2025. január 31-én a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen megszűnt a germanisztika szak és vele együtt a szakgazda tanszék is. A 2024/2025-ös tanév előtt derül ki, hogy jelentkezők hiányában a Károli Gáspár Református Egyetem nem indítja el a vallástudomány, a filozófia és a magyar nyelv és irodalom mesterszakokat sem. De ez csak két kiragadott példa, a bölcsészettudományi képzések – és általában az egyetemi szféra – válságban van Magyarországon. Ennek több oka is van, a probléma viszont nemcsak a kormányzatok hozzáállása vagy a gazdasági igények, hanem leginkább az elefántcsonttoronyba zárkózás.
Sajnos a bölcsészek, főként az akadémiai szférában dolgozók – egyetemi és kutatói pályán – hajlamosak fontosságukat levezetni önnön létezésükből: csak azért, mert régebben is léteztek ezek a diszciplínák, ezért fontosak és létjogosultságuk megkérdőjelezhetetlen. Nem is értik, mi miatt vetődik fel a kérdés egyáltalán, hogy szükség lehet-e mondjuk történészekre, irodalmárokra, filológusokra vagy filozófusokra, hiszen a válasz számukra magától értetődően igen. A helyzet viszont az, hogy a 21. századra jelentősen átalakult a világ. Már nem elég az a válasz, hogy a bölcsészettudományok a kultúra részét képezik vagy az, hogy szükségesek a tudományegyetemiség meglétéhez.
Ehelyett a bölcsészettudományoknak meg kellene próbálni eladni magukat egy olyan versenypiacon, ahol egyrészt azért küzdenek, hogy a diákokat az egyetemre, a diplomaszerzésre csábítsák, szemben például a szakképzésekkel. Másrészt pedig kialakult egyfajta verseny a különböző egyetemi szakok és tudományterületek között azért, hogy a felsőoktatásba jelentkező diákság melyiket is válassza.
„Lesz egy ún. református egyetem, ahol Arany Jánossal nem szabad többé foglalkozni”
Közel kéttucatnyi bölcsész szakot szüntet meg a forráshiányra hivatkozó Károli Gáspár Református Egyetem. A kampuszépítés fontosabbá vált a magyartanárok képzésénél is.
A bölcsészek az előbbi esetben már rendre ügyesen hozzák magukat hátrányba azzal a felsőbbrendűség tudattal, amit a diploma meglétéhez társítanak – a doktori vagy még magasabb tudományos fokozatokról most ne is beszéljünk. Érezhető egyfajta lekezelő felfogás és magatartás azokkal szemben, akik nem szereznek diplomát, mintha természetszerűen kulturálatlan barbárok lennének, még ha ez nincs így. A műveltség, a kultúra iránti érdeklődés nem jár kéz a kézben a diploma megszerzésével – ahogy a felelős állampolgári magatartás sem.
Sajnos a bölcsésztudományok a szakok közötti versenyben sem állnak jobban. A bölcsészek gyakran érvelnek a kultúra őrzésével és hordozásával, a kultúra tanulmányozásával arra, hogy miért fontosak ezek a szakok. Gyakran jönnek olyan példák is, amik főleg a terület művelői számára lehetnek fontosak – mondjuk, hogy például a történelem tanulmányozása szórakoztató. Ezek az érvek viszont még nem vagy legfeljebb részben szolgálnak magyarázattal az egyes egyetemi képzések és szakmák létezésére. Miért válasszon egy mai diák mondjuk egy történelem, germanisztika vagy bármely más (klasszikus) bölcsész szakot, szemben mondjuk egy orvosi vagy mérnök képzéssel? Miért léteznek ezek a szakok, miért kellene a tárgyukkal egyáltalán foglalkozni? Ezekre a kérdésekre nincs megfelelő válasza a tudományos közegnek, ahogyan arra sincs, milyen, a versenyszférában is jól hasznosítható tudást ad át a hallgatóknak. Arra sincs válasza, hogy hogy a kulturális szférán kívül, ami évtizedek óta küzd a rossz bérezéssel és az alulfinanszírozottsággal, hol lehet elhelyezkedni ezekkel a képzésekkel.
