A gyerekek és a kamaszok néhány éve egyre ritkábban mennek el otthonról, és egyre gyakrabban lesznek depressziósak. Mi is történt valójában? A társadalomban gyökeres változást észlelhetünk: az okostelefonokhoz már a legszegényebbek is hozzáférnek. Ez a kétrészes cikk a lengyel Pismo című havimagazinnal való szakmai együttműködésünk keretében jelenik meg. (Az első részt itt olvashatja.)
Ha azt szeretném elérni, hogy a fiam boldog legyen, ha azt szeretném, hogy lázadjon, mint egy igazi tini, és képes legyen társadalmi kapcsolatokat létesíteni, illetve egészséges interakciókat hozzon létre, akkor korlátoznom kell az okostelefontól való függőségét. Igazából, mindezt tudva, saját magát kellene korlátoznia. A cikk első részéből megismert Nancy Jo Sales újságíró által leírt kislányok nyilatkozatai is hihetetlen tudatosságról tanúskodnak. „A közösségi média tönkreteszi az életünket” – mondja az egyik. Sales azt kérdezi, hogy akkor miért nem teszik félre az okostelefont. „Mert akkor egyáltalán semmilyen életünk sem lenne” – feleli.
A fiam ugyanezt mondhatná nekem. Az internethasználatra kijelölt időt kizárólag közösségi aktivitásra fordítja: videócsetel a társaival, multiplayer típusú játékokat játszik velük. A társadalmi kapcsolatokkal kicsit az a helyzet, mint az evéssel – talán a fánk és a hot dog nem túl egészséges, de biztos jobb, mint az éhhalál. Mégsem a társadalmi kapcsolatok macdonaldizálása az egyetlen oka annak, hogy a gyerekeknek olyan nehéz megválniuk a telefonjuktól.
Könnyű rémületet vagy akár morális pánikot kelteni, amikor a patostreamingről, pornóról, sextingről vagy kiberüldözésről beszélünk – durva (de nagyon gyakori) jelenségekről, amelyek a mobiltechnológiához társulnak a gyerekek és tinik kezében. (Előbbi kifejezés Lengyelországban jobban ismert, mint a világ más részein, lényegében a patologikus, kóros, beteges cselekmények – teljesen öncélú erőszak, durva trágárság, brutális ivászatok – megjelenítését írja le, ami nagyon gyakori és jövedelmező tevékenység a videómegosztókon – a szerk.) Lehet azon háborogni, hogy a fiúk a lányoknak péniszek fotóit küldözgetik (igen, sokan űzik ezt a dic pics néven ismert „sportot”), nehezebb viszont azt megérteni, miben rejlik a probléma.
Csábító gombok
Emlékeznek arra, amikor kicsik voltak, és a számozott kezelőpanel előtt álltak a liftben? És a csábító gombokra, amelyek egyetlen érintésetekre kigyulladtak, és mozgásba lendítették a felvonót? Ritka az a gyerek, aki ellen tud állni a liftgombok vonzásának. Mert a lift az apró örömök legtisztább, legabsztraktabb típusát kínálja, amely az azonnali eredmény eléréséből ered: megnyomod, felgyullad, és máris indul a lift. Miért is akarjuk nyomogatni a liftben a gombokat? Válaszként idézném az egyik neves hegymászót, akit arról kérdeztek, hogy miért mássza meg a nyolcezres csúcsokat: „Mert vannak”. Vannak, és ennek örömét kínálják fel folyamatosan nekünk.
Ha az embereket alacsony költségű, elégedettséggel járó tevékenységgel csábítod, halálra „tevékenykedik” magukat. Az eredménynek kicsit olyannak kell lennie, mint a csipsznek; állítólag legyen nagyon élvezetes az íze, de soha nem lehet túlzottan jó; a mennyei falatot egy pillanatig ízleljük csak, majd elmerengünk rajta, míg a kevésbé különleges csipszet órákig majszoljuk. Adam Alter, a New York-i Egyetem üzleti iskolájának professzora, az Ellenállhatatlan – Hogyan okoz függőséget a technológia? című könyvében leírja a mobil játékok és internetes közösségi platformok térhódításának folyamatát. A minta a félkarú rabló típusú nyerőgép, amelyben – a hipnotizáló kezelőkartól kezdve az ösztönző hangokon, az esztétikán és az apró nyereményeken keresztül egészen addig a tényig, hogy végtelenül játszhatnak – mindent úgy találtak ki, hogy sokan képtelenek legyenek rá nemet mondani.
