Évek óta képezi hazai politikaelméleti viták tárgyát az, hogy az Orbán Viktor által kiépített hegemónia mely nagy, 20. századi világértelmező ideológia mentén rendezkedett be Magyarországon. Hogy a posztmodern korban akár a fasizmussal, akár a sztálinizmussal vont párhuzam miért tévút, arról majd egy kicsit később. Elöljáróban annyit, hogy csak üdvözölni tudom azt a jelenséget, hogy a rendszerkritikus értelmiségen belül a konszenzus az utóbbi években egyre inkább a Filippov Gábor-féle „hibrid rezsimekről” szóló definíció felé tolódott el. – A hibrid rezsimekben tartanak ugyan választásokat, de törékenyek a demokratikus intézmények, és alapvető kihívások elé állítják a politikai és polgári szabadságjogokat – idézi fel a Freedom House jelentése.
A definíció annál is inkább kívánatos lehet, mert ha már egyszer elfogadtuk és alkalmazzuk mindezt a hazai közpolitikai viszonyokra, onnantól sokkal könnyebben érzékelhetők lesznek az egyikből a másikba (demokráciából a diktatúrába) tartó folyamat fázisai. Sokak szerint ez a folyamat egyébként az idei évben látszik lezárulni, például a gyülekezési jog korlátozása következtében. Mindemellett aggasztó fejlemény Polt Péter legfőbb ügyész idő előtti leváltásának és utódlásának biztosítása, valamint ellenzéki pártok és politikusok választási indulásának – eddig is korlátozott feltételek közötti – nyílt megkérdőjelezése vagy akár betiltásának belengetése. Ugyanakkor az említett jelenségeket elemző cikkek tömegeit találni még mindig a nyilvánosságban. A szólás- és a sajtószabadság minimumainak teljesülése miatt tehát a vízválasztó még egy kicsit odébb van.
Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az Orbán-rendszernek egy teljesen más szögből nézve is van hibriditása, amelynek kapcsán már érdekes lehet visszanyúlni a 20. századi rendszerekhez. Bár, mint említettem, a jelenlegi digitalizált és mediatizált politikai nyilvánosságban nincs értelme a de facto fasiszta- és/vagy kommunista billogoknak, ostobaság lenne eltagadni azokat a politikai cselekvéseket, amelyek az említett ideológiákból merítettek.
Kezdjük máris Orbán Viktor személyével: bár a személyi kultusz a sztálinizmustól sem volt idegen, a kommunista vezetők tekintélyuralma elsősorban a félelemre épült, míg a fasizmusban mindez a szuper-kompetens vezető „megváltó” erejének és szerepének szólt. Amikor a magyar miniszterelnök olyan kijelentéseket tesz, hogy „Magyarnak lenni egy küldetés, valószínűleg a világ egyik legszebb küldetése”; vagy, hogy „A legnagyobb dolog, ami megtörténhet velünk, hogy magyarnak születünk”; illetve amikor a magyar nép felsőbbrendűségét abban véli felfedezni, hogy „nem vagyunk kevert fajúak”, akkor félreérthetetlen, hogy mely ideológiához nyúlik vissza. Ez a fajta nacionalizmus természetesen egy politikai hazugság, ahogy a hozzájuk tartozó démonizált ellenségképek is. A precízen működő propaganda mégis tett róla, hogy kellően hihető legyen.
Ami érdekesebb lehet, az az, hogy a kormánypárt mindebben egy alapvetően paternalista, oroszbarát, szocializmus-nosztalgiában fürdöző, kispolgári társadalomban talált közönségre. Mindezek fényében felmerül a kérdés: az antikommunista eszmékben született pártnak mi köze a kommunizmushoz? Amellett, hogy a hazai ügynökakták nyilvánosságra hozatalát az összes valaha hatalmon lévő párt közül a jelenlegi kormánypárt védi leginkább tűzzel-vassal, csak a jéghegy csúcsa. Ahhoz, hogy Orbán Viktor mint nagy formátumú vezető mítosza megszilárduljon, követni kellett azt az kommunista gyökerű agendát, hogy politikai pozíciókra elsősorban az alkalmatlanság tesz valakit „alkalmassá”.
A döntések valódi súlypontja a legfelsőbb hatalmi szinten van, ahol a vezető stabilitását éppen az garantálja, ha hozzá nem értő, de lojalitásban megkérdőjelezhetetlen figurák veszik körül. Ez a hatalomtechnikai logika mára a szakpolitikák teljes szétesésében érhető tetten: működésképtelen egészségügy, évtizedes lemaradásban lévő oktatás, lélegeztetőgépen működő MÁV, hitelalapú megoldásokkal szépségtapaszolt lakáspolitika és teljes kiszolgáltatottságban tengődő szociális szféra. A mindezt elfedő propaganda pedig egyre nyíltabban merít a sztálini hagyományokból. És bár az ebből születő társadalmi károk azonosítására kísérletet sem teszek, hiszen azok felmérhetetlenek, a legnagyobb kár mostanra egyértelműen a valóság meghamisításának normalizálása lett.
