Mostanában a legtöbb hír a vírusról, az oltásokról, a rendelkezésekről, a járványhelyzet aktuális értékeléséről szól. Persze arról is, ahogyan mindezek a folyamatok az egyén lelkivilágára, mentális állapotára hatnak. Csakhogy maga a társadalom is jelentősen átalakul. Vannak olyan tömeg- és társadalomlélektani hatások is, amelyek csak most kezdenek kibontakozni, és nem igazán lehet még átlátni, hová is vezetnek. Ugyanakkor ezek nem légüres térben jelennek meg, a korábbi folyamatok, a globalizációs vagy akár a digitalizációs jelenségek felerősödnek, és ezekre rakódnak rá az új változások.
Induljunk ki az információs társadalomból, ami első hangzásra pozitív kicsengésű, hiszen elvileg minél többet tudunk, annál jobban megértjük önmagunkat és a körülöttünk lévő világot. A tudomány mindenhatóságába vetett bizalmunk is ezen alapszik. Mérünk, információt gyűjtünk, objektíven értékelünk, tényekből következtetünk, ami megingathatatlanul szilárd. Csakhogy az információba és a bizalomba vetett hitünk mostanában meginogni látszik. Ez pedig már társadalomlélektani kérdés is, befolyásolja mindennapi gondolkodásunkat, érzéseinket, döntéseinket, kapcsolatainkat, mindent. Mi a baj vele?
Először is, a túl sok információ, ami a digitális világgal, az internet elterjedésével szinte korlátlan mennyiségűvé vált. Ezt az emberi tudat már nem képes hatékonyan rendszerezni és feldolgozni. Bár sok reményt fűzünk a mesterséges intelligenciához, ami valóban felfoghatatlan információt tud feldolgozni rövid időn belül, kétséges, hogy a mechanikus gondolkodás fel tudja-e váltani valaha a mérlegelés szubjektív és egyéni készségét. Sajnos, minél jobban a gépekre támaszkodunk, annál kevésbé leszünk képesek erre mi is, pedig az emberi tudatnak éppen ez lenne a nagy előnye, ha nem hagynánk visszafejlődni. Ráadásul nem egyszerűen túl sok az információ, hanem már azt is nehéz megítélni, mennyire érvényes a tartalma. Már nem pár véleményformáló újság vagy tévéműsor van, hanem végtelen sok különböző platform, média, ráadásul akárki megoszthat akármit anélkül, hogy az adott információ eredetét ellenőrizné. Sokszor már nem is lehetséges az. A post-truth (posztigazság, igazság utáni, tények utáni) korszak ezt nagyon jól fémjelzi.
Mit tehet az egyén? Vagy begubózik a saját világába, nem néz, nem hall semmit, mivel azonban így is sokszor döntést kell hoznia, félő, hogy nem tud mi alapján dönteni. Ezért gyakran irracionális gondolkodás lesz rajta úrrá, a maga alkotta koncepciókból olyan következtetésre jut, aminek lényegében nincs alapja, csupán vágyálom. A másik lehetőség, hogy mégis igyekszik lépést tartani a hírfolyamokkal, ami a mennyiséget tekintve szinte lehetetlen, a hitelességet ellenőrizni még inkább. Ha másodkézből veszi az információt, olyan torzításokkal, szubjektív elemekkel megtűzdelt hírekhez jut, amivel már nem mindig tud mit kezdeni. Itt jön egy gyakori a pszichológiai jelenség, a kognitív disszonancia, ami az erősen egocentrikus viselkedés szolgálatában áll, ráadásul egyfajta énvédő mechanizmus is. Ha van az egyénnek egy elképzelése az adott hírekkel kapcsolatban, főként ha saját tapasztalaton alapszik, a gondolati stílusnak megfelelő híreket fogja elfogadni, a többieket kiszelektálja. Ha ugyanis túl sok, egymásnak ellentmondó információval találkozik, szorongani kezd, úgy érzi, nem képes kontrollálni, hogy mi történik vele. Ezzel a szelekcióval védi magát, viszont lehet, hogy pont a legautentikusabb hírrel nem találkozik, hiszen már nem lesz nyitott a sokféle nézet felé, amitől egyébként komplexebb képet kapna.
