Bizonyára emlékeznek még Orbán Viktor Erdélyben előadott elhíresült próféciájára, amelyben megjövendölte a Nyugat hanyatlását és az olyan – általa illiberálisnak nevezett rendszerű – országok felemelkedését, mint Oroszország és Törökország. A jövő a liberális Nyugattal szemben az illiberális rezsimeké – mondta magabiztosan hallgatóságának a magyar miniszterelnök, aki ezzel beírta magát a tömegdemokrácia rendszerén alapuló, „a hagyományos, régi értékeit önpusztító módon megtagadó, dekadens" Nyugat alkonyát jövendölők sorába. Kétségkívül komoly névsor ez (még ha tekintélyesnek nem is feltétlenül nevezhető), hiszen olyan nevek szerepelnek benne, mint Oswald Spengler vagy Adolf Hitler. Az sem vitás, hogy tetszetősen hangzanak a jövőbe látó és azt felfestő szavak, alkalmasak a korát értő, a világméretű folyamatokat átlátó lángész nimbuszának kialakítására – azonban csupán átmenetileg. A Nyugat alkonyát jósoló jövendőmondások ugyanis eddig még mindig megfeneklettek a valóság zátonyán.
A kollektív intelligencia
A Nyugat nem csupán túlélt minden háborút és konfliktust, nem csupán legyőzte a fasizmust, a nácizmust és a kommunizmust, úrrá lett minden „szembejövő" gazdasági válságon, hanem elmondható, hogy minden konfliktusból kifejezetten megerősödve került ki. Az első világháború hozta el az Egyesült Államok szuperhatalommá válását, és ezzel megszületett a Nyugat vezető hatalma. Hitlernek és a második világháborúnak „köszönhetjük" a francia-német megbékélést és – tulajdonképpen – az európai egységgondolatot, vagyis az Európai Uniót. Japánt, a nagy ellenséget a második nagy háború után a Nyugat integrálni tudta, amivel jelentősen megerősödött. A gyarmatbirodalmak megszűnésével a birodalomból nemzetállammá zsugorodó, korábban nagy gyarmatok felett diszponáló európai országok (Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Portugália) egyre inkább természetes szövetségesként és nem egymással versengő birodalmakként kezdtek egymásra tekinteni. A Nyugat egységének gazdasági, politikai és lelki feltételei háborúkból, konfliktusokból, történelmi tragédiákból és válságokból jöttek létre. Mindezen történelmi folyamatok alapján megállapítható, hogy a Nyugat igazi ereje a tanulási, értékelési és alkalmazkodási képességében rejlik, vagyis azon képességekben, amelyeket az egyesek esetében összefoglalóan intelligenciának nevezünk. Ez a szabadságból, polgári létformából, a társadalmi elit kiválasztódásának protekció- és kontraszelekció-mentességéből, valamint a nagyon magas színvonalú oktatási rendszerből évszázadok alatt kifejlődött kollektív intelligencia teszi már hosszú ideje alkalmassá a Nyugatot egyrészt arra, hogy a negatívnak látszó folyamatokat is hosszabb távon a maga javára fordítsa (lásd gyarmatbirodalmak felbomlása), másrészt olyan struktúrákat alakítson ki, amelyek ha teljesen ki nem is iktatják, de lényegesen csökkentik a múltban elkövetett hibák újbóli elkövetésének valószínűségét (lásd európai egységgondolat).
Véleményem szerint az orosz-ukrán háború első éve mindenek előtt a Nyugat kollektív intelligenciájának újbóli megnyilvánulásaként értékelhető. A putyinista propaganda által lesajnált Nyugat soha nem látott egységben sorakozott fel Ukrajna mögé. Minden olyan orosz törekvés kudarcot vallott, amely a nyugati szövetség megbontására irányult. Nem volt erre képes Putyin első számú nyugati partnere, a magyar miniszterelnök sem. Orbán, aki a küllők közé dugott bot akart lenni, ma már legfeljebb csak a (nyugati) karaván mellett ugató kutya szerepét játssza, akire rá sem hederít senki. Ugasson csak, ha ugatni akar, és ettől érzi jól magát. A Nyugat ma – Putyinnak köszönhetően – egységesebb, mint valaha. A brüsszeli adminisztráció bámulatos professzionalizmussal és alig követhető sebességgel „gyártotta le" és fogadtatta el az újabb és újabb szankciós csomagokat. Hasonlóan magas szintű szervezettséggel és professzionalizmussal kezdődött meg a hadianyagok és fegyverek szállítása a lőszerektől a kézifegyvereken át a harckocsikig. És akkor még nem beszéltünk az eredményes hadviseléshez nélkülözhetetlen, magas szintű hírszerzési támogatásról.
