Múlt szerda éjszaka, fél méterre állva a saját könnygázuktól szipogó, könnyes, vörös szemű rendőröktől, körbevéve síró és egyre dühösebb diákokkal azon gondolkodtam, hogy milyen beteg rendszer az, ahol mindkét oldalon ugyanannak a minisztériumnak az áldozatai állnak. Hogy vajon mit érez most Pintér Sándor? Büszke? Szégyelli magát? Nem érez már semmit, csak teljesíti a főnök parancsait?
Itt egyik félnek sincs választása, mindkét oldalon Pintér (és a pártállam) a karmester. A diákok, a tanárok, a nemzet jövőjéért aggódó emberek kint kell hogy legyenek az utcán, fel kell menniük a Várba, mert a státusztörvény nem hagy más választást. A tervezet paragrafusai nem értelmezhetőek a közjó szempontjából, egyedül valamifajta perverz bosszúként lehet felfogni, amiért a társadalom egy része merészel egy évtizede küzdeni az oktatás reformjáért. Ha elfogadják a státusztörvényt, már közoktatás sem lesz, már gyerekmegőrzésre is csak korlátozottan lesznek képesek az intézmények, ezért tiltakoznunk kell, nincs választásunk.
A másik oldalon, a rendőröknek, rohamrendőröknek se sok opciójuk van. A pártállam szimbolikus célponttá festette a Karmelita kolostor utcáját, nem tűrték tovább, hogy újságírók kérdezni merészelnek azoktól, akik a nemzet szolgálatára esküdtek fel, ezért inkább illegálisan elkordonozták az egészet, ezzel a komplett rendszer szimbólumává emelve. Ezt a szánalmas kerítést szerencsétlen rendőröknek muszáj védeniük, hiszen a rácsok mögött valóban védendő épületek vannak, csakhogy ezek nem is váltak volna célponttá, ha nincs ott a hazugság kordonja.
És így a kör bezárul. Egyetlen minisztériumon belül letudjuk az állam két legfontosabb alapfunkciójának értelmetlen harcát, közben mindenkinek jut gázspray, csak annak nem, aki megdolgozott érte.
A radikális baloldali ellenzék hiánya
A 2015-ös menekültválság óta vitán felül fasizálódó rendszerrel logikusan egy baloldali, akár radikálisan baloldali ellenzéknek kéne a legkeményebben felvennie a harcot, csakhogy ilyenünk Magyarországon nincs. A radikális baloldal ismétlődő tragédiája, hogy madártávlatból aprónak tűnő nézeteltéréseken még azelőtt leszalámizza önmagát, hogy érdemben cselekedni tudna. Marad „a csinálni kéne valamit” és a liberálkapitalista elit szapulása. Volt már itt 2010 óta 4K!, ilyen-olyan Táncsics pártok, van most épp Szikra Mozgalom (már nem is párt!) vagy van például egy Komjáthi Imre, aki talán az egyetlen tagja a politikai elitnek (Jámbor András mellett), aki képes autentikusan munkát és kenyeret követelni vörös kapucnis pulcsijában. Na, hát ha ezeket az erőket összeadjuk, akkor még az is lehet hogy az állami párttámogatásra jogosító 1 százalékot is kényelmesen elérnék egy választáson. (Na meg az sem mellékes hogy az a bizonyos forradalmi osztály létezik-e egyáltalán, ha már a gyári munkásnak is jobb esélye van az élhető bérre, mint a nemzet napszámosainak.) Úgy tűnik, mintha falat kenyérként hiányozna a magyar közéletből a rendes baloldaliság, csak épp szavazni nem akarunk rá. Ennél még a politológus körökben legendásan nem létezőnek elkönyvelt Valódi Konzervatív Polgári keresletre is sikeresebbek voltak a kínálati próbálkozások: a MOMA nemhogy évekig létezett, még egy dicsőséges összellenzéki főpolgármester-jelöltségig is eljutott, az Új Kezdet - kontraszelekció útján bár, de - még egy országgyűlési képviselőt is összehozott, az ÚVNP tényleges szereplőként jelent meg az előválasztáson, az MMM pedig ki tudja, hogy épp létezik-e és hogyan, de az kijelenthető, hogy valódi súllyal bírt a legutóbbi évek magyar történetének alakulásában.
