Az országgyűlési választást elemző szakértők többsége egyetérteni látszik abban, hogy az ellenzéki összefogás előre nem látott mértékű vereségében a leginkább meghatározó mozzanat a Jobbik korábbi szavazóinak elpártolása volt. Török Gábor egy interjújában úgy fogalmazott, hogy „a Jobbik nem tudta azt a műveletet végrehajtani, hogy ne csak maga érkezzen meg az ellenzéki szövetségbe, hanem a szavazóit is odaterelje.” Jakab Péter pártelnök mindazonáltal a választást követően világossá tette, hogy pártja nem kíván „letérni a néppárti útról”.
Amennyiben egy párt deklaráltan újrapozícionálja magát a politikai spektrumban, nincs abban egyébiránt semmi meglepő vagy váratlan, ha támogatóinak, illetve szimpatizánsainak jelentős része elfordul tőle. Teljesen érthető, hogy mindazok, akik egy meghatározott politikai értékrenddel, programmal vagy stílussal azonosulnak, nem fogják pártjukat követni, ha az ezek helyett hirtelen valami karakteresen mást kínál nekik. Ezért a valódi kérdés, amelyet e szűk terjedelmi keretek között felvetni, illetve kissé körüljárni igyekszem, az, hogy a Jobbik néppárti ajánlata miért nem gyakorolt nagyobb vonzerőt a polgári vagy nemzeti demokrata választókra, hogy a Jobbik miért nem vált valódi konzervatív alternatívává, és az elpártoló régiek helyébe miért nem érkeztek új támogatók.
A fenti kérdésekre szociológiai vizsgálatok hiányában ugyan egyelőre inkább csak spekulatív válaszok adhatók, de aligha tévedünk nagyot akkor, ha azt vélelmezzük, hogy az új néppárti identitás felszínessége, elméleti alapvetésének hiánya, vagyis a tény, hogy a filozófiailag alátámasztott és világosan artikulált politikai törekvések helyett szinte kizárólag a szövetségi politikában öltött testet, fontos szerepet játszhatott abban, hogy a választók kevéssé tudtak azonosulni vele. Ha ugyanis valaki a kelet-magyarországi végeken Jakab Péter talpasait a néppárti fordulat lényegéről próbálná faggatni, akkor ők valószínűleg annyit válaszolnának, hogy azóta Orbánt még Gyurcsánynál is határozottabban utasítják el, de aligha tudnának bármilyen szakpolitikai kérdést említeni, amelyben a párt álláspontja az úgynevezett néppárti fordulatot követően karakteresen megváltozott volna. A pártelnök a választási kudarcot követően az ATV-nek adott, a bevezetőben már idézett interjújában maga is elsősorban azzal érvelt a néppárti út mellett, hogy „ha a néppártosodás folyamatán nem megy keresztül a Jobbik, akkor nincs ellenzéki együttműködés, akkor nincs összefogás.” Ezzel ugyanakkor ismételten inkább gyakorlati, mintsem elméleti oldalról támasztotta alá pártjának új, mérsékelt irányvonalát, ami alapján pedig nehéz cáfolni azokat a kormányoldalról érkező vádakat, amelyek szerint az ellenzéki együttműködés elsődleges motívuma nem is az elvi egyetértés volt, hanem a hatalom megszerzésének közös szándéka csupán.
A néppárti identitás hiteles fundamentuma a Jobbik számára ugyanakkor a jogállami normákhoz, az európai társadalomfejlődés alapvető vívmányaihoz: a hatalommegosztás elvéhez, a társadalmi nyilvánosság pluralizmusához, a társadalmi szervezetek autonómiájának tiszteletben tartásához való ragaszkodás lehetett volna vagy lehetne, hiszen éppen azért merült fel a társadalmi igény, illetve ezzel összefüggésben a politikai lehetőség egy új mérsékelt konzervatív pártra, mert a kormánypártok mind markánsabban fordultak szembe ezekkel a korábban többé-kevésbé általuk is képviselt értékekkel. A baloldali pártokkal való összefogásnak is a demokratikus intézményrendszer helyreállítása, a végrehajtó hatalom mindenhatóságának felszámolása kellett volna, hogy legfontosabb deklarált célja legyen, azaz a választókban sokkal erőteljesebben lett volna szükséges tudatosítani, hogy ezen a választáson nem egyszerűen pártszövetségek, hanem egymással összeegyeztethetetlen politikai világképek között kell dönteniük, hogy itt a szabadelvű demokraták állnak szemben a korlátozatlan tekintélyuralom illiberális erőivel.
