A Jobbik tétova jobboldalisága (Válasz Vona Gábornak)

A Jobbik tétova jobboldalisága (Válasz Vona Gábornak)

Jakab Péter gyerekkorának kedvenc ízei (Fotó: Jakab Péter Facebook oldala)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Vona Gábor közéleti pályája, nézeteinek alakulása olyan mértékben fonódott össze a Jobbik Magyarországért Mozgalom történetével, hogy amit a szervezettel kapcsolatban mond, már ebből a tényből fakadóan is mindig méltó a figyelemre. Az október elsején az Index oldalán megjelentetett rövid írása (Öt indok, amiért Jakab Péter lemaradt a dobogóról) azonban, a szerző politikusi múltjától függetlenül is, tartalmaz olyan megállapításokat, amelyek érdemesek lehetnek a továbbgondolásra, illetve arra, hogy akár vitaindítóként is szolgáljanak.

Vona Gábor cikkét azzal az enigmatikus kijelentéssel zárja, hogy a „politika egy véget nem érő hullámvasút, és sokszor a vereség a legjobb tanítómester. Csak meg kell érteni, hogy mit üzen.” A szerző maga azonban mintha nem igazán törekedne ennek az üzenetnek a kibontására, ezért az alábbiakban magam teszek erre rövid kísérletet.

Vona elemzésében öt indokot említ, amelyek szerinte döntő szerepet játszottak abban, hogy a Jobbik jelenlegi elnöke, Jakab Péter, a miniszterelnök-jelölti előválasztáson a vártnál gyengébben szerepelt, azonban a többi jelöltről, az ő kampánystratégiájukról, sikerük okairól alig ejt szót, így értékelése némileg féloldalas marad. A politikai versenyfutásban ugyanis egy jelölt váratlan kudarcának a másik oldala gyakran egy másik jelölt hasonló sikere, így az összefüggések megértéséhez sokszor hasznos a kettő együttes vizsgálata.

Nehéz lenne vitatni, hogy az előválasztás legnagyobb pozitív meglepetése Márki-Zay Péter kiemelkedő szereplése volt, akinek neve azonban összesen kétszer bukkan fel Vona írásában. A szerző valószínűsíti, hogy Márki-Zay táborát a potenciális Jobbik-szavazók erősítették, amit a Jobbiknak a DK-val kötött, egyéni választókerületekre vonatkozó megállapodásaira vezet vissza, illetve ezzel összefüggésben arra, hogy Jakabbal szemben Márki-Zay volt az, aki „nyilatkozataiban felvállalta a Gyurcsány-kritikát”. Megítélésem szerint Vona Gábor megállapítása a Jobbik szimpatizánsainak átszavazásáról helytálló, ezzel kapcsolatos magyarázata azonban téves. Ha ugyanis a Jobbik tagságának, illetve szavazóinak a magatartását a pártnak a Demokratikus Koalícióhoz való viszonya határozná meg, akkor a Jobbiknak az ellenzéki együttműködéshez való csatlakozását követően szét kellett volna esnie, el kellett volna jelentéktelenednie, ami azonban nem következett be.

Ugyan a Jobbik baloldali pártokkal való együttműködésében sokan valóban nem látnak vagy nem akarnak látni egyebet tisztán hatalomtechnikai megfontolások által vezérelt politikai opportunizmusnál, ennek alapjául valójában az az elvi felismerés szolgált, hogy a magyar pártrendszerben a korábbi jobb-, illetve baloldali törésvonalakat az elmúlt tizenkét év belpolitikai történései nyomán egyre inkább háttérbe szorítja, illetve relativizálja az az ellentét, amely egyfelől a hatalommegosztáson alapuló parlamentáris demokrácia, a valódi politikai pluralizmus hívei, másfelől pedig a társadalmat fölülről szervező, a kormány politikájától eltérő hangokat, véleményeket elnyomni kívánó, a legfontosabb politikai tisztségeket a miniszterelnökhöz feltétlenül lojális személyekkel betöltő, tekintélyuralmi rendszer támogatói között húzódik. Ennek megfelelően Gyurcsány Ferenc kudarcos kormányzása ma már a Jobbik tagsága, illetve szavazói számára lezárt történelmi fejezet, amelynek aktualitását az orbáni propagandagépezet folyamatosan sulykolja ugyan, de amely a magyar társadalom politikai preferenciáit egyre kevésbé polarizálja.

Az ellenzékiek harmada nem baloldali

Meglátásom szerint tehát Márki-Zay Péter váratlan sikerét egyáltalán nem Gyurcsány-kritikájának, hanem sokkal inkább markánsan konzervatív, piacelvű szemléletének köszönheti, ez pedig pártállástól függetlenül mindenkit bizakodással tölthet el, aki a magyar társadalom jövőjét a demokratikus kapitalizmus keretei között képzeli el. Jakab Péter képzeletbeli dobogóról való lemaradásának elsődleges oka, illetve az ellenzéki előválasztásnak a Vona Gábor által meg nem fogalmazott legfontosabb üzenete tehát éppen az, hogy az ellenzéki szavazók jó egyharmada nem baloldali. Nem csupán identitásában nem az, ami úgy értendő, hogy nem ösztönszerűen azokkal azonosul, akiknek közéleti pályája az elmúlt évtizedekben valamilyen módon összefonódott a Magyar Szocialista Párt történetével, hanem felfogásában, értékrendjében sem, vagyis a jelenlegi rendszerrel való elégedetlensége nem abból fakad, hogy kevesli az állami újraelosztás mértékét vagy helyteleníti annak egyes formáit.