A játékos agyát kisebb időközönként apró dopaminmennyiség felszabadítása táplálja; ezt vagy a nyeremény, vagy a kellemes zene bejátszásával érik el. „A félkarú rabló a szerencsejátékok kokainja. Ez az elektronikus morfium” – írja Alter. Egy ilyen gép olyan erősen ingerli a tudatot, mint a patak a szomjazó embert. De miért is játszunk a félkarú rablón? Mert van.
Alter szerint mobilfelfedezéseink nagy részét a félkarú rablók mintájára létrehozott platformokon tesszük. A Facebookon és az Instagramon létezik a végtelen görgetés funkció – akárhány új posztot láttál már, a képernyő széle mögött (a kezelőkar következő meghúzásával) újabb dopaminadagok várnak; a színes képek a végtelenségig táncolnak a szemünk előtt, örömöt okozva a hüvelykujjunk által irányított ritmusos mozgásukkal. Ezenkívül adott a rendszertelen pozitív megerősítések szisztémája, esetünkben újabb posztok és lájkok. Azt már régóta tudjuk, hogy a jutalom csak akkor izgat folyamatosan, ha elég gyakran, de nem teljesen rendszerszerűen jutunk hozzá; az élvezetet megfelelő mértékben kell társítani a meglepetéssel. Különösen, amikor egészen fiatalok vagyunk, és a frontális agykérgünk még nem fejlett ki teljesen – mert ott található az önfegyelmezés képessége. Miért is nyúl az ifjúság napi nyolcvan alkalommal a telefonjáért? A fiatalok mindig kész válasszal szolgálnak: „mert írtak nekem, mert nem tudom, milyen az idő, mert csak lecsekkolok valamit a Wikipédián”. De az az igazság, hogy az ifjúság egy oknál fogva nyúl folyamatosan a telefonjáért: mert van.
Nem tudunk megszökni
A mobil játékok dizájnja is a félkarú rabló sikerét hivatott meglovagolni. Aki valamikor, úgy, mint én, belepottyant a Candy Crush Saga, azaz hmm... a cukorkirakós játék nyúlüregébe, az tudja, hogy ez a játék hipnotizálóbb, mint a legcsodálatosabb lift. Bennett Foddy, aki játékokat tervez, és egyben ezt is tanítja, megmagyarázta Alternek, hogy a Candy Crush sikere nem a szabályokban, hanem a „zamatosságban” rejlik, azaz a dizájnnak abban az elemében, amely érzékszervi, jutalmazó hátteret ad. A színes cukorkák örvendetes csilingeléssel pottyannak le; a mély hangszín a további játékra késztet; az agyat a minden nyereménynél felszabaduló dopamin serkenti, átlagosan néhány másodpercenként. Ha ugyanezzel a céllal, további effektusok nélkül kellene fáradságosan tologatni a geometrikus formákat, senki sem töltene hosszú éjszakákat az iPad fölött. Már a Tetris, a dizájnjában egyszerű játék is képes volt órákig a képernyő előtt marasztalni minket, azzal ingerelve, hogy a kis részekből nagyobb egységet alkossunk, így hát nem csoda, hogy a Candy Crush miatt a fél világ egész éjszakákat virrasztott a gép fölött.
