Kilencvenhét éves korában elhunyt Chuck Yeager, minden tesztpilótaászok ásza, aki először törte át a hangsebességet. A második világháborúban volt nap, hogy öt német gépet is leszedett. Yeager volt az a fenegyerek, aki az amerikai űrkutatás kezdeteiről szóló Az igazak című könyvben és filmben ellopta a show-t az űrhajósok elől.
Először jó ötletnek tűnt két nappal a tervezett történelmi repülés előtt a kaliforniai semmi közepén részegen száguldozni egy lóval a naplementében. Nem is lett volna baj, ha nem jött volna szembe a karámajtó. Chuck Yeager lerepült a lóról, és eltörte két bordáját, jobb karját pedig alig bírta mozdítani. Ez azért volt probléma, mert az X–1- es kísérleti repülőgép ajtaja pont jobb oldalon volt, és a pilótának magának kellett (volna) becsuknia.
Az persze meg sem fordult a pilóta fejében, hogy ezzel a Muroc (ma Edwards) légibázis orvosához forduljon, mert azonnal eltiltották volna a repüléstől. Ehelyett a felesége, Glennis (akiről több repülőgépét is elnevezte Glamorous – elbűvölő – Glennisnek) négy órát vezetett, hogy a szomszédos Rosamond városkában találjanak egy civil orvost, aki nem ismerte Chuckot, és így anonim módon tudta ellátni.
Sikerült eltitkolnia hát a sérülést az összes felettese elől, de még mindig ott volt az apró nehézség, hogy nem tudta becsukni a repülő ajtaját. Már pedig ezt senki sem tette meg helyette, hiszen az X–1 kísérleti repülő volt, nem a földről szállt fel, hanem egy B–29-es bombázó hasára rögzítették, és Yeager egy létrán mászott le az X–1-be, amikor elérték a megfelelő magasságot. A megoldást egy ismerős és kellően diszkrét mérnök szolgáltatta: adott Yeagernek egy levágott seprűnyelet, amelyet a teszt pilóta felcsempészett a gépre, és azzal már bal kézzel is be tudta maga után húzni az ajtót.
Chuck Yeager volt a valaha élt legnagyobb pilótasztár azok között, akik szinte minden egyes repüléskor az életüket kockáztatták. Ezt a hírnevét már a második világháborúban kivívta, de a hanghatár áttörését sokan az első űrrepülésekkel azonos jelentőségű (vagy még jelentősebb) ugrásnak tartják az amerikai repülés történetében. Még a negyvenes években is voltak, akik azt gondolták, hogy a hangsebességnél gyorsabban repülni egész egyszerűen fizikailag lehetetlen, és szükségszerűen cafatokra fog robbanni, a géppel együtt. És ezt meg is tudja érteni, aki látott-hallott már hangrobbanást.
De mitől robban a levegő, amikor egy tárgy eléri a hangsebességet?
– A hanghullámok apró nyomásingadozásként terjednek a környező, álló levegőhöz kötött hangsebességgel (amely 20 fokos száraz levegőben nagyjából 1235 km/h – a szerk.), viszont a hangforrások, például egy repülőgép, mozognak eközben. A hang azonban nem terjed gyorsabban, bármilyen gyorsan is mozogjon a forrása – mondja Vincze Miklós fizikus, az ELTE-n működő Kármán Környezeti Áramlások Laboratórium főmunkatársa, illetve a Tilos rádión hallható Sokolébresztő űrkutatás-történeti műsor egyik műsorvezetője. – Vagyis amikor a repülő eléri a hangsebességet, a saját hangja már nem képes előrefelé lehagyni őt. Bár a hanghullámok egyenként kicsiny légnyomásváltozást okoznak, a hangsebességgel haladó repülő által keltett hanghullámok, feltorlódva és összeadódva előtte, már egészen nagy nyomásingadozást keltenek. Ez okozza a hangrobbanást.
világháborús P-51 Mustangja mellett, a földi személyzettel (Fotó:
Chuck Yeager magángyűjteménye)
A hangsebességnél gyorsabban repülő repülők hangja már nem gömb alakban terjed a tér minden irányában, hanem egy hátrafelé mutató kúp mentén. Amikor ez a kúp áthalad az ember fülén, az iszonyú légnyomás-ingadozást hangos robbanásként érzékeljük. Sőt, ilyenkor a nyomás meghaladhatja a gőznyomást is, vagyis olyan magassá válik, ahol már a pára kicsapódik a levegőből, és jellegzetes kúp alakú gőzfelhőt képez a repülő körül.
Ma már számos katonai repülő képes a hangsebességnél gyorsabban (szuperszonikusan) haladni, és a Concorde révén szuperszonikus utasszállító is évtizedekig üzemelt. A XX. század első felében azonban nem volt egyértelmű, hogy ezt túl lehet élni. Voltak fizikusok, akik kiszámolták, hogy a hanghatár pillanatában a nyomás végtelenné válik (vagyis szingularitás alakul ki), és nincs az az erős szerkezet, amely kibírna ekkora terhelést. Bár már akkor is lehetett tudni, hogy ez valószínűleg nem igaz – hívja fel a figyelmet Vincze Miklós –, hiszen léteztek hangsebességre gyorsuló, ember alkotta tárgyak (például a német V1 és V2 rakéták vagy a csikósok ostorának vége), azért tökéletesen biztosra nem mehetett senki.
