Az utóbbi években sorra érkeznek a hírek arról, hogy a természetbe került, majd ott felaprózódott műanyag-hulladékból származó mikroműanyag-szemcsék minden elképzelhető helyre eljutottak már a világban. De újabban kiderült, hogy olyan helyeken is megtalálhatók már, amelyeket talán elképzelni sem tudnánk. Az Új-mexikói Egyetem kutatói számos emberi és kutyaherét vizsgáltak meg, és minden egyes mintában találtak mikroműanyagot. Elképzelhető, hogy ez az ártalom összefüggésben áll a spermaszám utóbbi évtizedekben tapasztalható globális csökkenésével is.
A kutatásban 23 emberi és 47 kutyaherét vizsgáltak meg, és mindegyikben találtak mikroműanyagot. Az emberi herék tartósított állapotban voltak, így bennük nem tudtak spermaszámot mérni. Ugyanakkor a kutyaherék „frissek" voltak, és bennük a mikroműanyagok és a spermiumok mennyisége negatívan függött össze (vagyis minél több volt a mikroműanyag, annál kevesebb volt a herében a spermium). „A vizsgálatunkban feltártuk, hogy minden emberi és kutyaherében jelen vannak a mikroműanyagok – nyilatkozta Xiaozhong Yu, az Új-mexikói Egyetem egészségtudományi karának professzora. – Kezdetben kételkedtem benne, hogy a mikroműanyagok bejuthatnak a reproduktív szervrendszerbe, ezért amikor először megláttam a kutyaherék vizsgálatának eredményeit, meglepődtem. Ennél csak akkor lepődtem meg jobban, amikor szembesültem az emberi eredményekkel.”
Az utóbbi években a mikroműanyag-szemcséket már megtalálták az emberi méhlepényben, a vérben és az anyatejben is. Arról egyelőre nincsenek pontos adatok, hogy a szervezetbe került mikroműanyagok milyen egészségkárosodást képesek okozni, bár kevés kutató van, aki arra tippelne, hogy ezek teljesen ártalmatlanok. A legkisebb műanyagszemcsék nemcsak a táplálkozással juthatnak be az ember szervezetébe, de akár be is lélegezhetjük őket, hiszen ott szállnak a levegőben.
E szemcsék potenciálisan gyulladást válthatnak ki gyakorlatilag bármelyik szövetben, illetve az anyagaik közvetlenül is toxikusak lehetnek a szervezetre. Nemrégiben kimutatták, hogy azoknál, akiknek ereiben több a mikroműanyag, megnő a szív- és érrendszeri megbetegedések kockázata. De arra egészen eddig nem voltak bizonyítékok, hogy a mikroműanyag-szemcsék a szaporítószervekbe is bejuthatnak. „A kutyák reproduktív működése és anatómiája közelebb áll az emberhez, mint más laboratóriumi állatoké, például a patkányoké – mondja Yu. – A spermatogenezisük (az ivarsejtek képződése) és a spermiumok koncentrációja is közelebb áll hozzánk. Emellett a kutyákra ható környezeti tényezők is hasonlóbbak az emberhez, ezért azt gondoljuk, hogy az ő spermaszámuk csökkenésében hasonló környezeti faktorok játszanak szerepet, mint a miénkben.”
Most már bizonyíték is van rá, hogy nagy bajt okozhat a műanyag
A szervezetbe kerülő mikroműanyag szemcsék növelik a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát, miközben az endokrin rendszer közvetítésével szinte az egész szervezetünkre hatást gyakorolhatnak.
A vizsgált emberi herék 2016-ban végzett boncolásokból származtak, és eddig tartósítószerben tartották őket. Azért ilyen régi heréket használtak, mert az új-mexikói törvények szerint a felboncolt férfiak heréit hét évig tárolni kell, az esetleges törvényszéki orvosszakértői vizsgálatok érdekében. Voltak közöttük 18 és 88 éves férfiaktól származó herék is, de mindegyik szennyezett volt mikroműanyaggal. Kutyaherét viszonylag egyszerű volt szerezni, mert a hím kutyák ivartalanítása az egyik leggyakrabban végzett állatorvosi beavatkozás.
Az emberi herékben tömegre vonatkoztatva majdnem háromszor annyi mikroműanyag volt, mint a kutyaherékben (330 mikrogramm/gramm a 123 mikrogramm/grammal szemben). A leggyakoribb mikroműanyag-típus a polietilén volt, ami a nejlonzacskók és a műanyag palackok alapanyaga. Ezt követte a PVC. „A PVC-ből egy sor olyan vegyület szabadulhat fel, amely zavart okozhat a spermatogenezisben, emellett e vegyi anyagok az endokrin (hormon-) működést is károsíthatják – vélekedik a kutatásvezető. – Nem akarjuk megijeszteni az embereket. Csupán tudományos alapossággal akarunk adatokat szolgáltatni nekik, hogy növeljük a mikroműanyagokkal kapcsolatos tudatosságukat. Képesek vagyunk csökkenteni az egyéni kitettségünket az életmódunk változtatásával.”