De mint Tristan Harris, a Google-ból jött „dizájnetikus” – aki a big tech kritikájával vált híressé – elmondta: nem egészen a te hibád, hogy nem vagy képes letenni a telefont; egyszerűen „a képernyő másik oldalán több ezer olyan személy található, akinek a munkája abból áll, hogy megtörje az akaraterődet”. Akárhogy is nézzük, még mindig csak állatok vagyunk, akik az ingerekre reagálnak; ha valaki a big data elemzése alapján képes előre megmondani, hogyan fogunk reagálni, és ehhez üzleti motiváció is kapcsolódik, nincs más kiút, játszani fogunk. Megint Alter: „Azok az emberek, akik megalkotják és tökéletesítik az interaktív technológiát, játékokat és platformokat, nagyon jók abban, amivel foglalkoznak. Tesztek ezreit végeztetik el a felhasználók millióival – különböző háttérszínekkel, betűstílusokkal, hangokkal –, hogy maximálisan beleéljük magunkat a szórakozásba, és minimális legyen a frusztrációnk. Ajánlatuk olyanná fejlődik, amit már nem lehet visszautasítani, ami elől nem tudunk megszökni. 2004-ben a Facebook élvezetes volt; 2016-ban olyan, mint a kábítószer”.
Amikor a gyerkőcök körében éppen nagyon népszerű Brawl Stars mobil játékról kérdezősködöm a fiam barátai körében, nem igazán tudják nekem megmagyarázni, hogy miről is szól. Azt mondják, hogy vannak ott valamilyen ládák, amiket szét kell verni, és azokból „páver kjúbszok” esnek ki, amelyekből kívánatos „benefitek” származnak, a szereplők „szkinjeiről” mesélnek, de ez a narráció olyan, mintha a halak mesélnék a veréb ismerőseiknek, milyen is az élet a víz alatt. Ott, ahol a főszerep az egyszerű ingereké, nincs összefüggő történet.
Nem minden szakértő számára egyértelmű és magától értetődő, hogy a fiatalok és a telefonok kapcsolatának gyümölcse csak a függőség lehet (az Amerikai Pszichiátriai Társaság által publikált DSM-5 diagnosztikai kalauz nem nevez meg ilyen betegséget), ettől még használják a „nomofóbia” kifejezést (ez a no mobile phone fobia szóból ered), amellyel a telefontól megfosztott fiatalok feszült idegeskedését jellemzik. Mert a félkarú rabló zsebben lapuló változata folyamatosan apró dopamin injekciókkal lát el, szétzilálva ezzel az agyunkban eleve működő jutalmazórendszert.
Nicholas Kardaras pszichológus A képernyő rabjaiban számos olyan ember véleményére hivatkozik, akik értenek is hozzá: „Megengedtük ennek a virtuális kábítószernek – amit Peter Whybrow, az UCLA neurotudományának vezetője elektronikus kokainnak nevez –, hogy beosonjon az otthonainkba és iskoláinkba, ahol a legfiatalabbak és legfogékonyabbak tartózkodnak, akik egyáltalán nem érzékelik a negatív következményeket”.
Azok, akik védelmükbe veszik a gyermekek okostelefon-használatát, gyakran fantasztikus alkalmazási lehetőségeikre utalnak. Íme, a gyerek a mindentudás világát egy karnyújtással elérheti; érdeklődési körének megfelelően fejlődhet; bármikor kapcsolatban maradhat a barátaival és a családjával. Mit ad a gyermeknek az okostelefon? XXI. századi társadalmi életet, a szülők számára hasznos geolokalizációt, hozzáférést az információkhoz. Ugyanakkor depressziót, kapcsolati válságot, sérült felnőttséget, a valóság könnyelmű felfogását, szexualizációt, alvászavarokat és elhízást okoz.
Mit lehet tenni?
Ha igazat mondanak a függőségszakértő pszichológusok, például Kardaras, a mindenhol felbukkanó mobiltechnológiával függ össze az, hogy hirtelen rohamosan megnőtt a diagnosztizált hiperaktivitás és figyelemzavar (ADHD), illetve egyéb betegségek száma.
Mit tehet egy szülő? Az okostelefonokról és táblagépekről szóló beszélgetés más szülőkkel egy sóhajokkal teletűzdelt, immár ritualizált tánc, amely során gyakran tárjuk szét a kezünket. Arra, hogy „folyton a telefonján lóg”, szomorúan azt kell válaszolnunk, hogy: „Hát mit tehetsz? Ilyen időket élünk.” Amikor azt hallod, hogy: „Én az ő korában ugróiskoláztam, ő meg csak minecraftozik”, azt kell mondanunk, hogy: „Jaa, a gyerekek most már nem olyanok”, és fel kell idéznünk egy érzelgős önéletrajzi jelenetet a lakótelepi udvaron töltött gyerekkorunkból.