Svédország és Finnország a kedvező alkalmat és a Putyin által tálcán kínált ürügyet ügyesen kihasználva váltja valóra régóta dédelgetett tervét, a NATO-hoz történő csatlakozást. A Nyugat e két ország NATO-hoz történő csatlakozásával már mindenképpen erősödni fog. Emellett kitűnően működött és működik a transzatlanti együttműködés katonai és politikai téren egyaránt. Kijelenthető, hogy a Nyugat egységének, valamint a nyugati katonai és hírszerzési támogatásnak köszönhetően a magát szuperhatalomnak nevező Oroszország egy éve úgy képtelen arra, hogy elfoglaljon néhány szomszédos ukrán megyét, hogy közvetlenül, vagyis a saját hadi erejével egyetlen nyugati ország sem vesz részt a háborúban. Ha orosz lennék, az elmúlt egy év történéseinek ismeretében nem igazán szeretném elképzelni, hogy mi lenne, ha Oroszország a Nyugat teljes hadi erejével találná szembe magát. Putyin tehát, csakúgy, mint annak idején Hitler, alábecsülte a Nyugat erejét és alkalmazkodási képességét.
Aduász nélkül maradt Oroszország
Az orosz elnök teljesen rosszul mérte fel a helyzetet. Azt gondolta, hogy a korábbi évek, évtizedek alaposan megtervezett energiapolitikájának és a háborút közvetlenül megelőző időszak tudatos gáz- és olajár-machinációinak köszönhetően már kellő számú európai ország kellő mértékben van kiszolgáltatva neki az energiahordozók vonatkozásában ahhoz, hogy az egységes nyugati fellépés – ezen függőség okán – megakadályozható legyen. Legjobban nyilván az orosz gázt nagy mennyiségben importáló németekben bízott, akiknek a korábbi csúcsvezetői közül sokan ott ültek és ülnek az orosz energetikai vállalatok vezető testületeiben, természetesen zsíros javadalmazás ellenében. Sokáig nem értettem, miért kell a Bajnokok Ligája-mérkőzéseken a stadionokban és a szünetben Gazprom-reklámokat néznem. Ma már értem: ezzel is azt kívánták tudatosítani az európaiakban, hogy mivel tőlük kapják a gázt, nélkülük elképzelhetetlen lenne az életük. Valójában ez a pszichikai tudatformálás is a háborús felkészülés része volt, ugyanúgy, mint az Északi Áramlat megépítése vagy a Schröderhez hasonló alakok „leigazolása". Az, amit Európa, mindenek előtt Németország az elmúlt egy évben az orosz energiafüggőség felszámolása érdekében megtett, a „bravúros" és a „történelmi" jelzőkkel illethető. Senki, még a szakértők sem gondolták volna, hogy ezen a téren egy év alatt Európa ilyen messzire el tud jutni. Nem csupán olyan gazdasági és politikai döntéseket kellett meghozni néhány hét leforgása alatt, amelyek előkészítéséhez békeidőben hosszú évekre van szükség, hanem a döntéseket – műszaki és gazdasági értelemben – ugyancsak hónapok alatt át is kellett ültetni a valóságba. Az orosz energiafüggőség felszámolásának köszönhetően Putyinnak ma már nincs aduásza a Nyugattal szemben. Legfeljebb az atom lehetne az, de arról meg mindenki tudja, hogy – szerencsére – csak blöff.
