3600 évvel ezelőtt az égei-tengeri Sztrongüle szigetét (vagyis Szantorinit) hatalmas vulkánkitörés rázta meg, amely vastag tufatakaróval temette be a szárazföldet, és belsejében 5-6 kilométer átmérőjű, ma már tenger borította kalderát hagyott maga után. A katasztrófa megrengette a minószi civilizációt, viszont vulkanológusok nemzedékeinek adott elegendő felfedeznivalót. Az ELTE Karátson Dávid vezette kutatócsoportja egyike a katasztrófa földtani és kultúrtörténeti hatásait vizsgáló legelismertebb szakértőknek.
Amikor tíz évvel ezelőtt Karátson Dávid, az ELTE Természetföldrajzi Tanszékének vezetője egy konferenciára érkezett Szantorini szigetére, azonnal rácsodálkozott az 50-60 méter vastag, réteges tufatakaróra, amely a szigetet nagyrészt elpusztító úgynevezett minószi vulkánkitörés emlékeként borítja szinte az egész szigetet. Ebből a tapasztalatból később sok éven át folyó kutatómunka indult, amelynek eredményeként nemrégiben összefoglaló tanulmányt tettek közzé az egyik vezető vulkanológiai szaklapban.
A szigetet akkoriban több néven is nevezték (Théra, Kalliszté vagy Sztrongülé), de manapság világszerte leginkább Szantorini néven ismerik, a 13. századi velencei kereskedők Szent Irénre utaló elnevezése alapján. Mai partvonala c-alakú gyűrűt formáz, vagyis tipikus, kerekded kaldera. Ez a vulkáni üstöt jelentő alakzat akkor jön létre, amikor egy hatalmas vulkánkitörés után a hegy magába roskad, és csak az alacsonyabb lankái maradnak kiemelkedve a tengerből.
A katasztrófa a minószi civilizáció legfényesebb időszakában történt, ezért sokáig úgy tartották, hogy a vulkánkitörés pusztította el a minószi kultúrát (Atlantiszhoz hasonlóan, amellyel a párhuzamot Platón is táplálta). Noha erről szó sincs, hiszen a régészeti adatok alapján a lakosok nagy része még idejében elmenekült a szigetről a teljes pusztulás előtt, az incidens nyilván nem segítette a hajós kereskedelemből élő nép boldogulását. Bár a vulkánkitörésről nem állnak rendelkezésünkre szemtanúktól származó beszámolók, a régészet és a vulkanológia együtt mégis részletgazdag leírást tud adni a körülményekről, így a minószi vulkánkitörés hasonlóan jelentős esemény a tudomány számára, mint a Vezúv Pompei pusztulásával járó kitörése.
– A hajdani sziget központjában kialakult kaldera a korábbi évszázezredek során ciklikusan, újra és újra beszakadt. A nagy robbanással járó vulkánkitörések után a csendesebb lávaömlések korábban is többször kis szigeteket hoztak létre az üst közepén. Ilyenek a mai Kameni-szigetek is, amelyek a következő nagy kitöréskor majd maguk is szétrobbannak – mondta el lapunknak Karátson Dávid. – Egy korábbi ilyen sziget maradványait találtuk meg Szantorinin, a fehér tufarétegekbe keveredett fekete, apróbb-nagyobb kőzettörmelék (zömmel lávakőzet-darabok) képében. Ezek mennyiségének aprólékos, fotóstatisztikai és mikroszkópos vizsgálatával rengeteg részletet sikerült már megtudnunk a 3600 évvel ezelőtt létezett domborzatnak és magának a kitörésnek a jellegzetességeiről.
Az ELTE vulkanológusai hallgatókkal együtt háromszor is szerveztek terepi kutatóutakat Szantorinire (hiszen kellemetlenebb helyeket is el lehet képzelni a tudomány művelésére). Az eredményeikből született tanulmányok összefoglalása a most megjelent cikk. A kutatásaik alapján mára pontosan rekonstruálhatóvá vált a sziget utolsó nagy kitörés előtti domborzata.
Ha elkülönítjük a tufában található, egykori belső szigetből és a korábbi gyűrű alakú nagyobb sziget parvidékéről származó darabokat, ezek mennyiségéből meghatározható a hajdani öböl és a sziget kiterjedése is. A minószi kitörés során döbbenetesen sok anyag, mintegy 100-120 köbkilométer tufaanyag robbant ki (egy köbkilométer = egymilliárd köbméter). Ezen belül a tufába belekeveredett régebbi szigetrészek térfogata legfeljebb 20 köbkilométer. A katasztrófa biztosan megrengette az akkori földközi-tengeri világot, mind fizikai, mind társadalmi értelemben.