Ahhoz, hogy a bölcsészettudományoknak legyen jövője, ezeken a felfogásokon kell gyökeresen változtatni. Nem tekinthetjük magától értetődőnek a bölcsész szakok meglétét, csak azért, mert a múltban is voltak, vagy mert mondjuk kötelező érettségi tárgyakhoz kapcsolódnak. A bölcsészettudományoknak meg kell adniuk a válaszokat önnön hasznosságukra, és ezt el kell kezdeni kommunikálni a széles nyilvánosság felé. A zárt szakmai rendezvények köréből ki kell törni a széles nyilvánosság felé – és ehhez nem elég az, hogy a legtöbb konferenciára beülhet bárki.
Sokkal közelebb kell hozni az emberekhez a tudományt, ehhez pedig szükséges, hogy több energiát fektessen a közeg a tudományos ismeretterjesztésbe. Fontos és társadalmi szempontból kívánatos lenne, hogy hangsúlyosan megjelenjenek a potenciálisan népszerű témák – akkor is, ha az akadémiai szempontból kevésbé releváns, nehezebb benne nóvumot nyújtani, vagy csak szimplán kiesik a kutatók érdeklődési köréből. Be kell emelni olyan témákat, amik a társadalom különböző rétegeit foglalkoztatják, és ha érintőlegesen vagy távolról is, de kapcsolód(hat)nak az adott tudományterületekhez. Tetszik vagy sem, a popkultúra ma igen jelentős szerepet tölt be az emberek életében, és ezt a bölcsészettudományok nem söpörhetik félre annyival, hogy az – ahogy a neve is mutatja – nem a magaskultúra, amivel alapvetően foglalatoskodni szoktak.
Vannak remek példák ilyen irányú törekvésekre. Érdemes egy pillantást vetni például a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének social media jelenlétére, akik kiválóan használják az Instagramot arra, hogy az intézetet promótálják. Vannak remek podcastek, például HUN-REN BTK Glosszája vagy az éppenséggel pont a Pázmányon készülő Hic et nunc. De egy tigris még nem csinál dzsungelt, s egy fecske sem csinál nyarat – sokkal komolyabb energiát kell belefektetni abba, hogy a bölcsészettudományok eljuthassanak a társadalomhoz, és hogy az még hatékonyabb lehessen. Fontos lenne a tudománykommunikációra nagyobb hangsúlyt fektetni, olyan tartalomgyártókkal együttműködni, és akár olyanokat képezni, akik képesek lehetnek a bölcsészettudományok eredményeit és fontosságát szélesebb körben kommunikálni.
A másik fontos dolog: a bölcsészettudományi képzések tanterveinek felülvizsgálata. Az egyetemeknek és a szakgazdáknak végig kell gondolniuk, hogy szakuk megfelel-e a 21. század követelményeinek, és azokra a pontokra fókuszálni a képzés során, amikben a munkaerőpiacon releváns tudást tudnak adni. Nem elég csak hangoztatni a képzés promótálása során, vagy a kurzus címében és/vagy leírásában megjeleníteni a releváns képzést, hanem azokat valóban alkalmazni (és egyúttal átadni) is tudni kell a kurzusokon. Akár, ad absurdum, együtt kéne működni „civil” partnerekkel, hogy valós és egyidejű visszacsatolást kaphasson az egyetemi szak arról, milyen képességekre, készségekre és tudásra lehet szükség az általuk kínált munkakörökben, így a képzést naprakészen lehetne hozzáigazítani a munkaerőpiaci elvárásokhoz.
Természetesen ez csak egy vélemény és egy potenciális megoldási javaslat a lehetséges megoldási tervek és elképzelések közül. Az viszont egyértelmű, hogy sürgősen lépni és tenni kell valamit, ha meg akarjuk menteni a bölcsészettudományok jövőjét és általában a kulturális szférát a kihalástól, akkor is, ha ez először nehéz és fárasztó munkával jár, ha elsőre ellenállásba ütközik és akkor is, ha a vieille garde ezt nem támogatja.
