A nulladik lépés a fenntartható gazdaság felé

A nulladik lépés a fenntartható gazdaság felé

Műanyag Mikulások és karácsonyi díszek egy kolozsvári plázában (Fotó: Lukács Csaba/Magyar Hang)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Azokra se haragudhatunk, akik már unják a megállapítást: fenntarthatatlanul működünk mi, emberiség mint társadalmi-gazdasági rendszer, hiszen egyrészt a környezetünket, másrészt saját magunkat, az egészségünket, az életminőségünket, a közösségeinket felzabáljuk csak azért, hogy a végtelenségig felpörgetett fogyasztás, az anyagi javak tömeges megszerzése, majd azokból hatalmas mennyiségű szemét termelése – és a mindezt mérő „hagyományos” gazdasági mutatók serege – évről évre csúcsokat dönthessen. A témáról való eszmecsere már a csapból is nagy mennyiségben folyik (ahogy Greta Thunberg mondja: „Blablabla”), miközben a tényleges cselekvést nem látjuk.

Kényelmetlen, de talán végre hatékony útra léptünk rá a Második Reformkor Alapítvány és a Sétáló Budapest közös kezdeményezésével, amikor első lépésként legalább arra megpróbáltunk minél konkrétabb javaslatot kidolgozni, hogy hogyan váljék mérhetővé az erőforrásaink felhasználásának mértéke, a környezet és az ember gazdasági eredményekért, fogyasztásért meghozott áldozata. Ha jobban belegondolunk, ez még csak egy értékelési, stratégiaalkotási eszközre tett javaslat, ami azzal próbál kitűnni a tömegből, hogy legalább ezt igyekszik konkrét, számonkérhető, határidőkbe szorított módon megtenni. Akkor, amikor a legnagyobb és legaktuálisabb fenntarthatósági kérdésben, a klímaváltozásban 2030-ig (a most folyó évtized végére!) már óriási eredményt kellene elérni (az egészet „félig meg kellene oldani”), és még ez sincs meg, nagyon mélyről indulunk.

De mi is a konkrét javaslat? A GDP jelenlegi hegemón helyzetét szeretnénk árnyalni olyan módon, hogy bevezetnénk mellé egy környezeti és egy társadalmi-jóléti mutató kötelező kiszámítását, és a GDP kapcsán kialakult gyakorlathoz hasonló módon szeretnénk, ha a stratégiákban megjelenő kötelezettségek és következmények is kapcsolódnának majd a környezet pusztulását és társadalmunk romlását tükröző mutatók évenkénti alakulásához.

A környezeti erőforrások (túl) használatára van egy széleskörűen elfogadott mérőszám, az ökolábnyom, ami ugyan nem teljes körű, és ami még fontosabb, nem pénzben méri a veszteséget, de továbbfejleszthető. Itt a második kívánalomra kell koncentrálni: forintra kell váltani a fenntarthatatlanságunkat okozó erőforrás-veszteségeket. Ebben a formában már a tradicionális gazdasági mutatókkal összevethető mérőszámokat kapunk, azaz alkalmassá válunk arra – az átlagembertől a gazdasági, politikai vezetőkig –, hogy ne csak azt tudjuk, baj van, hanem azt is, mekkora. Az erőforrásainkban esett károkat levonhatjuk a gazdasági teljesítményből (növekedésből), és ezáltal képet kaphatunk arról, ez most összességében romlás volt vagy javulás. Fenntartható vagy nem fenntartható?

Az emberi-társadalmi erőforrások állapotának mérése terén hátrébbról indulunk, még csak az alapmutatók összeállítása folyik; itt a széleskörűen elfogadható alapokat is létre kell hozni. Végül ezek forintosított értékének beszámításával már nemcsak a környezeti, hanem a társadalmi áldozatok is levonhatók a gazdaság – manapság látszólagos – szárnyalásából.

Noha biztosak vagyunk abban, hogy a fent említett mutatók számításának tudományos alapjai a nemzetközi kutatásokban, valamint a hazai szellemi műhelyekben – az egyetemeken, a kutatóintézetekben és a Központi Statisztikai Hivatalban – már rendelkezésre állnak, „nem szép” tőlünk, a javaslatunkat alkalmasint elfogadó parlamenttől, de az azt remélhetőleg végrehajtó kormánytól sem előírni, hogy ez a kreatív, esetenként az alapkutatásig is visszanyúló és még a tudományos közösség belső dilemmáit is érintő munka pár éves határidőre készen legyen. Csakhogy e téren is eljött el annak az ideje, hogy mindenki kilépjen a komfortzónájából.

Nem a jelenben kell „reális” célokat kitűznünk magunk elé, hanem a szükségesből levezetni azt a többletmunkát, amit el kell végeznünk ma, holnap és az elkövetkező években. Az a fontos, hogy – még ha tökéletlenek és később tovább finomíthatóak is – ezek a mutatók működjenek már pár éven belül, megadják a szükséges visszajelzést, és egyáltalán: beszivárogtassák a tudatunkba azt a tényt, hogy a fenntarthatóság nem egy elvont probléma, hanem a mindennapjainkat teszi mérlegre. Nem egy új őrület, hanem minden eddigi tevékenységünknek egy új indikátora, s jó esetben szelektáló ereje is, amely képes arra, hogy figyelmeztessen, hogy az anyagi javak nyakló nélkül való termelése, a gazdasági társaságok profitszerzése veszélybe sodorja a tényleg fontos értékeinket: a környezetet és minket, magunkat.

S ha már a cselekvésorientált, az elvárható eredményből visszabontott, önmagunkat jóra kényszerítő stratégiákról, jövőképekről, fejlődési pályákról van szó, eszünk ágában sincs a javaslatunkat a fenntartható gazdaságpolitika első lépésének tekinteni. Ez sokkal inkább a nulladik vagy a mínusz egyedik lépés. Már rég létezniük kellene a fenntarthatóságot is tükröző, elfogadott, rutinszerűen és hivatalosan is alkalmazott gazdasági mutatóknak, azonban ha nincsenek, akkor sem szabad várni rájuk a tényleges cselekvéssel. Ameddig a mutatók kifejlesztése zajlik, addig is kezdjük el átalakítani életünket, rendszereinket, gazdaságunkat. Ma, holnap, holnapután – sőt, már tegnap is.

A szerzők: a Sétáló Budapest vezető programírója és a Második Reformkor Alapítvány munkatársa

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/50. számában jelent meg, december 10-én.

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – A vert sereg