A magyar honvédelem nyers valósága
Készülnek és indulnak a katonák Hódmezővásárhelyről a keleti országrészbe. Forrás: Magyar Honvédség

Széles körben ismert Carl von Clausewitz munkássága, legalábbis a többség hallott már róla. A hadtudományban megkerülhetetlen fogalom a neve, és alapvetés A háborúról című munkája. Csakhogy úgy látszik, épp azok felejtették el elővenni, akiknek a legfontosabb lett volna. 

A francia forradalom által bevezetett tömeghadsereg teljesen új alapokra helyezte az európai háborúk – alapvetéseiben a népvándorlások kora óta változatlan – axiómát. Eddig az időpontig ugyanis viszonylag kis létszámú, professzionális (többnyire zsoldos) hadseregek harcoltak egymással. Majd a francia forradalom – utolsó mentsvárként – mozgósította a „népet”, és korábban sosem látott méretű hadsereget állított ki sorozással. Ezzel a hagyományos hadseregek nem tudtak mit kezdeni, így idővel mindenütt bevezették a tömeghadseregek alkalmazását.

A hadseregek felépítése innentől kezdve főszabályként úgy alakult, hogy volt egy hivatásos, jól képzett, állandó hadsereg, és egy sorozott állomány, amit az aktuális sorköteles idő leszolgálása után háború esetén mozgósítottak.

Az európai honvédelemnek – egészen a sorkatonai rendszerek jellemzően 2000-es években történt megszüntetéséig – ez volt az alapvető logikája. Szükséges volt tehát a veszély esetén, napokon belül mozgósítható sorállomány megléte, akik ugyan nem rendelkeztek magas harcértékkel, mégsem „nullkilométeres” fegyverforgatókról volt szó, és segítségükkel gyorsan fel lehetett duzzasztani a hadsereget ahhoz, hogy a kívánt katonai célt elérhesse az állam vezetése. 

A magyar honvédelem először 1868-tól, majd kisebb megszakítások után a Néphadsereg létrehozását követően egészen a sorkatonaság 2004-es „felfüggesztéséig” (újbeszél megfelelője a „megszüntetésnek”) a fenti logika alapján működött. A hidegháború korszakában természetesen jelentősebb személyi és technikai állomány volt jellemző, mint a rendszerváltás után, így 1989-ig nagyjából 140 000 fő volt a hadsereg állandó létszáma, míg a ’90-es évek végére már csak 60 000 fő körül mozgott. A NATO-csatlakozás után indult el egy erőteljes átalakulás, az úgy nevezett „professzionalizáció”: 2004-től a sorkatonai rendszer végképp kimúlt, és maradt az ekkorra már csak 25-30 000 fős állandó hadsereg.

A 2016 végén meghirdetett haderőfejlesztési reform („Zrínyi 2026”) kisebb mértékben a létszám bővítését is célul tűzte ki. Fontos újításként megjelent az önkéntes tartalékos rendszer, amit időnként jelentős marketing-tevékenységgel is igyekeztek felpörgetni. Így ma nagyjából 40 000 fő a hivatásos állomány és a honvédelmi alkalmazottak létszáma összesen (tehát akik főállásban dolgoznak a honvédelemért), és papíron van nagyjából 15 000 fő tartalékos. Nagyon messziről nézve akár még pozitívnak is tűnhetne ez a kép, de mindjárt megnézzük egy kicsit közelebbről, némi kitérővel. 

Clausewitznek a háború kimenetelének eldöntésére vonatkozó elméletét szokás úgy is összefoglalni, hogy a fegyveres konfliktust végső soron két tényező dönti el: a logisztika és a tartalékok („Konserve und Reserve”). Vagyis az, hogy mennyire gyorsan és hatékonyan tudja egy hadsereg a mozgását és ellátottságát megszervezni, illetve, hogy milyen gyorsan, milyen létszámú és képességű tartalékost megmozgatni.

Szintén közkeletű bölcsesség, hogy a háborúkat a hivatásosok kezdik, és a tartalékosok fejezik be (tehát a hivatásosok feltartják az első ellenséges hullámokat, amíg a hátországban megtörténik a mozgósítás, és ez többnyire szükségképpen a hivatásos állomány jelentős veszteségével jár). Ennél fogva evidens, hogy önmagukban a hivatásosok eleve nem tudnak önállóan megvívni egy háborút.