Mindeközben nyilvánvalóvá vált továbbá a Nyugat teljes technológiai fölénye is. Az a tény, hogy a nyugati technológia oroszországi exportjának megtiltása szankció lehet, már önmagában mutatja Oroszország függőségét ezen a területen. Míg tehát Európa – úgy tűnik – meg tudja oldani az orosz energiahordozók hiányából eredő problémáit, addig az oroszok számára a nyugati technológia hiánya alighanem sokkal tartósabb és sokkal komolyabb nehézségeket fog okozni. Bármennyire is fejlett például az orosz atomenergia-ipar, valójában Oroszország egy atomerőművet sem tud megépíteni nyugati technológia nélkül. (A Paks 2 beruházás megvalósításához nélkülözhetetlen német vezérléstechnika szállításának engedélyezése egyébként kitűnő lehetőség a német kormány számára Orbán féken tartására. Utóbbi reakcióiból ítélve alighanem él is vele.) A kölcsönös függőségről tehát kiderült, hogy valójában nem kölcsönös, hanem aszimmetrikus: míg a Nyugat történelmi mértékben szemlélve pillanatok alatt fel tudta számolni azt a helyzetet, amely az oroszok által zsarolhatóvá tette, fordítva ez hosszú távon is aligha fog sikerülni.
A Nyugattal fennállt gazdasági kapcsolatok megszűnése ráadásul sok tekintetben kiszolgáltatottá tette Oroszországot Kínának, hiszen egyrészt az energiahordozókat valahol el kell adni, másrészt a technológiát valahonnan be kell szerezni. A néhány ukrán megye megszerzése érdekében indított háború tehát nem csupán Oroszország Nyugattal szembeni gyengeségét, viszonylagos fejletlenségét tette nyilvánvalóvá, hanem lehetővé tette Kína számára, hogy úgy kerüljön a korábbi állapotnál sokkal egyértelműbben Oroszország fölé a világhatalmi rangsorban, hogy ezért nem, hogy nem kell semmit sem tennie, hanem még ki is használhatja a maga javára Oroszország gazdasági problémáit. Vagyis úgy kerül Oroszország fölé, úgy nyer nagyot politikailag és stratégiailag, hogy ebbe nem, hogy beruháznia nem kell, hanem még nekik fizetik meg az oroszok a meggyengülésük árát. Lényegében véve maguktól mennek fizetni a kasszához. Kína magatartását ezért alapvetően két szempont határozza meg: egyrészt egyáltalán nincs ellenére Oroszország bizonyos mértékű gazdasági meggyengülése, másrészt az már nem érdeke, hogy a Nyugat ezen konfliktusnak köszönhetően túlságosan megerősödjön, és „túlnyerje magát" politikailag.
Az, hogy Kína Oroszország oldalán hadieszközök szállításával szálljon be a konfliktusba, csak abban az esetben valószínűsíthető, ha Oroszország olyan szintű összeomlása és a Nyugat olyan szintű győzelme és megerősödése fenyeget, aminek elkerülése Kína számára már a nyugati gazdasági szankciók mellett is szükségesnek látszik, mivel ebben az esetben – Belaruszhoz és Iránhoz hasonlóan – Kína sem kerülhetné el a nyugati szankciókat. Nagyon jelentős geopolitikai veszélynek kellene tehát ahhoz felmerülnie, hogy Kína Oroszország érdekében vállalja a nyugati gazdasági-kereskedelmi szankciók alá kerülést és az ebből eredő gazdasági problémákat. Ebből pedig egyszersmind az is következik, hogy az orbánista propaganda által szidott „szankciós politika" nem csupán Oroszország meghátrálásra kényszerítése tekintetében lehet hatékony fegyver, de – elrettentő hatása folytán – egyszersmind alkalmas lehet Kína távoltartására is, mégpedig mind az ukrajnai háborútól, mind pedig egy, az ukrajnaihoz hasonló „tajvani kaland" megkísérlésétől.
A háború egy éve után tehát az már mindenképpen kijelenthető, hogy a Nyugat ebből a konfliktusból is megerősödve fog kikerülni. Egysége megkérdőjelezhetetlenebb, mint valaha. Katonai szövetségi rendszere újabb országokkal, mégpedig katonailag jelentős országokkal fog megerősödni. Az energetika területén zsarolhatatlanná vált Oroszországtól. Világelsősége a csúcstechnológia területén kétségbevonhatatlan.