Az ellenzéki pártok szövetsége tehát valójában nem azért jött létre, mert ezek külön-külön esélytelenek lettek volna a Fidesszel szemben, hanem mert az orbáni rendszer abszolutisztikus jellegének nyilvánvaló elmélyülésével immár a közöttük lévő jelentős véleménykülönbségek kevésbé lettek fontosak annál az értékközösségnél, amely őket egymással összeköti. Természetesen lehet azzal érvelni, hogy a hatalmi ágak egymástól való elválasztása, illetve egyensúlya, vagy a hatalomgyakorlás média általi ellenőrizhetősége nem olyan kérdések, amelyekkel választói tömegeket mozgósítani lehet, ugyanakkor amíg az állam polgárai nem értik meg, hogy a kormányzati túlhatalom nem a biztosítéka, hanem éppen az akadálya a gazdaság hatékony működésének, a társadalom anyagi gyarapodásának, addig meglehetősen reménytelennek tűnik Orbán abszolutista rendszerének megdöntésével próbálkozni.
Méltányosságból mindenképpen hozzá kell mindehhez tenni, hogy a fenti igazság belátásához, jelesül hogy a szabadság nem alternatívája a jólétnek, hanem annak előfeltétele, vagyis az utóbbi nem létezhet tartósan az előbbi nélkül, az elmúlt évtized gazdasági konjunktúrája, a világgazdaság pénzbősége és az országba érkező rendkívül nagyvonalú uniós támogatások nem teremtettek túlságosan kedvező tanulási környezetet. És mivel a szerény mértékű, átlagosan évi 2-3 százalékos gazdasági növekedésből a társadalom többé-kevésbé valamennyi csoportja részesült, széles választói rétegek tekinthettek a kormányzati korrupcióra, az értelmetlen látványberuházásokra vagy az államilag tulajdonolt média propagandagyárrá züllesztésére szerény életszínvonal-növekedésük egyfajta kényszerű, de vállalható ellentételezéseként. Sajnos a történelem azonban nem fogja megkímélni a magyar társadalmat attól, hogy saját kárán legyen kénytelen tanulni: a konjunkturális korszak vége vagy egy esetleges új világgazdasági válság mindenki számára fájdalmasan megtapasztalhatóvá teszi majd Orbán betanítottmunka-alapú gazdasági modelljének sebezhetőségét, valamint az elmúlt évek egyébiránt nem túl acélos gazdasági gyarapodásának bázisán létrejövő viszonylagos anyagi biztonság ingatagságát.
Az új néppárti politika másik karakteres ismérvévé a szövetségi politizálás mellett a párt saját múltjától való tudatos elhatárolódás vált. Az említett interjújában Jakab Péter ismételten hitet tett a „sok esetben szélsőségeket is megtűrő” korábbi kommunikációval való szakítás mellett, azonban a sikertelen választást követően egyre sürgetőbb feladat lenne a saját identitás pozitív elemekkel való megtöltése, amihez kevés annak hangsúlyozása, hogy mi nem jellemzi már a néppárti Jobbikot. Kampányidőszakban még az olajozottabb szövetségi együttműködés érdekében lehetett halogatni a saját arculattal való foglalkozást, azonban a választásokat követően ennek elmaradása immár azzal fenyeget, hogy a Jobbik elveszti saját karakterét, és megkülönböztethetetlenné válik baloldali szövetségeseitől.