Az úgynevezett minószi kitörés i. e. 1600 körül több szempontból hasonlóképpen zajlott le, mint a Vezúv i. sz. 79-es kitörése. (Bár egyes kutatók a legújabb szénizotópos vizsgálatok alapján úgy vélik, hogy a katasztrófa néhány évtizeddel később történt, amint arról idén május 15-én megjelent cikkünkben írtunk.) A szantorini vulkán is ciklikusan működik, tehát évszázadokon keresztül gyűlik a mélyén az energia, majd a küszöbértéket átlépve kitör a hegy gyomrából. Itt is pliniusi kitörés játszódott le, mely nevét a pompei katasztrófát megörökítő ifjabb Pliniusról kapta. Bár a pompei események ismertsége azt a képzetet keltheti bennünk, hogy a Vezúv kitörése elképzelhetetlenül hatalmas volt, valójában a szantorini erupció kétszázszor több anyagot robbantott a légkörbe, mint másfél évezreddel később a Vezúv.
A kitörés forgatókönyve is hasonló volt: egyre súlyosbodó geológiai jelenségek követték egymást a nagy robbanást megelőző hetekben-hónapokban, és ez biztosított lehetőséget a lakosság számára, hogy evakuálja a szigetet. Nem szabad elfelejtenünk, hogy – noha a minószi kitörés és Pompei pusztulása között majdnem olyan sok idő telt el, mint Pompei és a jelen között – a késő bronzkorban a Földközi-tenger nyugati medencéjét a minószi civilizáció ugyancsak páratlan kultúrája foglalta el. Épp a tufával betemetett, így viszonylag épen megőrződött épületek szépsége és komplexitása döbbentette rá az utóbbi 60 évben a szigeten kutató régészeket, hogy milyen kivételes fejlettséget ért el ez az égei-tengeri kultúra.
Az egykori öböl partvonalának lefutása a legfontosabb helyi régészeti lelőhelyen, Akrotiri egyik épen maradt villájának freskóján is megtalálható. Akrotirit – hasonlóan Pompeihez – a várost beborító vulkáni hamu konzerválta, de itt nem néhány méter magas törmelékréteg halmozódott fel az épületeken, mint Pompeiben, hanem a vastagsága több tucat méterre tehető. A freskón, amit Flotilla-freskónak hív a tudományos közösség, hajóraj látható, a háttérben öböllel és egy sziget dombjaival. Korábban azt gondolták a festményről, hogy az csak egy elképzelt, általános szigetet ábrázol. A kép azonban ehhez túlságosan is megfelelt annak az alakzatnak, amit a vulkanológiai kutatások alapján feltételezni lehet Szantorini korábbi formájáról, különösen a belső kalderaöbölről.
3600 éve azonban minden megváltozott. A kisebb robbanásokat egy hatalmas kitörés követte, több tucat kilométeres magasságba felszökő hamufelhővel. A sztratoszférában aztán gombakalap módjára szétágazott, és törmeléktömeg visszahullott a földre (illetve a környező tengerbe). Ezt még túl lehetett élni, ha az ember nem közvetlenül a kürtő közelében tartózkodott, hiszen a felhabzó, majd megdermedő magma darabjaiból szivacsos, igen könnyű horzsakő keletezik (Pompeiben a lakosok fejükre kötött párnákkal védekeztek e kövek ellen). De a java csak ezután jött.
– Amikor ezután kitágult a kürtő, a gázok nyomása már nem volt képes a magasba lövelleni a magmát, ezért a forró törmelék piroklaszt-árként zúdult le a szélrózsa minden irányába, és elpusztított mindent – folytatja Karátson Dávid. – Alig lehet elképzeli az előállt katasztrófát. Az egész sziget szó szerint lángban állt, és mindent elborított a fekete hamufelhő. A kitörésnek legalább négy fázisa volt, és mindegyik szakasz tetten érhető az üledékrétegekben. Eközben a kitörés fókusza egyre mélyebbre vándorolt, és a magmakamra kiürült. Így már nem volt képes elviselni a fölötte lévő kőzetek súlyát és összeomlott. Így jött létre a kaldera.
Vagyis a közhiedelemmel szemben a kaldera nem a vulkán tetejének lerobbanásával jön létre, hanem oly módon, hogy a tűzhányó magába roskad. A piroklaszt-ár, bár első hallásra talán nem tűnik annyira félelmetesnek, mint az izzó láva, összességében sokkal nagyobb pusztítást végez. Képzeljünk el egy olyan lavinát, amely 7-800 fokos törmelékből és gázokból áll, és 60 méter vastagon borít el mindent. Karátson Dávidot egyszer megkérdezte egy rovarkutató, hogy ilyen eseményt túlélhettek-e bizonyos rovarlárvák. Nos, nem, ezt semmi sem élheti túl.
Bár a minószi kultúra még jó 150 évig fennmaradt Krétán, már soha többé nem volt képes magára találni. A Szantorinin teljesen tiszta lapot nyitó vulkáni üledék termékenynek bizonyult, így néhány évszázaddal később újra benépesült a sziget. A tufaanyag mélyén eltemetve további akár több tucat feltáratlan, és 3600 éve hermetikusan elzárt település vagy házcsoport pihenhet, így a sziget még vulkanológusok és régészek több generációjának kínál kutatni valót.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/47. számában jelent meg november 20-án.