Nem elhanyagolható tényező tehát, hogy hány olyan állampolgára van egy országnak, akiket szükség esetén gyorsan be tud vonni a katonai műveletekbe. Emellett legalább ilyen fontos kérdés, hogy milyen szintű kiképzettséggel rendelkeznek ezek az emberek.

Érezhetjük ez alapján, hogy mi a probléma a magyar honvédelem alapvető elgondolásában: egyszerűen az, hogy még elvben sem tudja ez a jelenlegi rendszer ellátni a neki szabott feladatot, mivel egyszerűen nem rendelkezik elegendő kiképzett katonával. De nézzünk meg egy olyan európai példát, ahol kivételesen ütőképes hadseregről, mégis „nyugatos”, fejlett demokráciáról beszélhetünk! 

A NATO újdonsült északi bástyája nem most tette le hadereje védjegyét: teljesen egyedül birkózott meg ugyanis a Vörös Hadsereg elbizakodott és rosszul vezetett, mégis iszonyatos technikai és létszámbeli túlerőt felvonultató, 1939-es támadásával szemben. A viszonylag rövid konfliktus a „Téli Háború” néven vált ismertté, és kisebb finn területi veszteséggel szemben (Finnország elveszítette Karéliát, a Hanko- és a Ribacsij-félszigetet) ordító szovjet veszteség került a mérleg másik serpenyőjébe (a nagyjából 70 ezer fős finn veszteséggel szemben körülbelül 320-380 ezer szovjet katona esett el, sebesült meg vagy esett fogságba; ráadásul míg a finn veszteség harmadrészét tették ki a halottak, addig ez a Vörös Hadseregnél 50 százalék volt). Volt tehát mire alapozni a sikeres honvédelem hitét a társadalomban (ami álláspontom szerint kulcskérdés, sőt, elengedhetetlen előfeltétele a sikeres honvédelemnek).

Jelenleg Finnországban sorkatonaság működik, amelynek a rendszerét most csak érintőlegesen mutatnám be. 18 éves korban kapják a fiatalok a behívót, először egészségügyi szűrésre. Az alkalmas személyek (férfiaknak kötelező, nők önként jelentkezhetnek) választhatnak, hogy polgári vagy fegyveres szolgálatot látnak el, 65, 255 vagy 347 napos szolgálati időben, a választott képzési helyek és formák függvényében. A szolgálati idő végén a kiképzők egyenként értékelik a katonákat, és négy kategóriába sorolják őket: az elsőbe azok kerülnek, akik nagyon rátermettek, tehetségesek, és akarják is ezt csinálni, ők többnyire a tiszti és altiszti állományt adják, és az éves frissítő gyakorlat is számukra tart a legtovább. A második csoportban a feladatukat jól ellátó, átlagosan motiváltak kerülnek (ők jellemzően a tisztesek és legénység lesznek). Számukra az éves behívás már csak pár nap. A harmadik kategóriába azok tartoznak, akikre inkább a hátországban számítanak (objektumőrzés, forgalomirányítás stb.). A negyedik csoport tagjainak megköszönik az alapkiképzés végrehajtását, de csak akkor keresik őket, ha minden kötél szakad. Fontos megjegyzés a csoportosításhoz, hogy időről-időre felülvizsgálják a besorolásokat, és azokat, akik elvesztették azt a képességet, hogy az adott csoportba tartozzanak, átmozgatják a megfelelő helyre, tehát a nyilvántartásaik naprakészek, ami igen fontos ahhoz, hogy valós képe legyen a finn vezetésnek arról, pontosan milyen haderőre is számíthatnak.

Létszámban hogyan épül fel ez a haderő? Az aktív állomány 24 000 fő körül mozog, de igen fontos tényező, hogy ebből mindössze 4 000 fő a hivatásos, a maradék 20 000 fő az éppen sorkatonai szolgálatát teljesítő fiatal. Az első három tartalékos kategória összesen 870 000 főt tesz ki. Az első kategória tagjai riadó esetén 6 órán belül ott vannak az alakulatuknál teljes felszereléssel, míg a második csoport tagjai 24 órán belül teszik ugyanezt. Ha ezen felül szükség lenne még az országnak katonára, akkor további kétmillió alapkiképzésen átesett állampolgárra számíthat.