Egy önmagára konzervatívként, vagyis a hagyományokhoz tisztelettel forduló, azokkal jelentős mértékben azonosulni képes politikai közösségként tekintő párt esetében, különösen, ha azt ráadásul egy történész végzettségű politikus vezeti, kifejezetten szokatlan a múltnak az az intranzigens és általános megtagadása, ami a pártelnök beszédeiből ismételten visszaköszön. Jakab Péter a kampány során gyakran hangoztatta, hogy pártja nem kívánja „az elmúlt harminc évet folytatni”. A rendszerváltozást követő három évtized egységes elvetésével ugyanakkor a Jobbik egyrészt megfosztja magát a modern magyar demokrácia néppárti örökségétől, az arra való építkezés lehetőségétől, másrészt aláássa az orbáni rendszerrel kapcsolatos kritikájának filozófiai alapjait is, hiszen ha a rendszerváltozást követő évtizedek egységesen ignorálhatóak, akkor a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elmúlt tizenkét éve nem is különül el olyan markánsan a koalíciós kormányok azt megelőző korszakától. Az új néppárti identitás mindazonáltal mindaddig a levegőben lóg és nem tölthető meg tartalommal, amíg nem viszonyul bizonyos fokig konstruktívan saját történelmi előzményeihez. Ahhoz tehát, hogy a Jobbik néppárti törekvései komolyan vehetőek legyenek, szükség lenne először is az antalli és az orbáni hagyományok tárgyilagos, értő elemzésére, és ezen hagyományok egyes elemeinek tudatos vállalására. Ez annál is fontosabb lenne, mert az orbáni rendszer konzervatív kritikája nyilvánvalóan nem esik egybe annak szocialista, illetve liberális kritikájával, és ezeknek a minőségi különbségeknek a hiányában a választók számára az oligarchikus orbáni rendszerrel szembeni demokratikus konzervatív alternatíva a maga egyediségében nem lesz értelmezhető.
A Jobbik néppárti jövője szempontjából ugyan nem bír különösebb jelentőséggel, mégis tanulságos felidézni azt, ahogy az 1994. évi választást követően a Fidesz újrapozícionálta magát a jobboldalon. Orbán rengeteget beszélt akkoriban az antalli örökségről, és igyekezett mindent megtenni azért, hogy az erre való jogosultságát az őt radikális liberális múltja miatt nagyrészt bizalmatlanul fogadó jobboldali szavazóbázissal elfogadtassa, könnyedén túllépve mellesleg azon, hogy a néhai miniszterelnök életében milyen kérlelhetetlen és gátlástalan módon támadta tevékenységét. Törekvését az MDF szétesése, illetve a megmaradt MDF megválasztott elnökének jelentéktelensége és alkalmatlansága mellett éppen azért koronázhatta siker, mert a Fidesz saját arculatváltását az adott történelmi kontextus adottságait figyelembe véve, a fiatal magyar demokrácia már létező néppárti kezdeményeihez kapcsolódva hajtotta végre. Orbán később is következetesen küzdött azért, hogy más jobboldali pártokhoz (MDF, FKGP, KDNP) köthető személyeket a Fideszbe csábítson, és ezáltal a választók számára az átszavazást pszichológiailag is könnyebbé tegye.
