Az elemzés elmúlt két részében mélyrehatóan bemutatott térségi közéleti tradíciókból számos manapság is érvényesülő domináns politikai trend következik, amelyek élesen elválasztják régiónk rendszerkritikus pártok által meghatározott politikai modelljeit a (nemzeti radikális irányzatokat a főhatalomtól tudatosan szeparáló) nyugat-európai pártrendszerektől. E sajátságosan térségi tendenciákat mutatjuk be az alábbiakban.
A bécsi közgazdasági iskolát megalapozó F. A. Hayek híres tétele szerint: egyetlen demokratikus rendszer sem képes elviselni hosszú távon a társadalmi létfeltételek általános romlását. E politológiai törvényszerűség nemcsak a 20. század második felétől kezdődő tömegdemokratikus korszakban meghatározó, hanem már egy évszázaddal korábban is, a polgári forradalmak és a nemzeti szabadságharcok időszakától kezdődően is központi jelentőséggel bír. Ekkortól (vagyis a 19. század középső harmadától) lép a politikai küzdelmek porondjára (mégpedig rögtön főszereplőként) a tömeg. A kontinens nyugati felén a mezőgazdaság tőkés átszervezése következtében munka reményében széles paraszti rétegek áramlottak ekkortájt a városokba. Körükben (évszázados létfeltételeiket és kulturális közegüket egy csapásra elveszítve) kedvező táptalajra talált a (gyakran első generációs, paraszti gyökerű) szellemi elitek kreált nacionalizmusa, amit a feltörekvő liberális kispolgárság saját hatalmi érdekei szolgálatába állított. Vagyis a prenacionalista konzervatív nagybirtokos, katonatiszti osztály és a felső-klérus kozmopolita elitcsoportjaival szemben a városi polgárság kontinensszerte a tömegekre támaszkodott, ami ideológiai téren a nacionalizmus és a liberalizmus antielitista, antiklerikális és konzervatív-ellenes összefonódását eredményezte: a liberális nacionalizmust.
1848 liberálisainak befolyása a század utolsó harmadára számottevően veszített jelentőségéből, hiszen az irányzat programjának jelentős része (például a gazdasági és a politikai szabadságjogok alkotmányos rangra emelése) időközben megvalósult az öreg kontinensen, a cenzusos választójogon alapulva kialakult a parlamentarizmus szinte minden érintett államban. A nyugat-európai tömegek fő ellensége a századforduló felé haladva fokozódó mértékben már nem a történelem szemétdombjára került feudális kiváltságok rendszere vagy a szintén rég meghaladott abszolutista államhatalmi centralizáció volt, hanem (a korszak szociális viszontagságai folytán) a mérsékelt polgári középpártok gazdasági liberalizmusa. Innentől kezdve jutnak vezető szerephez nyugaton a (szélső)baloldali szocialista és a radikális jobboldali keresztény-szociális, majd fasiszta jellegű (egyként rendszerellenzéki) irányzatok. A konszolidációra képtelen térségi liberális rendszerek fő sajátosságaként örök instabilitás jellemzi a társadalmak derékhadának politikai szocializációját, ami még az ’55 utáni (a vasfüggönyön túlról mintaértékűnek tűnő) nagykoalíciós osztrák demokráciát is jellemzi. Hiszen a koalícióra lépő két nagy párt által kialakított (pozíciómaximalizálásra épülő) proporz-rendszerrel szemben a (legutóbbi osztrák választás alkalmával az első helyen végző, ámbátor újfent alkotmányos karanténba kerülő) nemzeti radikális Szabadság Párt a ’80-as évektől e tradicionális trend keretében erősödik pólusképző erővé máig ható módon. Ezen (a mindennapjainkra leginkább ható) térségi sajátosságokat elemezzük az alábbiakban.
