Tudjuk, pusztán elektromossággal nem lehet úgy életet lehelni a már „halott anyagba”, ahogy tette azt a hullákból összeállított és holtából így feltámasztott „szörnyével” Victor Frankenstein. A történet azonban népszerű maradt, idővel pedig része lett a vámpírokkal, vérfarkasokkal és misztikus kísérletekkel tarkított, már-már mesebeli XIX. század eleji okkult popkultúrának.
Az ifjú Mary regénye így sok szempontból maga a romantika, már a keletkezéstörténete sem akármilyen. A fiatal lány mindössze 16 éves, amikor szerelem szövődik közte és a házas, nála öt évvel idősebb költőfenomén, Percy Bysshe Shelley között. 1816 nyara Lord Byron Genfi-tó melletti villájában éri őket. Az ott Byron ötletéből unaloműzés gyanánt felvetett játék – ki tud rémisztőbb szellemtörténetet kitalálni – Maryt a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regény megírására ösztönzi. A szerző ekkor még mindössze 18 éves, műve két évvel később jelenik meg először, név nélkül – csak az 1823-as második kiadásban tüntetik fel szerzőként.
A Frankenstein több szimpla tudományos-fantasztikus horrorsztorinál, hangsúlyos szerepet kap benne a szerző saját élményeiből is táplálkozó magány, kirekesztettség és kiszolgáltatottság lélektanának feldolgozása, ám ezer szállal kapcsolódik Shelley-ék korának megbotránkoztató kísérleteihez, tudományos teóriáihoz. A mai szemmel fantasztikusnak tűnő történet a korabeli olvasók számára halálosan komolynak hatott. A kétszázadik évforduló kapcsán Iwan Morus történész a The Conversation tudományos szakportálon megjelent cikkében szedte össze azokat a valós kutatásokat, amelyek lázban tartották a korabeli közvéleményt. Ugyan az elektromosság és a szerves szövetek közötti kapcsolatról már Newton is elmélkedett az 1700-as évek elején, a téma szűk egy évszázaddal később pörgött fel igazán, az itáliai orvos, Luigi Galvani XVIII. század végi elektrofiziológiai megfigyeléseit követően.
A londoni Newgate börtönben 1803. január 17-én felakasztottak egy gyilkosság miatt halálra ítélt fiatal férfit, George Forstert. Testét körbehurcolták a városban, hogy végül a sebészek királyi akadémiáján nyilvánosan felboncolják. A „bemutató” részeként Galvani unokaöccse, Giovanni Aldini áramot vezetett Forster testrészeibe. Az eredményről a The Times így számolt be: „Elsőként az arc került terítékre; a kivégzett bűnöző állkapcsa (az elektromosság hatására) elkezdett remegni, a környező izmok pedig eltorzultak, miközben az egyik szeme kinyílt. A kísérlet folytatásában a kéz felemelkedett és ökölbe szorult, míg a lábak és a combok mozgásba lendültek.”
Maga Shelley is nagy rajongója volt az ilyen kísérleteknek, mi több, a költőnek voltak olyan eszközei, amelyekkel otthon maguk is tudtak kísérletezni. De vajon kiről formázhatták Frankenstein doktort? A témáról még 2002-ben Christopher Goulding írt részletesen a brit Journal of the Royal Society of Medicine orvosi szaklapban. Az összeállítás szerint Mary Shelley címadó szereplőjének alakját a férje által nagyra becsült James Lindről mintázta. A hajósebészként Afrikát, Indiát és Kínát megjárt orvos bizarr figurának számított: az elektrofiziológia iránt érdeklődő, a mentális betegek agyának elektromos kezelését is felvető Lind kokettált az alkímiával, és jeles személyiségekkel is ápolta a kapcsolatot: Benjamin Franklinnel, William Herschellel, David Hume-mal, Adam Smithszel, illetve James Watt-tal.
És hogy milyen tanulságokkal szolgálnak kétszáz év távlatából a regényben felvetett tudományos témák? Morus szerint, ahogy akkor az élet és az elektromosság kapcsolata generált vitákat, úgy ma ugyanilyen diskurzus érződik a mesterséges intelligencia és robotika körül.
„A Frankenstein mögött megbúvó tudományosság emlékeztet minket arra, hogy az ilyen jellegű vitáknak hosszú történelme van – és hogy sok tekintetben a mai vitáinkat is ezek határozzák meg. A tudomány és a technika mind rohamosabb fejlődésével az emberek a XIX. században kezdtek úgy gondolkodni a jövőről, mintha az egy másik világ lenne. A Frankenstein típusú regények – az eredeti mű szerzője a jelen alkotóelemeiből rakott össze egy lehetséges jövőt – pedig fontos részei lettek egy új szemléletmódnak, ahogyan a jövőről gondolkodunk. Ha megértjük azt a tudományosságot, ami annyira életszerűvé tette 1818-ban Mary Shelley regényét, az még inkább segíthet minket abban, hogy nagyobb körültekintéssel gondolkodjunk a jelenünk jövőjének lehetőségeiről és veszélyeiről” – írta összegzésében Iwan Morus.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 29. számában jelent meg, 2018. november 30-án. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat a lapban? Itt megtudhatja!
