Varázshatalom címmel kiállítás nyílt a 200 éves Magyar Tudományos Akadémiáról a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Nekem itt szavam nincs. Nem vagyok tagja a követek házának. De birtokos vagyok; és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egy évi jövedelmét feláldozom reá – mondta Széchenyi István az alsótábla 1825. november 3-i ülésén Felsőbüki Nagy Pál szavaira reagálva. A jelenetet iskolai tanulmányainkból mindannyian ismerjük – jó esetben. Azt viszont sokan nem tudják, a gróf miért kezdte mentegetőzéssel. A válasz egyszerű: Széchenyi arisztokrataként az országgyűlés felsőtáblájának volt a tagja, nem állt jogában beszédet mondani a követek házában.
A most kétszáz éves Magyar Tudományos Akadémia megalapításának gondolata persze sokkal régebbi – hívja fel erre a figyelmet az évforduló alkalmából a Magyar Nemzeti Múzeumban nyílt gazdag kiállítás. Az első helyiség, a tudás ligeteinek a terme, amikor az akadémiai eszme éppen csak szárba szökken. A mesterséges intelligencia segítségével az egyik sarokban Vitéz János esztergomi érsek (1408-1472) beszél egy képernyőről a XVI. századból a tudós társaság alapításának fontosságáról, de ugyanerről szól a látogatókhoz a másik esztergomi érsek, Oláh Miklós (1493-1568), legutoljára pedig Bessenyei György költő, író, Mária Terézia testőrtisztje, az Ágis tragédiája és a Magyarság szerzője. Ők mindannyian tisztán látták – amit az MTA működése utóbb vissza is igazolt –, hogy a szervezett tudományosság, a tudósok közös gondolkodása jelentősen segítheti az ország fejlődését.
Széchenyi már idézett szavaival a következő helyiségben találkozhatunk. Ez az aranykor terme, jelképe az itt elhelyezett arany levelű platánfa. Ezen a ponton érdemes már megemlíteni a kiállítás egyik szembetűnő értékét. A készítők nemcsak a dicső múltra, de a belső vitákra, meghasonlásokra is felhívják a figyelmet. Például arra, hogy az alapító Széchenyi István és az Akadémia kapcsolata korántsem volt felhőtlen, hiszen a gróf legfőbb támogatóként nyilvánvalóan elvárta, hogy az ő elképzelései is érvényesüljenek. Az 1842. novemberi nagygyűlésen Széchenyi arról beszélt, hogy nem politikai, hanem nyelvművelő, filológiai intézményt kívánt létrehozni; egyúttal előrelátóan arra figyelmeztetett, hogy a magyar nyelvhasználat erőszakos terjesztése az ország nem magyar ajkú népeit elidegeníti. (Előrelátó gondolat a következő több mint 100 év ismeretében…) De felemelte szavát, amikor 1858-ban a bécsi udvar nyomást gyakorolt az Akadémiára, hogy az alapszabályból töröljék azt a kitételt, hogy az MTA feladata a tudományok honi nyelven való művelése. A gróf tiltakozásként – a javaslat elfogadása esetére – kilátásba helyezte, hogy „én a haza oltárára tett áldozatomnak kamatjait azon pillanat túl kezdve fizetni nem fogom”.
Freund Tamás: Nagyon meglepett Schmidt Mária tájékozatlansága
Freund Tamás a Magyar Tudományos Akadémia és a kormány közötti viszonyról, az intézmény kétszáz éves jubileumáról és Schmidt Mária sztálinistázós vádjairól
A következő termekben jóval több hasonló belső problémával, illetve az akadémiai eszme megcsúfolására tett kísérlettel szembesülhetünk. Nem véletlen, hogy a harmadik helyiségben az Akadémiát jelképező fa már elvesztette leveleit. A politika egyre durvábban avatkozott a tudós intézmény életébe. Noha az első világháború után is kénytelen volt az MTA állami nyomásra néhány tagot kizárni, a legsúlyosabb megpróbáltatás a negyvenes évek második felében érte az akadémiát.
