Ötven éve sikerült először szöveges üzenetet küldeni egy számítógépről egy másikra.
Miközben a világ a második holdra
szállást, azaz az Apollo–12 indítását várta, 1969. október 29-én helyi idő
szerint este 10 óra 30 perckor két betű jelent meg a Stanford Kutatási Intézet
(Stanford Research Institute, SRI) SDS 940-es nagyszámítógépén: LO. Az üzenet
ötszáz kilométerrel délebbről, a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA) SDS
Sigma 7-es gépéről érkezett a San Franciscóhoz közeli Menlo Parkba. Az akkor
programozást tanuló egyetemi hallgató, Charley Kline operátor eredetileg a
login, azaz bejelentkezés szót szerette volna begépelni, ám a rendszer az első
két karaktert követően lefagyott. Ez volt az első szöveges üzenetváltás, amely
az internet elődjének számító, az amerikai védelmi minisztérium alá tartozó,
fejlett kutatásokat összefogó ügynökség (ARPA) kísérleti rendszerén történt két
számítógép között.
Az ARPANET első, félbeszakadt üzenete mintha sorsszerűen a Teremtés könyvét idézte volna: a „lo” – azaz a magyarul „íme”, „lám” – szóalak csak a Mózes első könyveként is ismert szövegben százhússzor, míg a Bibliában 1319 alkalommal szerepel. „Íme! – s így lőn az internet” – lelkendezhetnek a fanatikusok. De pontosan hogyan jutottak oda, hogy két komputer kommunikálni tudjon egymással? A jeles esemény ötvenedik évfordulóján ezt elevenítette fel a brit közszolgálati adó, a BBC Ötven dolog, ami létrehozta a modern gazdaságot (50 Things That Made the Modern Economy) című műsora.
Az 1960-as évek legelején a Pentagon
kutatásfejlesztési részlege csak vegetált. A szovjet Szputnyik–1 műhold
fellövésére válaszul 1958-ban létrehozott ARPA-nak az amerikai űrügynökség, a
NASA felállítása után nem sok babér termett. Bob Taylor már 1960 óta
foglalkozott azzal, mi mindenre lehet felhasználni a számítógépeket a
hétköznapokban; az informatikai pionír 1965-ben igazolt a NASA-tól a védelmi
minisztériumhoz.
A gépek rendszerbe kötésének ötletét
az ARPA informatikai fejlesztésekért felelős részlegének korábbi vezetője, J.
C. R. Licklider vetette fel Taylornak, illetve az osztályt akkor vezető Ivan
Sutherlandnek. A beszédes nevű, galaxisok közötti számítógép-hálózat
(Intergalactic Computer Network) azt célozta, ami ma már realitás, hogy minden
elektronikus eszköz egy közös hálózaton, annak részeként működik, és ha kell,
kommunikál egymással.
Taylor 1966 februárjában kopogott be
az ARPA igazgatójának az ajtaján, és előadta ötletüket. „Már tudjuk, hogyan
lehetne megcsinálni” – mondta Charles Herzfeldnek, miközben még nem
körvonalazódott minden részlet arra vonatkozóan, miként lehetne egy rendszerbe
kötni az Egyesült Államok valamennyi nagyszámítógépét. A beszélgetés húsz
percig tartott, Herzfeld beadta a derekát, és egymillió dollárt csoportosított
át a ballisztikus rakétavédelmi programból a számítógép-hálózat kiépítésére.
A Pentagon számára mindez azért volt kulcsfontosságú, mert ilyen rendszerrel sokkal könnyebben lehetett összehangolni a fegyveres erők irányítását, logisztikáját és kommunikációját – az amerikai védelmi tárca ugyanis azt tervezte, hogy 13 légvédelmi-nukleáris irányítóközpontot létesít, amelyeket az IBM Q32-es katonai szuperszámítógépei egy rendszerbe kötve vezérelnének.
Két éve kering a fejünk felett, de nem tudni, hogy pontosan mit is csinál | Magyar Hang
Már az ötödik küldetését végzi az amerikai légierő „legtitkosabb” gépe, az X-37b önműködő űrrepülő.