Magyarországon a szavazó, döntéseket hozni képes polgárság nem emelt a pajzsára egyetlen baloldali váteszt sem. A tagadhatatlanul ünneplendő és egy egész generáció első demokrácia élményét elhozó előválasztáson se Jakab Péter lakossági populizmusa, se Karácsony Gergely halkszavú, szemüveges, de valódi baloldalisága nem ért annyit, mint a nyíltan Orbán-lightként futó Márki-Zay Péter. Akinek véletlenül sem akarom delegitimizálni a világképét, de mégiscsak nagyjából arról szól, hogy valami elképzelt ideavilágban igazából jó lenne az, amit a Fidesz hirdet magáról, csak közben túl sokat lopnak, meg hát nem is mindig azt csinálják, amit mondanak, hazudni meg nem szép.
A polgár nem fog kukákat gyújtogatni
Nyilvánvalónak tűnik, hogy az elmúlt 13 év csontkovácsata által kezelésbe vett (szja, kata, csok), recsegő gerincű polgári közeg nem fog kukákat gyújtogatni, pláne tankot elkötni, ahogy más országokban sem szokott, és kordont is csak addig bont, amíg egy rendőr eréjesebben arrébb nem tessékeli. A rendőrrel való valódi konfrontáció nincs az eszköztárában, nem azért, mert gyáva, hanem mert az értékrendjének része a legitim karhatalom, és tudni is véli, hogy a vele szemben álló rendőr is inkább áldozata a rendszernek, de semmiképpen sem személyes ellensége a kordonbontónak. Egyszerűen a Budapest és agglomerációja vagy a szerencsésebb nagyvárosok által fémjelzett középosztály(?) túl jól él, túl sok veszteni valója van ahhoz, hogy igazán radikalizálódjon. A veszteni való illúziójának, a tanult gyávaságnak fenntartásában persze jó szövetségese a rendszernek a nem túl távoli, huszadik századi történelmünk is. Sokan már akkor sem mertek kimenni az utcára vagy lájkolni egy keményebb Facebook-bejegyzést amikor egy évtizede még nem volt valós veszély, hogy ezért kirúgják vagy meglátogatja a NAV, mert megtanultuk fél évszázaddal korábban, hogy a falnak füle van, és a fekete autó tényleg létezik.
És hát mikor mentünk a legtöbben utcára Budapesten 2010 óta? Amikor megszűnt a szociális háló? Amikor kriminalizálták a hajléktalanságot? Amikor rabszolgává tették a közmunkásokat? Amikor az infláció miatt már fel sem merül, hogy valaki átlagbérből zöldséget és gyümölcsöt vehessen? Egy fenét. Vagy inkább: nem szóltunk, mert nem voltunk közmunkások. Esetleg amikor tízezrével haltak meg kiszolgáltatottabb honfitársaink a kormány által világrekorder módon félrekezelt járvány miatt? Akkor sem.
Mi, polgárok akkor mentünk ki százezrével az utcára, amikor a sajtószabadság felszámolásának forgatókönyvét törvénybe foglalták, majd amikor hatályba lépett az Alaptörvény. Feküdt le valaki éhesen, mert nincs Origo, Index, Népszabadság, Figyelő és a többi? Aligha. Szedett áldozatokat az Alaptörvény? Valószínűleg nem. Nekünk polgároknak mégis ezek a fontos kérdések? Természetesen. A polgárság nem tud gyomorba markoló ügyek mentén radikalizáldóni, mert egyszerűen nem hiteles, nem az ő gyomra a tét. Kevés ember képes arra a magyar politikai elitből, hogy a sztrájkoló munkássággal láncolja magát egy gyár kapujához.
Mi (akik, ha úgy tartja kedvünk, kifizetünk 790 forintot egy Magyar Hangért) közgazdaságtant, mechatronikát meg etológiát tanultunk, nem sokat tudunk róla, hogy milyen egy veszélyes üzemben akkumulátort fröccsönteni. Abban sem vagyunk biztosak, hogy fröccsöntik-e. Na szóval minekünk (akik olvasunk és kommentelünk ilyen publicisztikákat) nincs olyan fájdalmunk a rendszer kapcsán, ami miatt okunk lenne kockakövet dobálni.
Embertelen, végletekig felelőtlen és megalázóan ostoba a rezsim és az is, amit mi megélünk belőle. De a csapból iható víz folyik, a boltban van kenyér, a szemetet általában elviszik, cserébe sem az újságírót, sem engem nem visznek el, akkor sem, ha olyat mondunk, amitől nagyon morcos lenne Orbán Viktor. Sőt, drámai állítás ez, de még az iskola és a kórház is ellát valami olyan alapfunkciót, amit szolgáltatásnak lehet nevezni.