Ehhez társul egy jelentős, korszerű fegyverzet. Érzékeltetés végett álljon itt, hogy 195 darab T-72M1 harckocsi mellett 124 Leopard 2A4 harckocsi áll rendelkezésükre. Itt jegyezném meg, hogy hazánkban, ha a tervezett teljes új harckocsi-állomány megérkezik, akkor lesz 44 darab Leopard 2A7HU, illetve 12 használt, főleg kiképzési célokat szolgáló Leopard 2A4 (nem, működő T-72-es harckocsival már nem rendelkezünk).

Így épül fel tehát Európa egyik legütőképesebb (területvédelmi) hadereje, ami ténylegesen védelemre van berendezkedve (a hivatásos állomány számából látható, hogy missziós feladatokban nem túl jelentős a szerepvállalásuk): alacsony számú hivatásos mellett – akik a katonai tradíciók és a hadászat mint a szakma fő letéteményesei és a sorkatonák professzionális kiképzői – jelentős számú, motivált, jól kiképzett és effektíve mozgósítható tartalékos áll készenlétben. Nem véletlen, hogy a finn társadalom közel 80 százaléka gondolja úgy, hogy akár fegyverrel is megvédené a hazáját… 

Ott tartottunk tehát, hogy a Magyar Honvédség (papíron) 40 000 fő hivatásost és nagyjából 15 000 fő tartalékost tud felvonultatni. A tartalékos erők létszámánál azért élhetünk a gyanúperrel, hogy a valós szám legfeljebb 10 000 főnél van, az effektíve hadrafogható személyek száma (mivel fizikai bemeneti követelmény gyakorlatilag nincs) jó, ha 2-3 ezer főnél járhat. A képzettség pedig csupán az alapkiképzésre korlátozódik általánosan, ezen felül már minden eshetőleges. Értsd: nincs egyéni képességek értékelésén alapuló szakfelkészítés, de még a tartalékos egységek csapatkohézióját lehetővé tevő gyakorlatok sincsenek, a különböző, időnként megrendezett nagyobb hadgyakorlat – ami inkább összevont kiképzés, mint valódi hadgyakorlat – pedig minden esetben országosan összetevődő, eseti kötelékekből áll. Ráadásul az alap koncepció az, hogy minden tartalékos lövész. Tehát még igazi, általános kiegészítésként sem lehet rájuk építeni a haderő részéről, mivel így a tüzérek, páncélosok, felderítők és a többi fegyvernem semmiféle kiképzett pótlásra nem számíthat.

Összességében tehát, ha a végsőkig lecsupaszított, nyers valóságot akarjuk látni, akkor az a helyzet, hogy a harcot ténylegesen megvívókat a hivatásos/szerződéses állomány harcoló tagjai (ez a 40 ezer főből nagyjából 6-8 ezer katona, a többiek az őket kiszolgáló háttérintézmények és harcbiztosító alakulatok személyzete) és 2-3 ezer hadrafogható tartalékos alkotják. Katonai szaktudás nélkül is teljesen nyilvánvaló, hogy 8-11 ezer fő nem képes az ország védelmére, még időlegesen sem, különösen, hogy rajtuk kívül konkrétan nincs már kihez fordulni a társadalomban. Az érzékeltetés kedvéért: az említett állomány, hagyományos védekező harcban, az adott terep tulajdonságaitól függően, nagyjából 15 és 50 km közötti szakaszt tudna védeni…

Az új eszközök beszerzése ugyan nagyon fontos és szükséges volt, de egyrészt ez nem old meg önmagában semmilyen problémát, másrészt külön, terjedelmes téma lenne annak feldolgozása, mennyire sikerült jól ez a fegyverkezési program, különösen annak hosszú távú fenntarthatósága.

6. Van kiút?

Sajnálatos módon a kampány során érintőlegesen előkerült a sorkatonaság kérdése is, de csak a dobálózás szintjén. Külön érdekesség, hogy a korábbi kormánypárt prominensei éveken keresztü nyilatkoztak úgy, hogy azt vissza kéne vezetni, ugyanakkor a politikai szükséghelyzet (vagy nevezzük inkább populizmusnak) ezt is elnyelte, és maradt a két tábor kölcsönös gyanúsítgatása, hogy ki is akarja újra bevezetni. Arról szó sem esett, hogy ez valóban rossz-e. Szögezzük le gyorsan, hogy szerintem nem a korábbi sorkatonai rendszer visszaállítása a megoldás, az már megalkotásakor sem tudta megfelelően betölteni a szerepét, az évek múlásával pedig csak rosszabb lett a helyzet.

