kétezer éven át temetkezőhely volt. A friss tervek szerint a most előkerült szarkofágokat a tavaly októberben, a másik ismert temetkezési helyszínen, a Királyok völgyében, Luxor mellett talált 30 másik, az újbirodalmi időszak végéből, a XIX–XX. dinasztia idejéből származó díszkoporsókkal együtt a gízai piramisok mellett nemsokára megnyitó Egyiptomi Nagymúzeumban szeretnék bemutatni a nagyközönségnek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/41 számában jelent meg október 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/41. számban? Itt megnézheti!