Ebben a tekintetben pedig nem megalapozatlan Vona Gábornak a Jakab Péter kampányával kapcsolatban megfogalmazott kritikája, bár ennek elvi lényegét inkább csak sejteti, de nem fogalmazza meg egyértelműen akkor, amikor a „parizer bosszújáról” ír. Jakab Péter az elmúlt hónapok során valóban olyan demonstratív módon próbált azonosulni a társadalom perifériájára szorult, nélkülöző kisemberrel, hogy közben megfeledkezni látszott arról, hogy választóinak elsöprő többsége mégsem reménytelenségbe süllyedt zsákfalvakban, tartós munkanélküliként tengeti életét, hanem a városi középosztályhoz tartozik, vagyis hogy ő mégsem egy radikális baloldali, hanem egy a centrum irányába törekvő jobboldali pártot vezet. A Jobbik ígéretei és üzenetei, a kialakított pártelnöki arcélnek megfelelően, aztán nem is tértek el számottevően a baloldali pártokéitól, ami annál inkább kidomborította Márki-Zay Péter programjának jobboldali, piacpárti karakterét. Az egyes állami juttatások drasztikus megemelését ígérő Jobbik kampányának jelmondata is meglehetősen demagógra és baloldalira sikeredett. Minden gondolkodó választópolgár számára meglehetősen egyértelmű ugyanis, hogy az ország jelenlegi gazdasági fejlettsége még akkor sem teszi lehetővé minden polgára számára a „jólét” élvezetét, ha e fogalmat a lehető legtágabban és legáltalánosabban igyekszünk értelmezni. A konzervatív társadalomfelfogás szerint az egyén jólétét morális értelemben különben is a közösség anyagi és szellemi gyarapodásához való hozzájárulás ténye igazolhatja, éppen ezért az életviteltől, munkavégzéstől független jólét ígérete a konzervativizmus közösségelvű, illetve teljesítményelvű gondolkodásmódjával nehezen hozható összhangba.

Csalóka népszerűség

Abban is igaza van Vona Gábornak, hogy az előválasztás kimenetelének előrejelzése szempontjából félrevezető lehetett Jakab Péter internetes oldalakon tapasztalható népszerűsége, a „hatalmas és diadalmas lájkbuborék”, ami akadályozta a valódi erőviszonyok józan mérlegelését. A problémát természetesen nem a népszerűség jelentette, amire a siker érdekében minden politikusnak értelemszerűen törekednie kell, hanem az, hogy ez a népszerűség, Vona szavaival élve, „nem jelentett szavazói azonosulást”. A volt pártelnök azonban elemzésében ezúttal sem törekszik arra, hogy ennek az ellentmondásnak az okaira rávilágítson, holott az internetes népszerűség ellenére elmaradó választói támogatottság ténye magyarázatra, indoklásra szorul.

A jelenség mögött megítélésem szerint elsősorban az áll, hogy a Jakab Pétert támogató internetes csoportokhoz, az előválasztási együttműködés szellemében, tömegével csatlakoztak a baloldali pártok támogatói, jelenlétükkel, bejegyzéseikkel radikalizálva a hangulatot, és harsányan üdvözölve a pártelnök valamennyi Orbán-ellenes megnyilvánulását. Kicsit hasonlatos volt mindez ahhoz, ahogy a miniszterelnök hívei Dúró Dóra homofób alakításaiért lelkesedni szoktak. Ennek megfelelően a Jobbik elnöke egyre inkább szem elől téveszteni látszott, hogy kampányával a Fideszből fokozatosan kiábránduló szavazókat kellene megszólítania, akikről mindazonáltal kevéssé feltételezhető, hogy azzal nyerhetőek meg, ha a rabszíjon vezetett és a börtönben megerőszakolt miniszterelnök képét vizionálja a számukra. Ezek a szavazók ugyanis demokratikus fordulatot szeretnének, de baloldali visszarendeződés nélkül. Úgy van elegük az orbáni rendszer önkényességéből, esztelen pazarlásából, korrupciójából, oligarchikus természetéből, hogy közben egyetértenek az adókedvezményeken alapuló családtámogatások rendszerével, az állami segélyek munkavégzéshez kötésével és más, az elmúlt tizenkét év során hozott konzervatív kormányzati intézkedésekkel. Vagyis az ő szembenállásuk az orbáni rendszerrel egyáltalán nem totális és kérlelhetetlen, ezért inkább megrettenti őket az, aki célul a Nemzeti Együttműködés Rendszerének porig rombolását tűzi ki. Akik pedig ezért feltétel nélkül lelkesedni tudtak, identitásuknak megfelelően végül a Demokratikus Koalíció vagy a Magyar Szocialista Párt miniszterelnök-jelöltjét támogatták.