A túszok nem lázadnak
Van ezer okunk nekünk ebben az országban kimenni az utcára? Ezer okunk soha többé nem szavazni a Fideszre? Népszavazási aláírásokat gyűjteni? Hogyne. Egy átlag keddre is jut ezer. De van-e okunk gyújtogatni, törni-zúzni, a rendőrsorfalnak tényleg nekimenni, a fővárost blokád alá venni, éhségsztrájkolni (mármint igazából, nem Ferisen), esetleg fegyvert is ragadni? Nincs. Egyrészt azt hiszem, tényleg nincs, másrészt a mellékelt ábra 13 éve is ezt mutatja. Vannak ebben az országban, akik joggal lépnének fel keményebben? Hogyne. Bárki, aki szegregátumban él, bárki, akit 16 évesen kiraktak az iskolából, és azóta se nagyon látott melegételt, bárki, aki télen halálra fagyna, ha nem lopna fát meg égetne szemetet. De ők bizony nem lázadnak. Ebben az új típusú totalitás felé törekvő rezsimben ők az állampárt első számú szövetségesei, bár a túsz talán jobb szó rá.
Mi viszont nem tudunk helyettük forradalmat csinálni. Mi munkát és kenyeret sem tudunk követelni anélkül, hogy kiröhögjenek, és mi is magunkat. Mi, úgy néz ki, hogy előválasztást tudunk szervezni, szavazatot számlálni lent vidéken, vicces és kínos transzparenseket készíteni seprűnyélből és ikeás kartondobozból, majd ezek árnyékában türelmesen slam poetryt hallgatni (Tüntető, tüntető. Miért tüntet ő?), aztán fegyelmezetten sárgarózsát dudorászni. Tudunk teljesen felesleges és egészen kiváló konferenciákat is szervezni. Tudunk írni olyan szakpolitikai programokat is, amitől tényleg jobb lenne az országnak, meg olyat is, amitől nem, de legalább rá lehet írni, hogy program. Innovatív közösségi médiakampányokat is tudunk csinálni, amiket aztán lemásol az állampárt, csak ők még dobnak is rá pár milliárdot.
Sőt. Szoktunk ételt osztani, tüzelőt szerezni, egész utcákat rendbehozni, hogy aztán megtudjuk, hogy még azok se ránk szavaztak akiknek konkrétan mi építettük vissza a tetőt a házára vihar után, amíg a Belügyminisztérium inkább a Pegazussal játszott ahelyett, hogy államként viselkedett volna.
Szóval mi ilyeneket tudunk, és azt is tegyük hozzá, hogy normális rendszerekben ez elég szokott lenni. Ilyen emberek oldják meg és tartják fent ennyi vagy inkább csekélyebb erőfeszítéssel az évszázados demokráciákat Kanadában vagy Hollandiában, sőt az évtizedes demokráciákat is Szlovéniában vagy Csehországban. Sőt-sőt. Romániában és Bulgáriában is.
Itthon olyan rendszert főztek nekünk, amiben ez, úgy tűnik, bőven kevés, de legyünk alázatosak, és mondjuk ki: a jelen pillanatban fogalmunk sincs, kinek és mit kéne csinálnia. Amelyik pártvezető minden nap megígéri holnapra a kormányváltást, az éppúgy hazudik, mint a véleményelit tévépolitológusai és megmondóemberei, akik folyton elmondják, hogy mindenki hülye, aki nem rájuk hallgat, és azt is készséggel bebizonyítják, bármelyik ellenzéki szereplőről, akin nincs sapka, hogy miért hordja azt mégis rosszul, vagy ha van, akkor miért nem szabadna fedetlen fővel mutatkoznia.
Röviden: a csőcselék van kormányon, a polgárság polgárság, utánuk pedig olyan szakadék következik, aminek az alján milliók élnek ahhoz túl nagy deprivációban, hogy érdemben tehetnének a rendszer ellen. Egy csapdában élünk, és nem tudjuk, hogy van-e olyan illesztéke, amit ha kellő erővel ütünk szétesik, esetleg egy vajaskéssel kellett volna már nekilátnunk amputálni a beszorult végtagot, vagy pedig tényleg az egyetlen esélyünk, hogy idővel majd a rozsda marja szét az egészet. Amikor mindenki minden nap elkommenteli, hogy mit kéne csinálni, az igazi bátorság ahhoz kell, hogy bevalljuk, hogy nem tudjuk. Ettől még sokan próbálkozunk minden nap, és egy dolog biztosan nem ártana: ha legalább többen próbálkoznánk.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
