Sikerült lencsevégre kapni a Tejút központi, szupermasszív fekete lyukát, mely körül galaxisunk spirálkarjai keringenek. A tudósok az Event Horizon Telescope (Eseményhoritont Távcső) együttműködés keretében készítették el a felvételt, és hat, egyidőben tartott nemzetközi sajtótájékoztatón tárták a publikum elé.
Ezt az együttműködést eleve azért hozták létre, hogy fekete lyukakra vadásszanak. A project 2019 óta működik, nyolc földi rádiótávcső összehangolt képalkotási képességeit kamatoztatták már abban az évben, amikor a Messier 87 galaxis középpontjában lévő fekete lyuk árnyékáról sikerült képet alkotni, most pedig a Sagittarius A-csillagról, ami nem más, mint maga a Tejút központi fekete lyuka. Az együttműködésben jelenleg 11 rádióteleszkóppal több mint 300 tudós dolgozik 20 ország 60 különböző intézményéből.
Korábban még azt a nézetet sem fogadták el, hogy a nagyobb méretű galaxisok közepén fekete lyukaknak kéne lenniük, ám az elmúlt évtizedek kutatásai ezt megerősítették, és pont a Messier 87-es kép alapján már egyértelműen bebizonyosodott a létezésük. A kép azt az elképzelést is megerősítette, hogy ezek a hatalmas méretű, úgynevezett szupermasszív fekete lyukak, melyek hatalmas gravitációjuknál fogva sem fényt, sem anyagot nem engednek távozni magukból (emiatt kapták a fekete lyuk elnevezést), meghajlítják maguk körül a teret illetve a fény útját. Mellékesen újra bebizonyították Einstein relativitáselméletét, ugyanis pontosan akkora a mérete, amekkorát az egyenletek „megjósoltak”, ami nem túl nagy, mindössze nagyjából akkora, mint a Merkúr bolygóé, ám tömege annál lényegesen nagyobb: nagyjából 4,14 millió naptömegnyi.
A fekete lyukak létezésének lehetőségét Einstein kortársai kétkedve fogadták, sőt, magának Einsteinnek sem tetszett az elméletének ez a levezetése, a képletek alapján ugyanis egy ilyen rendellenesség is elképzelhető volt – azaz a fekete lyukak elméleti létét a relativitás-elmélet cáfalatának tekintették. Karl Scwarzschild fizikus ugyanis kiszámította, hogy ha viszonylag kicsi sugarú égitestre hatalmas tömeg lenne koncentrálva, akkor egy ilyen feltételezett égitest felszínétől a szökési sebesség nagyobb lenne, mint maga a fénysebesség. A 60-es évek végétől kezdve a különböző újabb tanulmányok, majd később a megfigyelések, a fekete lyukak létezésének valószínűségét megerősítették, majd 2019-ben, amikor ténylegesen sikerült fizikailag bizonyítani azok létét, Einstein elmélete bebizonyosodott. Ma már úgy hisszük, hogy minden galaxis közepén egy szupermasszív fekete lyuk található.
Annak ellenére, hogy definíció szerint a fekete lyukak nem adnak ki magukból semmilyen anyagot és fényt sem, mégis a látható univerzum legvilágosabb objektumai közé tartoznak, ugyanis, miközben a fekete lyukak gravitációs vonzása elől elmenekülni nem tudó, így a fekete lyukak által bekebelezendő csillagok, égitestek „beesnek” ezekbe a fekete lyukakba, több millió fokosra melegszenek fel, és, bár az anyaguk nagy része tényleg beleesik a lyukba, ám egy részük hatalmas kilövellések formájában távozik a fekete lyuk eseményhorizontján kívülre. Az ilyen kilövellések által kibocsátott fény akár több ezerszeresen is képes egész galaxisok fényét is túlszárnyalni. Ettől az elképzelések szerint a fekete lyukak „fánk alakúak” lesznek, és mind a korábbi, mind a mostani képen is pontosan ez látszik (ahogy a 2014-es Csillagok között című sci-fiben is elképzelték).
A Tejútrendszer központi fekete lyuka a megfigyelések szerint nagyon szelíd, alig-alig növekszik, azaz, nem szív magába anyagot a Tejútból, ezért „tapintatos óriás”-nak nevezték a tudósok. Megfigyelni nem volt könnyű, mert míg a Messier 87-es fekete lyuk ezerszer akkora, mint a mi galaxisunk fekete lyuka, a Sagittarius A-csillag ezredakkora méretéből kifolyólag ezerszer olyan gyorsan változik, átlagosan 5 percenként változtatva meg alakját.
A rádióteleszkópos együttműködés 60 milliós költségvetésű volt, melyből a legnagyobb részt, 28 millió dollárnyit az Egyesült Államok állta.
(Források: New York Times, The Hill, Wikipedia)