Érdemes megfigyelni a sok szakember nyilatkozatait covid-ügyben. Persze kérdés, ki a szakember? Régebben ez egyértelmű volt, egy-egy tudományterület határai is pontosabban ki voltak jelölve. Most pedig virológus, infektológus, egyéb szakorvos, biológus, járványügyi szakember osztja meg időnként a maga nézeteit, amelyek sokszor ellentmondanak egymásnak, nemegyszer úgy beállítva, mintha az lenne az egyedüli biztos álláspont. Eltelik pár hét, és kiderül, mégsem ez a valóság. Itt eljutunk egy másik fontos jelenséghez, az információ minőségéhez. Az internet világa nem alkalmas arra, hogy alaposan, több oldalról körüljárva egy-egy témát kifejtsünk. Itt a rövid, felszínes hír jut el a nagy tömegekhez, ráadásul gyorsan változnak a posztok, ami hír az egyik percben, már elavult a másikban. Ez a felgyorsult világ persze nem most kezdődött, de mostanra érte el azt a szintet, hogy az információ minőségére, feldolgozhatóságára negatív hatást gyakorol. Bár a kommentelést pont arra találták ki, hogy a véleményét mindenki szabadon elmondhassa, ennek nincs vita jellege, inkább az egyéni megérzések, gondolatok parttalan és gyakran összefüggéstelen ventilálásáról szól. Természetesen itt is az egocentrikus gondolkodás a mérce, hiszen bővebb kifejtésre nincs mód. Leginkább arra van lehetőség, hogy elbeszéljünk egymás mellett, és még örülhetünk, ha nem trollkodják szét az általunk leírtakat, mert minden mondatot félre lehet magyarázni. Mindez iszonyú frusztrációt kelt az emberekben, még ha sokakban nem is tudatosul, hiszen semmiben nem lehetünk biztosak, de még arra sincs lehetőség, hogy végiggondoljunk bármit. A szavak elveszítik a valóságtartalmukat, üres frázisokat puffogtatunk, például vírustagadó, oltásellenes lesz bárki, aki a mainstream tudományos vagy éppen politikai irányvonalas gondolkodással szemben kritikát fogalmaz meg, pedig nem feltétlenül erről van szó.
Itt jutottunk el a tudományos gondolkodás helyes értékeléséhez is. A tudományt mindig egy kiváltságos réteg művelte, a laikusoknak pedig eszükbe sem jutott megkérdőjelezni az általuk felvázolt tényeket. Mára ez megváltozott. A tudományos információhoz is bárki hozzájuthat – az már más kérdés, mit ért meg belőle, és milyen következtetésekre jut. Ráadásul a tudományos és a hétköznapi információ össze is mosódik. Másrészt kiderült, hogy a tudomány nem mindenható és megkérdőjelezhetetlen, hanem mindig adott szinten áll, ami a legmodernebb, pillanatokon belül elavulhat. Akkor hogy is van ez? Mennyire bízhatunk a tudomány eredményeiben? El kell fogadnunk, hogy a természettudományos eredmények sem abszolút tények, az adott vizsgálatok eredményei behatároltak. Lehet, ha kibővítjük a vizsgálat körét, más eredményekre jutunk. Ha ezzel együtt tudunk élni, és helyén kezelni, akkor nem csalódunk benne, ellenkező esetben bizalomvesztéssel jár, és most sajnos ennek lehetünk tanúi. A sok bizonytalanság és kommunikációs hiba a fertőzés, a gyógykezelési protokollok és az oltások körül ide vezetett. Az emberek bizonyosságot akarnak, száz százalékos hatásosságot, mellékhatások nélkül. Ez viszont nem így működik, és nem is szabad azt sugallnunk, hogy ezt el lehet érni.
Mindez a jelenség abban csúcsosodik ki, ami talán a legnagyobb társadalom-lélektani probléma, és hosszú távon átalakítja a társadalmi viszonyokat: az általános bizalomvesztés, bizalmi válság. Miben, kinek higgyünk? Miben lehetünk biztosak? Miben kételkedjünk? Gyakorlatilag lehetetlen egy társadalmat bizalom nélkül működtetni. Minden emberi kapcsolat vagy tranzakció azon alapul, hogy a másikban megbízom, hogy például amit eladnak nekem, valóban az, amit én vásárolni szeretnék. Hogy elfogadom, hogy a vakcina, amit ajánlanak, tényleg hatásos, és kellően bevizsgált. Hogy ha beteg leszek, rá merem bízni magam az orvosaimra. Hogy ha a gyerekem iskolába megy, bízom benne, hogy megtanítják olvasni. Ha mindent megkérdőjelezünk, az iszonyú mennyiségű stresszhez és szorongáshoz vezet, a gondolkodási stílus torzul, már nemcsak az igazság utáni, hanem a bizalom utáni világ jön, amiben hiába keressük a harmóniát még akkor is, ha közben anyagilag meglesz mindenünk.
A szerző orvos, magatartáskutató
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