– A berepülőpilóták munkája sosem nélkülözte a veszélyt. Az áramlástan bizonyos folyamatait még ma sem tudjuk tökéletesen modellezni, pedig számítógépeink vannak e célra, ezért sokszor előfordult, hogy a kísérleti repülőgépek nem az elméletnek megfelelően viselkedtek – folytatja a fizikus. – Sokuk szétesett a terheléstől, vagy dugóhúzóba került, és kőként hullott a földre. Vagyis Yeager és társai hatalmas kockázatot vállaltak.
Chuck Yeager már a gimnázium után egy-két évvel bebizonyította, hogy nem taszítja kifejezetten a veszély. Falusi gyerek volt, egy nyugat-virginiai tanyán nőtt fel, ahol rendszeresen vadászott mókusra és nyúlra, amiből készült az ebéd. Szörnyű Appalach hegységi tájszólásban beszélt, de akkora sztár lett, hogy pilótatársai, később pedig az egész repülőszakma próbálta utánozni a dialektusát, hogy ezzel menőzzenek. A gimnázium után esélye sem volt továbbtanulni, mert rögtön besorozták a hadseregbe (néhány hónappal vagyunk Pearl Harbor előtt), és onnantól kezdve egész életét a légierő kötelékében töltötte.
Először repülőgép-szerelő lett, de – mint pár éve nyilatkozta – látta, hogy a pilótáknak sokkal jobb nőik vannak, és tiszta a kezük, ezért átnyergelt a pilótaképzésre. Két év múlva lett belőle pilóta, és rögtön áthelyezték Angliába. A háborúban P–51 Mustang vadászrepülőkkel repült. Egyszer egy nap alatt öt német gépet lőtt le Bréma felett. A nyolcadik bevetésén őt is lelőtték, ejtőernyővel ért földet a megszállt Franciaországban. Az Ellenállás segített neki Spanyolországon keresztül visszajutni Angliába, azonban nem akarták újra bevetni, nehogy egy második lezuhanás esetén veszélybe sodorja az őt segítő ellenállókat. ő azonban személyesen Eisenhowernél kérvényezte, hogy újra repülhessen, és olyan meggyőző volt, hogy visszahelyezték.
A következő évtizedekben Amerika háborúinak hadszínterein teljesített szolgálatot, eközben pedig berepülőpilóta lett. Karrierje során több mint 150 különböző repülővel repült, és több mint 10 ezer órát töltött a levegőben. 1947. október 14-én, amikor 43 ezer láb magasságba (13 ezer méterre) emelkedett a rakétameghajtású Bell X–1-gyel, és átlépte a hanghatárt, kicsit csalódott volt. Nem érzett ugyanis különösebben semmit. „Olyannak képzeltem, mint egy döccenő az úton, vagy bármi, amiből tudjuk, hogy éppen most ütöttünk egy szép lyukat a hanghatáron… de aztán rájöttem, hogy a küldetésnek szükségszerűen csalódással kellett végződnie, mert az igazi határ nem az égben létezett, hanem a szuperszonikus repülést illető tudásunkban és tapasztalatainkban” – írta Yeager című önéletrajzában.
Yeager egyébként aznap nemcsak a sebességi világrekordot, de a magassági rekordot is megdöntötte. A légierő nem verte nagydobra az eredményt (hiszen már javában tartott a hidegháború), így egy évvel később, amikor a britek is áttörték a hanghatárt, rövid ideig nagyon büszkék lehettek magukra. Aztán 1948-ban a sajtó megszellőztette, hogy az amerikaiaknak már korábban sikerült, így a légierő végül elismerte a truvájt, a Glamorous Glennist pedig a Smithsonian repülési múzeumnak adományozták.
igazak című film forgatásán. Mellette a filmben őt alakító Sam Shepard
(Fotó: Warner Bros)
A következő években Yaeger halomra döntögette a sebességi rekordokat. 1953-ban azonban leelőzték: a NASA elődje, a NACA egyik pilótája, Scott Crossfield először érte el a kétszeres hangsebességet. Yeager, amikor ezt meghallotta, inkább befelé örvendezett, és az őt már seprűnyéllel is kisegítő Ridley-vel együtt beindította a Sírjon a NACA-hadműveletet (Operation NACA Weep). 1953. december 12-én sikeresen elérte a Mach 2,44-es sebességet. A dátumnak azért van jelentősége, mert ezzel sikeresen trollkodták szét a Wright fivérek 1903. december 17-ei első repülésének 50. évfordulójára rendezett ünnepséget, amelynek Crossfield volt a díszvendége, akit a „valaha élt leggyorsabb ember” címmel akartak (volna) kitüntetni.
Yeager mindent elért, amit katonai pilóta elérhetett itt, a Földön. Egyvalami azonban kimaradt az életéből: az űr. Pedig jelen volt, amikor a Mercury-program első űrhajósait válogatták.
–Ő az első amerikai űrhajósok generációjához tartozott, tehát emiatt simán lehetett volna űrhajós, de nem volt felsőfokú végzettsége, igazi parasztgyerek volt, különösebb iskolázottság nélkül. Így nem jelentkezhetett űrhajósnak, bár később azt állította, hogy nem is akart volna – mondja Vincze Miklós. – Azt hangoztatta, hogy a Mercury-űrhajókba nem is kellett pilóta, ami nagyrészt igaz is volt. Bár űrhajós, végzettség híján, nem lehetett, a légierő űrhajósképző iskoláját azért igazgathatta később.