A Jobbik azonban semmi ehhez hasonló személyi politikával nem kísérletezett, a korábbi fideszes szavazók irányába semmiféle gesztust nem tett, ezek hiányában pedig nem meglepő, hogy idáig azokat sem tudta elérni, akik pedig nem feltétlen elkötelezettjei az orbáni rendszernek. Amennyiben tehát a Jobbik nem teremt magának az elmúlt harminc évről árnyalt, pozitív elemeket is tartalmazó narratívát, amely azonosulási pontokat kínál a mérsékelt jobboldali szavazók számára, hanem ehelyett egész pályás letámadással és a múlt végleges eltörlésével próbálkozik, akkor abban az esetben sem lesz képes megszólítani az orbáni állampárt elbizonytalanodó szavazóit, ha a konjunktúra korszakának lezáródásával a NER gazdasági berendezkedésének versenyképtelensége és fenntarthatatlansága az egyszerű állampolgár számára is nyilvánvalóvá válik. A választók elsöprő többsége ugyanis nem fanatikus agymosott, ahogy azt néhány elkeseredett baloldali aktivista mostanában hirdeti, hanem a politikai ajánlatokat, illetve alternatívákat tárgyilagosan mérlegelni próbáló fogyasztó, aki a folyamatosságot és a kiszámíthatóságot általában többre értékeli a radikális irányváltásoknál és a beválthatatlannak tűnő ígéreteknél.
A forradalom és a forradalmi igazságtétel gondolata ennek megfelelően inkább félelemmel és bizonytalansággal tölti el azokat, akik mindennapi életükben sem a rendszer elnyomó jellegével, sem pedig annak korrupt természetével nem szembesülnek. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy az orbáni modell a jövőben bizonyosan bekövetkező összeomlása után a gyanús ügyek vizsgálatától, illetve a közösség vagyonát eltulajdonítók felelősségre vonásától el lehetne tekinteni. Az elszámoltatásnak az ellenzéki program központi elemévé emelése azonban kontraproduktívnak tűnik, nem utolsó sorban azért, mert lélektanilag inkább akadályozza, mintsem könnyíti a szavazók számára az oldalváltást, hiszen egy ilyen lépéssel rögtön azzal a narratívával kényszerülnek azonosulni, hogy a korábban bizalmukkal és szavazatukkal kitüntetett jelölt nem csupán sikertelen politikus, hanem potenciális bűnelkövető. A Jobbik elnökének legfontosabb kampányüzenete mégis az volt, Tölgyessy Péter malíciózus megjegyzésével élve, hogy ellenzéki győzelem esetén „láncon fogják elvezetni a köpcöst”.
A marxista eszmei gyökerekből táplálkozó szociáldemokrata gondolkodással szemben, amely az egyén társadalmi meghatározottságát hangsúlyozza, igazolva ezzel a társadalmi jövedelmek drasztikus újraelosztásának igényét, a konzervatív felfogás szerint társadalmi helyzetéért mindenekelőtt az egyént magát terheli a felelősség, ezért a jövedelmek jelentős átcsoportosítása a társadalom kedvezőtlenebb helyzetben lévő rétegeinek javára morálisan sem igazolható, gazdasági szempontból pedig a hatékonyság ellenében hat. Ez a megközelítés ölt testet a Fidesz számos ikonikussá vált intézkedésében, az egykulcsos adóban, ahogy a forgalmi típusú adók előnyben részesítésében is a jövedelmeket terhelő adókkal szemben, amivel elkerülhető az, hogy az állam aránytalan jövedelemelvonásokkal szankcionálja illetve demotiválja a legsikeresebb polgárait. De ez a szemlélet jelenik meg a Fidesz családtámogatási filozófiájában is, amely az alanyi jogon járó családi pótlék helyett a munkajövedelmek adójának elengedésére épül. Az állam ebben az esetben tulajdonképpen lemond bizonyos bevételekről, hogy ezáltal elősegítse a társadalom önfenntartását, de nem vállalkozik arra, hogy önálló jövedelmet biztosítson azoknak, akik a munkaerőpiacon önmagukban nem képesek gondoskodni saját megélhetésükről. Éppen ezért egy jobboldali párt számára veszedelmes az alanyi jogon járó családi pótlék drasztikus emelésének vagy éppen a forgalmi típusú adók hasonló mértékű csökkentésének ígéretével kampányolni, hiszen ezzel saját politikai ontológiájával kerül ellentmondásba.