A nosztalgia és a lemondás összefonódása csak látszólagosan irányul a technológia ellen; valójában egy trükkös pszichológiai fogással annak helyeslését fejezi ki. Mert a régi szép idők iránti nosztalgia néha beleírja a képernyőkkel megvilágított gyerekeket a fejlődés elkerülhetetlen folyamatába, ezzel felmentve a tehetetlen szülőket, és engedélyezve számukra, hogy a gyerekek digitális életének felügyelete terén megélt kudarcaikat a történelmi folyamatra fogják. A gyerekek pedig nem különböznek olyan durván a korábbiaktól.
Ugyanakkor Paul Virilio francia filozófus a Vice-nak adott interjújában kifejtette, manapság „a haladás lépett az Isten helyébe”. Az, ami progresszív, az alapból jó vagy legalábbis elkerülhetetlen. „A technológiát úgy kell értékelni, mint a művészetet – teszi hozzá Virilio, arra buzdítva, hogy kritikusabban tekintsünk a korszerű találmányokra. – Nem mondanánk azt egy művészetrajongónak, hogy nem szeretheti jobban az absztrakt művészetet, mint az expresszionizmust. Szeretni annyit jelent, mint választani. Ugyanakkor manapság [az összes technológia iránt érzett] szeretet kötelességgé vált. A haladás a totalitarizmus összes hiányosságát viseli.”
Virilio tiltakozása ellenére a Gutenberg-érvelés él és virul: vagyis az a mentalitás, amely kifigurázza a haladástól való félelmet, emlékeztetve az emberiség történetében a fontos találmányokkal folyamatosan felbukkanó, megalapozatlan aggodalmakra. Tökéletesen illusztrálja ezt Rachel Klein cikke a New Yorker szatíra rovatából, amelynek címe Limiting Your Child’s Fire Time: A Guide for Concerned Paleolithic Parents (A tűzzel töltött idő korlátozása. Útmutató a paleolitikumi szülők számára): „A legújabb barlangrajzok szerint a gyerekek gyakrabban használják manapság a tüzet, mint korábban. Nincs is ebben semmi különös: a tűz többféleképpen alkalmazható, húst lehet rajta sütni, meleget biztosít otthonunkban, és éjszaka elijeszti a vadállatokat. Mi, Homo erectus felnőttek, akiknek nagyobb az agyunk, és kellő tapasztalatokkal rendelkezünk a tűz előtti időkből, mértékkel tudjuk azt használni. De a gyerekeink számára – akik soha nem éltek olyan időkben, amikor órákig kellett egymáshoz dörgölni két követ egy kupac száraz fű fölött, hogy néha megjelenjen a szikra, amelyet fáradságosan fújtatva lánggá alakíthattunk át – gondot jelenthet a tűzzel kapcsolatos mértékletesség.”
Klein, az újságokban olvasható jó tanácsok stílusát utánozva tanácsokat osztogat arra vonatkozóan, hogyan vehetjük rá a gyerekeket, hogy a lángok bámulása helyett csontszerszámokat készítsenek, és megtanuljanak mamutra vadászni. („Határozz meg konkrét időközöket, amikor a gyerek nézheti a tüzet, és tartsd be azokat.”) Számtalanszor megtörtént már a történelemben, hogy az a luddisztikus és megalapozatlan félelem szállta meg az embereket, amely szerint valamely találmány megrontja az ifjúságot, és beszennyezi a lelkünket. A nyomtatott betűt is eleinte antikrisztusi eszköznek nevezték, míg manapság azért könyörgünk gyermekeinknek, hogy nézzenek bele legalább a Harry Potterbe.
A történelem szereti magát ismételni, de csak akkor, amikor kedve van rá; és mi soha nem tudjuk, hogy ez mikor következik be. Az is igaz lehet, hogy a nyomtatott betű alaptalanul töltötte meg félelemmel az akkori konzervatívokat, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a mi aggodalmaink is alaptalanok. Mi több, az összes technológia feltétlen elfogadása, megelőlegezve az állítólagos jövőbeni haladást, megfoszt minket attól a szereptől, amelyben a saját sorsunk kovácsai lehetünk. Ha időben megterveztük volna a gépkocsik jövőjét ahelyett, hogy tapasztalatok nélkül elfogadtuk szerves terjeszkedésüket, talán jobb városokban élnénk most, kevesebb túlsúlyos lakossal, és megőriznénk régi jó éghajlatunkat.