Oroszország pedig kénytelen lesz elszenvedni az abból a történelmi mértékű hibából eredő veszteségeket, hogy rosszul mérte fel mind a saját, mind pedig a Nyugat erejét. Nem az volt a végzetes hiba, hogy mindenáron ragaszkodott a Nyugattal egyenrangú szuperhatalom pozíciójában való tetszelgéshez, miközben a nyugati világban legfeljebb csak harmadrendű gazdasági hatalom lenne, hanem az, hogy ezt demonstrálni is akarta. Az önmagában véve még nem okoz problémát, ha egy, a regnáló bajnoknál sokkal gyengébb bokszoló bajnoknak hiszi és nevezi magát, annak viszont már végzetes következményei lehetnek, ha be is mászik a ringbe, hogy ezt bebizonyítsa.
Putyin is, Orbán is elszámította magát
Pedig Oroszország számára létezett volna egy másik út is: az eurázsiai együttműködés és az egységes eurázsiai gazdasági térség kialakításának útja. Az orosz politika megcélozhatta volna Európa Amerikáról történő leválasztását, vagy más szóval: Európa Amerikával szembeni „függetlenítését" is az Európai Unióval való lehető legszorosabb gazdasági és politikai együttműködés révén. Az Európai Unióval való szoros gazdasági együttműködéssel – pont a fentiekben írt kölcsönös függőség miatt – Oroszország valójában csak nyerhetett volna. Az egységes eurázsiai gazdasági térségben hatalmas potenciál rejtőzött, az Európai Unió és Oroszország kitűnő gazdasági kapcsolatokat alakíthatott volna ki egymással. Orosz részről történelmi bűn volt ezt a lehetőséget kihasználatlanul hagyni. Az igazság az, hogy az égvilágon semmilyen észszerű, racionális indokot nem lehet felhozni az Európai Unióra és az európai országokra ellenségként tekintő és az Európával folytatott gazdasági együttműködés fejlesztése helyett annak felszámolását eredményező orosz politika mellett. Ha én lettem volna Oroszország elnöke, biztosan ezt a másik utat választottam volna. Ez az út Európához tartozást, nyugatosodást, fejlődést, békét és jólétet eredményezhetett volna az orosz nép számára.
Szögezzük le: az, hogy Oroszország európai, vagy ázsiai országként határozza-e meg magát, egyedül az oroszok döntésén múlik. Európában az orosz kultúrára és történelemre tekintettel senki nem vitatja az oroszok európaiságát. Az európai kultúra nem teljes az orosz kultúra nélkül, és minden nagy orosz európainak tekintette magát. Oroszország dönthetett volna úgy, hogy – az Európai Unió partnereként – politikai, gazdasági és kulturális értelemben egyaránt európai ország kíván lenni, és ezen döntésével szemben Európának semmilyen kifogása nem lett volna.
Putyin azonban a másik utat választotta. Szocializációjából, vagyis szovjet KGB-s múltjából fakadó irreális törekvése, hogy Oroszországot – a Nyugattal szemben a jelenlegi Oroszországénál egyébként sokkal nagyobb ereje ellenére szintén alulmaradt, általa hűen szolgált szocialista blokkhoz hasonlóan – a Nyugattal egyenrangú szuperhatalommá teszi, kizárttá tette a Nyugattal vagy annak egy részével való szoros együttműködés politikáját. Annak érdekében, hogy definiálja Oroszország világpolitikai pozícióját, a Nyugatra mint Oroszországgal konkurens, sőt, vele ellenséges szuperhatalomra volt szüksége. Így ahelyett, hogy megosztotta volna, törvényszerűen egységesítette és ezáltal megerősítette ellenfelét. Ezzel pedig történelmi hibát követett el, mégpedig attól függetlenül, hogy végül hol húzódik majd az orosz-ukrán határ.
Orbán Viktor tehát tévedett: a Nyugat nem haldoklik, hanem él és uralkodik. Alkalmazkodási képessége, kollektív intelligenciája megint megmutatkozott, s miként már több, mint száz éve minden esetben, képes lesz ezt a konfliktust is a saját javára, vagyis tekintélyének és geopolitikai helyzetének megerősítésére felhasználni. A jövő nem Oroszországé és nem Törökországé. A jövő – egyelőre legalábbis – továbbra is a Nyugaté. Ebből pedig egyenesen következik, hogy mi lenne a magyar külpolitika célszerű és észszerű iránya.