A konzervatív gondolkodás az egyént nem izolált, a közösségéből kiszakított minőségként fogja fel, hanem létezését azoknak a kapcsolatoknak a kontextusában értelmezi, amelyek őt más egyénekhez fűzik. A közös értékek, nézetek vagy magatartási minták alapján szerveződő közösségek jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy lehetővé teszik az egyes ember számára, hogy saját részleges teljességén túllépve, önmagát egy nagyobb egész részeként, annak alárendelt elemeként is képes legyen megragadni. Ezért a társadalmi létezésnek az állami intézményrendszerrel szemben bizonyos autonómiával rendelkező közösségei a konzervatív felfogás számára különös fontossággal bírnak. Ezek közül a legnagyobb, a legátfogóbb, az egyén számára a közösséghez való tartozás legalapvetőbb élményét nyújtó a nemzet.
Ennek fényében nehezen érthető a Jobbik részéről a külhoni magyarság elhanyagolása. Ez még akkor is indokolhatatlan, ha a szövetségi politika, illetve a külhoni magyarság szervezeteinek a Fidesz iránti deklarált lojalitása egyértelműen szűkítette is ebben a vonatkozásban a párt mozgásterét. A Jobbik azonban nemcsak szavazóként mondott le a külhoni magyarokról, de üzeneteibe sem emelte be a sorsukat. Mintha a trianoni megemlékezéseken túl nem lenne jövőképe a jelenlegi államhatárokon kívül rekedt nemzetrészek számára, mintha nem érezte volna fontosnak, hogy az ellenzéki szövetségeseinek támogatói körében a külhoni magyarok elleni hangulatkeltésnek útjába álljon, hogy határozottan visszautasítsa azt az egyébként minden alapot nélkülöző narratívát, amely szerint a Fidesz sorozatos választási győzelmei a külhoni magyaroknak megadott választójognak lennének tulajdoníthatóak. A Kárpát-medence egészét átfogó magyar horizont hiánya azzal sem igazolható vagy mentegethető, hogy az utódállamokban rekedt magyar közösségek sorsa a szavazataik besöprésén túl a kormánypártokat sem tűnik úgy, hogy különösebben foglalkoztatná.
Az eddigiekből nem következik azonban, hogy a kormánypártokon ne lehetett volna konzervatív oldalról is fogást találni, vagyis hogy az orbáni rendszer kizárólag a jogállami keretek szétveréséért, a demokratikus normák megsértéséért lenne elmarasztalható. Az elmúlt tizenkét évben az országnak nem sikerült gyorsabb ütemben felzárkóznia az Európai Unió fejlett országaihoz a többi újonnan csatlakozott tagországnál, ezért gazdasági pozíciónk az uniós rangsorokban lényegében változatlan maradt. A gazdaság modernizációja késik, nem látszik, hogy elindult volna a magas hozzáadott értéket előállító modellre való átállás, az oligarchák dominanciája akadályozza a források hatékony elosztását és állandó jogbizonytalanságot okoz. A kivéreztetett oktatási rendszer nem képes a leendő munkaerőt a sokoldalúságot követelő modern gazdaság kihívásaira, az élethosszig tartó tanulás életformájára felkészíteni.
Ennek azonban semmi köze a tankötelezettség korhatárának tizenhat évre való leszállításához, ami tulajdonképpen a középiskoláknak kínál intézményes lehetőséget arra, hogy megszabaduljanak a számukra legnagyobb terhet jelentő, legfegyelmezetlenebb, illetve legfegyelmezhetetlenebb, legkevésbé motivált tanulóiktól. Éppen ezért felettébb érthetetlen, hogy a Jobbik, baloldali szövetségeseivel karöltve, mégis ennek az intézkedésnek a visszavonását követelte a leghangosabban. Az igazi feladat az oktatásban, de lényegében az egészségügyben és a közigazgatásban is, konzervatív nézőpontból a minőség és az egyéni érdem elvének az érvényre juttatása, a hatékonyság jutalmazása lehetne, amire a kormány által az oktatásban kezdeményezett életpályamodell teljesen alkalmatlannak bizonyult. Ahogy kiemelten fontos lenne végre az ország legszegényebb településein is az írástudatlanság felszámolása, illetve az alapkészségek elsajátíttatása, ami azonban külön erre a célra szolgáló források bevonása és új megoldások alkalmazása nélkül láthatóan nem lehetséges.