Az egyik legnagyobb kihívást az egyes
nagyszámítógépek összehangolása jelentette. Akkoriban nem léteztek egységes
operációs rendszerek, szobányi méretű eszközökön különböző „programnyelvek”
futottak, teljesen eltérő és egyedi működtetéssel.
Taylor 1967 januárjában a
Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) mérnökét, Larry Robertset találta meg a
feladatra, aki már bizonyított e téren: korábban telefonhálózaton keresztül
sikerült adatot továbbítania az MIT egyik nagyszámítógépe és a légierő kísérleti
Q32- es komputere között. Roberts ambiciózus terve az volt, hogy minden elérhető
gép minden egyes elemét – a hardvert és a szoftvert is – egy hálózatra
kapcsolják. Tavaszra nagyjából kidolgozták a technikai szabványokat a
felhasználók azonosítása és hitelesítése, az átvitelnél használt karaktertábla,
a hibaellenőrzés és a jeltovábbítás, ismételt átvitel tekintetében.
Az összehangolás azonban továbbra is gondot okozott. Ekkor jött Wesley Clark és ötlete: mi lenne, ha minden nagy gép mellé egy-egy minikomputert kötnének be, amelyeken ugyanaz a központi program futna, így amolyan szinkronizáló egységként tudnának kommunikálni egymással a hálózaton belül?
A miniszámítógépeket fejlesztő Clark
elképzelése bevált, és a rendszerbe kötött eszközök az üzenetátjátszó
processzorok (Interface Message Processors, avagy IMPs) elnevezést kapták. Egyébként
a jelzőjükkel ellentétben ezek a számítógépek sem számítottak mai értelemben
vett „kis” masinának: az ARPANET-hez rendszerbe állított Honeywell minikomputer
nagyjából hűtőszekrény nagyságú, mintegy 400 kilogrammos eszköz volt, az ára
pedig 80 ezer dollárra rúgott, mai értéken nagyjából félmilliónak felelne meg.
A rendszer végül négy gép – a Los Angeles-i UCLA, a közeli Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem, a UCSB, az SRI kutatóintézet és a Utah Egyetem komputertudományi tanszékének – hálózatba kötésével indult. Az első állandó kapcsolat 1969. november 21-én létesült az UCLA és az SRI termináljai között, majd december 5-ére mind a négy csomópontot sikerült bekötni. Egy évvel később már 13, 1973 szeptemberére negyven, míg 1981-re 213 gépből állt a hálózat, s nagyjából húsznaponként bővült egy újabb csomóponttal.
Az első transzatlanti összeköttetésre 1973-ig kellett várni, amikor sikerült kapcsolatot teremteni – amerikai bábáskodás mellett nem sokkal korábban, 1968-ban felállított, földrengéseket és nukleáris robbanásokat (így a kísérleti atomrobbanásokat is) figyelő – norvég szeizmikus intézet számítógépével.
Újra felmelegíti a csillagháborús tervét Amerika | Magyar Hang
A Pentagon alá tartozó Űrfejlesztési Hivatal négy hónapja kezdte meg működését, és a civil szféra ipari képességeire alapozva építene egy reagani terveket idéző űrvédelmi struktúrát.
Az ARPANET hivatalosan 1975-től állt „hadrendbe”, irányítása ekkor került át a Pentagon védelmi kommunikációs ügynökségéhez, a DCA-hoz. Még ugyanabban az évben üzembe helyezték az első titkosító berendezéseket, amelyek bizalmas katonai információkat kódolták. A védelmi és civil felhasználás különválására még közel egy évtizedig, 1984-ig kellett várni.
Az IMP-ket az 1980-as évek végén
felváltották és múzeumba száműzték a sokkal modernebb, kisebb, ma routerként
ismert eszközök. A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően végül 1988–1990
között kialakult és felállt a ma is használt rendszer, a Tim Berners-Lee
nevével fémjelzett „world wide web”, az internet, azaz a világháló.
Az ARPANET korai megálmodói, fejlesztői közül ma már egyedül a számítógépes grafika atyjának is tekintett 81 éves Sutherland mesélhet a hőskorról, Licklider 1990-ben, Clark 2016-ban, Taylor egy évvel később, míg Roberts tavaly hunyt el.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/43. számában jelent meg október 25-én!
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/43. számban? Itt megnézheti!