Az alábbiakban három olyan különböző esetet szeretnék felidézni, amelyben a kormány (vagy a hozzá szorosan köthető médiaelit) olyan szemérmetlenül fabrikált képi vagy audiovizuális tartalmakat közöl a központi narratíva alátámasztására, mint amilyennel maga Sztálin tüntette el a korabeli képekről Buharin elvtársat.
1. Az '56-os plakát hazugsága: Schmidt Mária, Dózsa László és Pruck Pál ügye
2016 őszén az Orbán-kormány egy hivatalos, közterületeken is terjesztett 1956-os emlékév-kampányban szerepeltetett egy ikonikus fotót. A képen egy fegyveres fiú látható, amint a forradalom idején egy elfoglalt harckocsi mellett áll. A plakátokon a fiúként Dózsa László egykori színészt tüntették fel.
A gond csak az volt, hogy a képen nem Dózsa László, hanem Pruck Pál szerepel. A fotót egyébként 1956-ban Erich Lessing osztrák fotóriporter készítette, és már évtizedekkel korábban azonosították a rajta látható fiút. Pruck családja is tiltakozott az ellen, hogy az elhunyt férfit „kiradírozzák” a történelmi emlékezetből.
A hazugság védelmére kiállt Schmidt Mária, az 1956-os emlékév kormánybiztosa, aki azzal érvelt, hogy „a forradalom igazsága fontosabb, mint a kép igazsága”. Dózsa László is makacsul kitartott amellett, hogy ő szerepel a képen, noha a bíróság 2018-ban hivatalosan kimondta, hogy a képen Pruck Pál látható. A kormány ennek ellenére sosem kért bocsánatot, a hazugság pedig hosszú évekig fennmaradt a köztéri és iskolai kampányanyagokban.
2. A Hír TV manipulált videója az ukrán „örömünnepről”
2023 augusztusában a kormányhoz szorosan kötődő Hír TV riportjában azt állították, hogy az ukránok ünnepelték a Kercsi-híd elleni támadást, amely egy oroszországi halálos áldozattal is járt. Az eseményt úgy mutatták be, mintha Ukrajnában örömmámorban úsznának az emberek.
Ennek alátámasztására a csatorna egy videót játszott be, amelyen egy hangos, zászlólengetős, éneklős tömeg ujjong egy kocsmaszerű helyen. Csakhogy – mint a Lakmusz és több tényellenőrző portál is megállapította – a videó 2016-ból származik, és semmi köze Ukrajnához. A felvételen angol futballszurkolók ünnepelnek egy Európa-bajnoki győzelmet egy franciaországi sörözőben.
3. Sebestyén József ügye: Hazugság Orbán Viktor videójában
A legfrissebb ügyben Orbán Viktor hivatalos közösségi oldalán megosztott egy drámai videót, amelyben azt állította, hogy Sebestyén József kárpátaljai magyar férfit agyonverték egy ukrán toborzóirodában. A videóban több kép is szerepel a férfiról – és egy negyedik felvétel, amelyen egy arctalan, kórházi ágyban fekvő férfi látható. A videón a felirat ez volt: „agyonverték”. A képsorok kontextusa egyértelműen azt sugallta, hogy a felvétel Sebestyénről készült a verés után.
Ám Rácz András biztonságpolitikai szakértő a közösségi oldalán világosan megírta: a negyedik képen nem Sebestyén József látható, hanem egy másik, 40 év körüli beteg férfi, aki rosszul lett egy ungvári toborzóirodában, majd kórházba került, és ott meghalt – de nem verés következtében.
A kép szándékos beillesztése hazugság, amivel a miniszterelnök személyesen próbálta manipulálni a közvéleményt, és alátámasztani azt a narratívát, hogy a magyar férfit brutális módon gyilkolták meg, ami történetesen beleillik a jelenlegi ukránellenes kommunikációba. A valódi történet és a vizuális sugalmazás között tehát tudatos ellentmondás van, amit nem lehet tévedésként magyarázni – ez klasszikus, célzott képi hamisítás a legfelsőbb szintről.
Az említett esetek más országokban kormánybuktató botrányok lennének – az, hogy itthon nem azok, csupán lenyomatai egy társadalmi válságnak, amely mindössze beszédtémát és lehetőséget ad az értelmiségnek a kórtünetek elemzésére. Legalábbis kis mértékben. Ha azonban rendszerré válik, integrálódhat abba a folyamatba, amely a hibrid rezsimektől a diktatúrákig vezet. És bár a magyar kormány technológiailag nem feltétlenül a legfelkészültebbek közé tartozik, a mesterséges intelligenciával könnyen átléphető számukra az a határ, amely a tudatos szavazók számára vörös vonal, öntudatlan magyar választók tömegei esetében viszont egy átütésre váró ingerküszöb – és amelyet a hagyományos propaganda már nem képes megugrani. Ez pedig igen baljós előkép a jövő évi választásokig.