Nem szabad temetni a pártot

Végezetül engedtessék meg e sorok írójának egy személyes benyomás, amelynek, mint minden hasonlónak, a szociológiai érvényessége természetesen vitatható. De mivel a borsodi, illetve a miskolci választókörzetek eredményei legfeljebb árnyalatokban tértek el az országos tendenciáktól, talán mégis lehet az általam tapasztaltaknak is általános relevanciája. Hét napon át vettem részt önkéntesként az előválasztások lebonyolításában, és a legmeghatározóbb élményem ezalatt az idő alatt a választói csoportok homogenitása volt. Szavazófülkék hiányában a szavazás titkosságát nem volt könnyű biztosítani, de erre a szavazók jelentős része nem is tartott igényt. A szavazóhely megnyitását követően egymás után érkeztek a sátorhoz a bevásárló kocsit húzó vagy szatyrokat cipelő hetvenes, illetve nyolcvanas éveikben járó választók, akik sokszor hosszú percekig keresték a megvásárolt élelmiszerek mélyén a szemüvegüket, hogy aztán behúzhassák a keresztet a „Klára asszony” neve melletti körbe.

Voltak ugyan közöttük néhányan, akik Karácsony Gergelyt támogatták, mégis annyira dominánsan egyszólamú volt kezdetben a szavazás, hogy Jakab Péter korábbi választókörzetében magam is azt gondoltam, hogy a miniszterelnök-jelölti választásnak nem is lesz második fordulója. Aztán napok múltán némileg árnyalódott a kép: egyre többen jelentek meg a fiatalok és az aktív korosztályok képviselői. Tolsztoj-kötettel a hóna alatt egy gimnazista fiatalember érkezett, kisgyermekkel a karján egy édesanya és sokan mások: jóarcú, ápolt, tájékozott miskolci polgárok, néha kicsit kopottas öltözékben, akiknek nem kellett részletesen elmagyarázni, hogy miért kapnak két szavazólapot, és akik a Jobbik elnökét kívánták támogatni.

Emlékszem egy esetre, amikor egy édesanya jött középiskolás korú lányával, és a sátorban hirtelen nem tudtuk eldönteni, hogy melyik választókörzethez is tartozik az a hétvégi házas övezetben kanyargó dűlőút, ahová a lakhatási nehézségek kényszerítették ki őket, és ahol még rendes útburkolat sincs, ahogy házszámok sem, csak helyrajzi számok. Az MSZP képviselője, aki már az első nap elbüszkélkedett nekem, hogy ő 1970 óta vesz részt aktívan a szervezett munkásmozgalomban, a szavazás lehetőségének megtagadása mellett kardoskodott, jómagam pedig annak engedélyezése mellett érveltem. Semmit nem árultak el egyébként politikai preferenciáikról, megjelenésük, modoruk, karakterük alapján mégis teljesen egyértelmű volt mindkettőnk számára, hogy a választókerület pontos határáról folyó vita tétje valójában két jobbikos szavazat befogadása vagy elutasítása volt. És ez az, ami miatt valóban nem szabad temetni a Jobbikot, amely már régen nem tekinthető radikális jobboldali futballszurkolók politikai szubkultúrájának.

A párt régi és új vezetői azonban mintha maguk sem akarnák igazán elhinni vagy tudomásul venni a választók, illetve a tagság szociológiai összetételében lezajlott változásokat. Néppártosodásról beszélnek, de az üzeneteiket igazából nem azoknak fogalmazzák, akik egy új konzervatív demokrata párt támogatói lehetnének, azaz azoknak, akik az államtól elsősorban nem megemelt juttatásokat, hanem igazságosan és egyenlően alkalmazott játékszabályokat, szilárd közbiztonságot, hatékony és kulturált közösségi közlekedést, járható utakat, képzett és iskolázott munkavállalókat igénylő minőségi munkahelyeket, valamint színvonalas oktatási rendszert várnának. Ezért a szavazótábor és a miniszterelnök-jelölt egyelőre csupán részben talált egymásra. Azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy így is majd kilencvenezer olyan választópolgár volt az országban, akik a szavazatukkal a Jobbik elnökét támogatták. Biztosan sokan vannak közöttük az állam segítségére váró kisemberek is, azonban ők zömmel mégis a városi középrétegek tagjai, akik ezen az előválasztáson inkább érezték, mint tudták, hogy annak a bőrdzsekis, farmernadrágos miniszterelnök-jelöltnek a sokszor fésületlen mondataiban és gyakran túlcsorduló indulataiban az ő igazságuk, az ő csalódottságuk, az ő keserűségük is ott lobog.

A szerző politológus, mesterdiplomáját politikaelméletből Londonban szerezte, 2018 óta a Jobbik tagja

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Karácsonyi akció!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Áchtung Baby