A tudós intézmény 1945 után a létéért küzdött. Az önfenntartáshoz szükséges anyagi alapjai a háború után szinte hónapok alatt váltak semmivé: a földreform az akadémiai birtokokat elvette, pénz- és értékpapírvagyonát felemésztette a pengő elértéktelenedése, bérházait pedig 1948-ban államosították. Az évi százezer forintnyi állami támogatás éppen csak az összeomlástól mentette meg az 1946 és 1949 között Kodály Zoltán elnöksége alatt álló MTA-t. Az ország feletti uralmat átvevő kommunistáknak pedig Gerő Ernő szavaival élve egyetlen célja volt, „az Akadémia lassú meghalasztása”. A Magyar Dolgozók Pártja 1949 közepére totálissá váló hatalomátvétele az MTA „megreformálása”, bedarálása elől elhárította a legutolsó akadályokat. Az átszervezési munka alól – beteget jelentve – Kodály Zoltán kivonta magát. A térdre kényszerítésben kulcsszerepet játszott viszont az 1949. októberi közgyűlésen elnökségi taggá előlépő Andics Erzsébet, Lukács György és Molnár Erik, illetve Alexits György, akit Voinovich Géza irodalomtörténész helyére az Akadémia új főtitkárává emeltek. A közgyűlésen 122 akadémikust fosztottak meg (tanácskozó taggá minősítve őket) tényleges tagságuktól, 17 további tudós tagságát előbb felfüggesztették, majd megszűntnek nyilvánították, a Széptudományi Alosztály felszámolásával kizártak az Akadémiáról 13 alkotóművészt.
A bizalom ezt követően sem vált teljessé a „reakciós tudósok” jelenléte miatt. A forradalom után néhány hónappal például az MTA Irodalomtudományi Intézetében házkutatást tartott a karhatalom. A tárlat egyik megrendítő dokumentuma az intézeti igazgató erről szóló beszámolója. Az „íróasztalokat, és szekrényeket a legnagyobb részletességgel átkutatták. Azokat az íróasztalokat, melyek kulccsal voltak zárva, így többek között az igazgatóhelyettes íróasztalát is, felfeszítették. A kutatás során a szekrényekben és az íróasztalokban nagyarányú rendetlenséget csináltak”. Az írás szerint a „feljegyzések, hatalmas cédulagyűjtemények összekeverése kutatóink egy részének munkáját nagy mértékben hátráltatja. Tudomásom szerint a Magyar Népköztársaságnak nincsen olyan törvénye, amely lehetővé teszi, hogy egy tudományos intézet zárt helyiségeiben annak vezetője, egyetlen munkatársa nélkül házkutatást tartsanak, nagyértékű tudományos gyűjteményeket [köztük Bartók Béla hagyatékát] hozzá nem értő kézzel durván felbolygassanak.”
„Legközelebb arra kötelezik az akadémikusokat, hogy békaügetésben ugrálják körül a székházat?”
A kormány a Magyar Tudományos Akadémia bicentenáriumát választotta ki az MTA elleni több frontos támadásra. Vajon csak az ingatlanok megszerzése a cél, vagy a teljes magyar tudományt próbálják térdre kényszeríteni?
Külön terem foglalkozik az akadémiai eszmével; az ötödik utolsóban pedig a modern Magyar Tudományos Akadémia eredményeivel találkozhatunk. A kiállítás második részében ismét előkerülnek a máig jelentkező gondok, visszásságok. Önkritikusan felhívják a figyelmünket arra is, hogy az MTA-ban a női tudósok száma nem túl magas. (Az első nő, a már említett Andics Erzsébet sztálinista történész kommunista nyomásra került be a levelező, majd a rendes tagok közé.) A hetvenes években a kérdés hosszabb ideig napirenden szerepelt ugyan, változás azonban alig történt. Amikor 2016-ban egyetlen nő sem került be a levelező tagok közé, újabb párbeszéd kezdődött a témáról, azóta viszont 38 női akadémikust választottak, ez a testület 10 százalékát jelenti.
Sajnálatosnak tarthatjuk, hogy az egyébként a látogató figyelmét magával ragadó kiállítás néhány felirata hiányos vagy nem kielégítő. Mint ahogy azt is: Kosáry Domokosról aki 1990-től hat fontos éven át volt az Akadémia elnöke, érdemeihez képest kevés szó esik. Elegáns megoldásnak tarthatjuk, hogy az anyag összeállítói szándékosan távol tartották az évfordulós megemlékezést a napi politika bozótharcától, amelybe az MTA-t nemtelen támadásokon keresztül próbálják nem először belerángatni. Emlékezetes, legutóbb Schmidt Mária nevezte sztálinista intézménynek az Akadémiát. Kosáry személye ezért is fontos, hiszen – és ezt nyilván Schmidt is tudhatja – elnöksége idején szabadították ki az MTA-t korábbi kényszerhelyzetéből. Az államszocialista diktatúra idején kizártakat rehabilitálták. Létrejött a Széptudományi Alosztály utódjaként az MTA-val társult viszonyban álló Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, 1994-ben pedig új akadémiai törvény is született.
Sztálinista-e az MTA? Schmidt Mária abszurd vádjáról és a kapcsolódó megosztási kísérletről
Schmidt Mária jelentős közpénzekből gazdálkodó, történelemmel foglalkozó intézmények és projektek vezetője, ezért aggasztó, hogy ilyen súlyos szakmai és érvelési hibákat követ el nyilvános megszólalásában.