Mivel megfelelő méretű, állandó hadsereg fegyverben tartására sem anyagi forrásaink, sem valós szükségünk nincs, láthatjuk, hogy a jelen helyzetből csak úgy van kiút, ha megfelelően motivált és kiképzett társadalmi tartalék áll a Honvédség rendelkezésére. 2017-től gőzerővel folyt a tartalékosok toborzása, és bár véleményem szerint összességében korrekt ajánlatot kínált a haderő, a 9,6 milliós országból legfeljebb nagyjából 10 ezer ember volt hajlandó vállalkozni erre a szerepre, és nem is várható, hogy ez lényegesen növekedjen. Aki tartalékos katona akart lenni, az már többnyire „bent van.”. Ez a társadalom 0,1 százaléka (emlékeztető: ez a finneknél 51,25 százalék). Így tehát nem lehet megteremteni a hatékony honvédelmet.

A sorkatonaság ismételt bevezetésének a társadalmi ellenálláson túl két nagyon egyszerű gyakorlati gátja is van: a költségvetés nem bírná el azt a 20-30 ezer fiatalt, akiknek az általános sorkötelezettség miatt évente be kellene vonulnia, másrészt a tárgyi feltételek is hiányoznak: nincs sem infrastruktúra, sem ruházat, sem fegyverzet, sem kiképző kellő mennyiségben…

Érdemes lenne ugyanakkor megfontolni, hogy a sorkötelesek közül (ez évjáratonként nagyjából 50-60 ezer fő) kiszűrjük ne csak azokat, akik egészségügyileg alkalmasak (nagyjából 20-30 ezer fő), hanem azokat is, akik összességében alkalmasak erre a pályára, és akarják is csinálni. Mert ebben az esetben nem kellene a pénzt pazarolni olyanok kiképzésére, akiknek egy porcikájuk sem kívánja a katonaságot, és soha nem is lehetne belőlük igazi katonát faragni. Ők válasszák a polgári szolgálatot, amire szintén hatalmas szükség van békében ugyanúgy, mint háborúban. És akkor fogjuk azt a 2-4 ezer fiatalt, aki alkalmas is és akar is katona lenni. Őket két laktanyában lehetne kiképezni 3+6-9 hónap időtartamban. Két laktanyát ugyanis ki lehetne alakítani úgy, hogy az igazán megfeleljen a kor követelményeinek, és ne ugyanabba a miliőbe kerüljenek a sorkatonák, mint az apjuk és a nagyapjuk (legalább az alapkiképzés idejére). Továbbá ezt a létszámot talán még fel is lehetne öltöztetni, fegyverezni tisztességesen, a jelenlegi hivatásos állomány tagjai pedig véleményem szerint többnyire minden szempontból alkalmasak arra, hogy minőségi kiképzést biztosítsanak, modern eljárások szerint, emberségesen.

Az alapkiképzést követően a különböző fegyvernemekhez kerülnének a katonák szakfelkészítésre. A kiválasztás pedig nem véletlenszerűen menne, hanem az egyéni kompetenciák felmérése alapján.

Ezt követően évente 1-2 hetes behívásokra számíthatnának az immár tartalékos állományba került fiatalok. Igen fontos újdonság lenne, hogy a katonák az alakulatuknál, együtt töltenék ezeket a szinten tartó képzéseket, tehát a csapatkohézió is megvalósulna.

Ezzel szép lassan elérnénk, hogy ütőképes tartalékos erő egészíti ki a hivatásos állományt, aminek pozitív hatása folyamatosan átterjedne a társadalomra is: egyrészt eloszlanának azok a rémképek, amiket a régi sorkatonai „szivatások” hívtak életre, másrészt végre elhinné a magyar társadalom is, hogy képesek vagyunk magunkat megvédeni.

Ugyanis a valódi honvédelem itt kezdődik, a szilárd társadalmi hitnél. Ezt ugyanakkor nem lehet másként elérni, csak ütőképes Honvédséggel, aminek elengedhetetlen része egy válogatott, motivált sorállomány.

A szerző tartalékos főhadnagy, a Magyar Tartalékosok Szövetsége (MATASZ) alelnöke. A cikk nem tükrözi a MATASZ hivatalos álláspontját, az a szerző magánvéleménye