Hogyan tudjuk felügyelni a kiskorúak okostelefon-használatát?
Jesse Weinberger internetbiztonsági szakértő azt tanácsolja a szülőknek, hogy szedjék össze magukat, és ne keressenek több magyarázatot. A The boogeyman exists; And he’s in your child’s back pocket (A mumus létezik, és ott lapul a gyermeked zsebében) című könyvében a következőket írja: „Ha azon tanakodsz, hogy a gyermeked készen áll-e az okostelefonra (…), akkor rossz kérdést teszel fel. A helyes kérdés a következő: »te, mint szülő, készen állsz-e arra, hogy ilyen eszköze legyen?«. Gyermeked felkészültsége teljes mértékben attól függ, hogy mennyire akarsz digitális rendőrré válni.” Weinberg egy rakat jó tanácsot mutat be arra vonatkozóan, hogyan tudjuk felügyelni a kiskorúak okostelefon-használatát. Például: „Hetente ellenőrizd a telefont, de soha ne ugyanabban az időben. Ennek a megoldásnak két célja is van: megtanítod a gyermeked, hogy az élet kiszámíthatatlan, illetve nagyobb eséllyel veszed észre a problémát, mielőtt csaknem megoldhatatlanná válna.”
Azon szülőknek, akik a telefonnal kapcsolatban a laissez faire filozófia elkötelezettjei – a gyermek szabadságára való tekintettel –, Weinberg azt üzeni: ostobák vagytok, és az éretlen gyermekeiteket veszélynek és függőségnek teszitek ki. Egyetlen gyerek, még a legokosabb sem olyan okos, hogy ne tehessen valami butaságot a neten, vagy ne válhasson a kiberüldözés áldozatává.
És azok a szülők, akik nem nyúlnak a telefonhoz, mert tisztelik a gyermekek tulajdonát? Szerintem Weinberger egyetértene a Reddit Parenting egyik fórumtagjával, aki apaként azt állította, hogy a gyermeke nem telefont kap, mint tárgyat, hanem megszerzi a használati jogát. A telefon pedig legyen a szülő tulajdona – hogy korlátozhassa a képernyős időtöltést, és beleavatkozhasson a gyermek okostelefonos aktivitásába.
Nincs hát más megoldás – követni fogom ezen hasznos és „pokoli” eszköz megalkotóinak, azaz Steve Jobs és Bill Gates megoldásait. Jobs képmutató aljasságában saját gyerekeit eltiltotta az iPad használatától; Gates gyerekei csak a tizennegyedik életévük betöltése után kaptak telefont. A New York Times is megírta, hogy a Szilícium-völgyben dolgozó bébiszittereknek tilos telefont használniuk a gyerekek közelében, a techszülők leszármazottjai pedig tömegesen a technológiától szabad Waldorf- és Montessori-iskolákba járnak. Látszólag az, aki jól érti a mobiltechnológia lehetőségeit, letámadja vele az emberiséget, de a saját gyermekeit megvédi tőle.
A születésnapi buliba menet – az előző részből ismert – Pisti csak kétszer szakította meg az űrlényekkel vívott fáradalmas harcot. Először, amikor az édesanyja hívta, aki nem volt biztos abban, hogy megérkeztünk-e már, mert a „find my iPhone” funkciója kikapcsolt. Másodszor, amikor a haverok, akik már odaértek, elkezdtek üzeneteket küldözgetni, hogy Pisti és a fiam miért nincs még a helyszínen. Az út nem volt több félóránál, de még ez a fél óra sem volt elég arra, hogy Pisti valahol elrejtőzzön.
Megint Paul Virilio jutott eszembe: „Szemek vannak mindenütt. Nincsenek vak helyek. Miről is álmodhatunk, ha minden láthatóvá válik? A vakságról fogunk álmodni.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/18. számában jelent meg április 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/16. számban? Itt megnézheti!