1. Egyedien közép-európai nacionalizmusok sora
A nyugati gazdasági, politikai, társadalmi trendek időbeli kitolódással és módosult formában zajlottak le térségünkben. A váratlan gyorsasággal zajló szekularizáció, urbanizáció és indusztrializáció különösen a megkésett fejlődéstől sújtott Közép-Európában élezte ki a rejtett társadalmi konfliktusokat, mert a nemrég meghonosodott gyáripar mindössze csekély mértékben volt képes felszívni a versenyképtelenné váló paraszti kisbirtokok hirtelen felszabadult hatalmas munkaerő-kínálatát. A többnemzetiségű Habsburg Birodalom országaiban (így hazánkban is) a nacionalizmus megjelenése a nyugatinál sokkal összetettebb problémát jelentett az elitek számára. A különböző fejlettségi szinten álló társadalmak eltérő időszakokban ébredtek nemzeti öntudatra: nyilván elsőként a birodalom négy történelmi nemzete (német, olasz, lengyel, magyar), majd a gazdaságilag egyik legfejlettebbnek számító, de akkortájt már ötszáz éves elnémetesítési nyomásnak kitett – történelmi elitjeitől megfosztott – cseh társadalom. (A többi döntően szláv népcsoport csak a századforduló környékén jutott a nemzetté válás fázisába a cári birodalmi célok vezérelte pánszlávizmus ideológiájától támogatva).
A Patrióták Köztes-Európában I.
A politikai felelőtlenség rendszerének lényegi működése egy torzult tükörként írható le, amelyben nemcsak fordítva látszódik minden, de elmosódottan is: ugyanis a térségi pártpolitika egyik szereplője sem az, aminek látszik. Pétervári Zsolt nagyívű elemzésének első része.
A fejlettségi tényező mellett a történeti alkotmányos hagyományok is meghatározóak a nemzetek térségi kialakulása tekintetében. A történetileg alkotmányos hagyományokkal rendelkező, ebből fakadóan a zömében abszolutista eszközökkel kormányzott monarchiában 1848 előtt is kiváltságos helyzetben lévő Magyarországon a politikai nemzet fogalma (habár anakronisztikus formában) korábban is létezett, és (nemzetiségi hovatartozástól függetlenül) a nagybirtokos arisztokrácia, a köznemesség (a későbbi dzsentrik) és a városi polgárság összességét értették alatta.
Ilyen nemzetiségeket összefogó közös nemzettudat a szintén soknemzetiségű „Ausztria” népcsoportjai között sohasem állt fenn. Birodalmi elit létezett ugyan, de nem az „osztrák” nemzettudat vagy a közös történeti gyökerek fűzték össze (kozmopolita kultúrájú) tagjait, hanem a dinasztiához való lojalitás.
E térségi sajátosságok az Osztrák-Magyar Monarchia megalakulását követően lehetetlenné tették a 19. században korszerűnek számító nemzeti alapú politikai közösség kialakulását. Ausztriában a század második felében több hullámban jelentkező német nacionalizmus (akár az „osztrák” területek Németországhoz történő csatlakozásának programját, akár a Monarchia egészének elnémetesítését képviselte) nem volt alkalmas még a németajkú lakosság közösséggé formálására sem, míg a magyar nemzettudat alig haladta meg késő középkori jellegét. Hazánkban (származásától függetlenül) csak az válhatott a magyar nemzet részévé (tulajdonképpen a 2. világháború végéig), aki tagjává vált az „úri” (tehát nemesi vagy polgári) társadalmi osztályok valamelyikének, valamint elsajátította a magyar nyelvet és az azon alapuló nemzeti kultúrát. Így a politikai nemzetből a kultúrájukat mindennapjaikban ápoló széles nemzetiségi rétegek, valamint az alsó társadalmi osztályok teljes egészében ki voltak rekesztve; a nemzet tagjainak köre a kisszámú városi szakmunkásságot és a szigetszerűen fellelhető módos gazdatársadalmat leszámítva a 20. század derekáig egyáltalán nem bővült.
A századfordulón már az egyházi intézményrendszer is a térség politikai széttagoltságát mélyíti annak következtében, hogy a (korábban legfeljebb az alsópapság soraiba feljutó) paraszti származású, első generációs értelmiségi csoportok előtt megnyíltak a klérus legfelsőbb szintjei is: mindez a századfordulóra együtt járt az egyház tradicionális kozmopolita-konzervativizmusának gyengülésével és (a korábban szinte nem létező) nacionalizmusának erősödésével főként a Lajtán túl.