A néppárti Jobbik jelöltjei beszélhettek volna többet továbbá a párt bérlakásépítési kezdeményezéséről, amely megvalósulása esetén valóban lassíthatná a fiatalok kivándorlását, az egészségügy reformjáról, amellyel először is átláthatóvá kellene tenni a viszonyokat, rögzítve, hogy a társadalombiztosítási jogviszony milyen határidőkkel milyen ellátásokra jogosít. Szólhattak volna továbbá az ország valamennyi településén, illetve körzetében helyreállítandó közbiztonságról, amely egy magát a jobboldalra pozícionáló párt számára nyilván központi jelentőségű kérdés. Ennek megfelelően meghirdethették volna a törvényesség programját a legkilátástalanabb, legelmaradottabb térségekben is, ahol a bűnözés jelenleg sok felnövő fiatal számára választható életpályának látszik. Terítékre kerülhetett volna az ország több régiójában egyre rosszabb állapotban lévő közúthálózat, a fejlesztésre szoruló vasutak, a túlságosan költségesen és alacsony hatékonysággal működő állami intézmények, a környezeti értékek védelme a Fidesz profitéhes oligarcháinak gátlástalanságával szemben, valamint számos más, a magyar életet naponta keserítő hiányosság és probléma. Ehhez képest a javaslatok többsége kimerült abban, hogy győzelme esetén az ellenzék majd többet költ az adott területre, illetve visszaállítja a 2010 előtti állapotokat, ami az eredmények ismeretében nem volt túlságosan átütő ígéret.
A Jobbiknak, ha végig akar menni a néppárti úton, alaposan meg kell újulnia. Vonzó, modern, a konzervatív filozófiai gondolkodással konzisztens programot kell alkotnia, és újjá kell építeni a pártot, amelynek tagságát túlnyomó többségében változatlanul azok alkotják, akik még a radikalizmus éveiben csatlakoztak a mozgalomhoz. Ez önmagában nyilván nem baj, hiszen a vezetőkhöz hasonlóan a vezetettek is átmehetnek az identitás módosulását, árnyalódását eredményező politikai szocializáció folyamatán, azonban a Jobbiknak mindenképpen utat kell találnia ahhoz a polgári értelmiséghez, amely egy konzervatív párt természetes társadalmi bázisát képezi. A párt vezetőinek nem csupán üzeneteikkel, de hangvételükkel, megjelenésükkel is meg kell tudni szólítani a társadalom képviselni kívánt csoportjait. Az, hogy Jakab Péter politikai személyisége jelenleg milyen távol is áll az Európában megszokott konzervatív politikusi modelltől, jól szemléltethető úgy, ha megpróbáljuk elképzelni Antall Józsefet, a néhai Kohl kancellárt vagy Angela Merkelt, amint egy választási gyűlésen tornacipőben, szűk farmernadrágban és fekete bőrdzsekiben, fejük fölé emelt ökölbe szorított kézzel üdvözlik a támogatóikat.
Magyarországnak szüksége van egy mérsékelt, a többpárti parlamentáris demokrácia elvei és a jogállami normák mellett elkötelezett, konzervatív pártra. A Jobbik elmozdult ebbe az irányba, de egyelőre a néppárti útjának elején jár, és jelenlegi állapotában nehéz lenne mérsékelt konzervatív pártként jellemezni. Az esély mindazonáltal változatlanul fennáll, hogy ilyenné legyen. Ha viszont a Jobbik néppárti kísérlete kudarcba fullad, és a párt a jelentéktelenségbe süllyed, akkor valaki másnak kell majd elfoglalni a helyet, ami a Fidesz radikalizálódásával a magyar pártrendszer jobb oldalán keletkezett, és jelenleg betöltésre vár.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