A Patrióták Köztes-Európában II.
A sérelmi politika folyományaként térségünkben a pártpolitikai és a társadalmi diskurzus tartósan elvált egymástól, ami megint csak az emberek nyelvén beszélni képes populista népvezér-karakterek ázsióját növeli a választók körében.
A nemzet (mint politikai közösség) a császári Németországban (a jelentős felekezeti, nyelvjárásbeli és fejlettségi különbségek ellenére) létre tudott jönni az évezredes mélységű kulturális-történeti gyökerek révén, aminek köszönhetően a politikai stabilitás fél évszázadra biztosítva volt a „második birodalomban”. Azok hiányában a másik közép-európai nagyhatalom, Ausztria-Magyarország esetében a politikai nemzetképződés hiátusai máig ható módon deformálták a pártpolitika szféráját, a két társországban egyaránt kialakítva a rendszerre gyakorolt számottevő radikális nyomás okán a politikai felelőtlenség és a jobboldali vezérelvűség dominálta (napjaink Ausztriájában a Szabadság Párt, valamint a 2010 utáni korszak Magyarországán a Fidesz fémjelezte) tradíció vezérelt pártrendszert.
2. Sajátos középosztályosodás, gyenge ideologizálódás
A Habsburg Monarchiában (leszámítva a szellemi elitcsoportokat) széles társadalmi keretek között legalább fél évszázados késéssel jelentkeztek a kontinens nyugati felének ideológiai áramlatai. Ausztriában a nemzetiségi alapon töredezett pártrendszer (különösen az általános választójog intézményének századfordulót követő bevezetése után) hátráltatta a politikai erőtér ideológiai törésvonalak mentén való strukturálódását, ami tartósan destabilizálta az osztrák politikai rendszert (a megkésett ideologizálódás a két világháború között többször kvázi polgárháborús viszonyokat eredményezett a fasiszta vidék és a vörös Bécs között). A dualista Magyarország politikai osztályának mainstream konzervatív-liberális ideológiája sikeresen őrizte meg a cenzusos választójog intézményét, amelynek következtében (a politikai nemzet kereteinek szélsőséges szűkítése árán) a rendszer stabilitása (a darabontkormány időszakát leszámítva) formálisan folytonosnak tekinthető a felszínen. Azonban az ideológiai strukturálódás (a társadalom nemzetiségi és szociális törésvonalainak a politikai rendszerből történő kiszorítása miatt) nem mehetett a nyugat-európai módon végbe, mert a dualizmushoz fűzött (lojális vagy kritikus) attitűd révén képződő közjogi törésvonalnak a politikai pólusképzésben betöltött meghatározó szerepe megakadályozta azt. Magyarországon a közjogi politizálást elvető ideológiai alapú pártok (például FKGP, MSZDP, Polgári Radikális Párt, Keresztényszocialista Párt) mindegyike marginális szereplője volt a korabeli pártrendszernek társadalmi bázisuk és tagsági körük magas száma ellenére (szimpatizánsaik korlátozott szavazati joga folytán). A politikai közösségszervezés szűkös keresztmetszete nemcsak az ideológiák csekély szerepében mutatkozott meg a Habsburg uralom alatti térségekben, hanem a megjelenő ideológiák torzulásaiban is. Ugyanis a Habsburgok monarchiájában a nyugati ideológiáknak a liberális demokráciával kevésbé kompatibilis variánsai váltak számottevővé. A polgári szociáldemokrácia helyett a radikális ausztromarxizmus, a polgári liberalizmus ellenében a nagynémet nacionalista liberalizmus, a centrista kereszténydemokráciával szemben az autoriter és klerikális alapállású keresztényszociális irányzat vált meghatározóvá a politikai palettán.
Az ideologizálódás megkésettsége a középosztályosodás lassú, szigetszerű, sajátságosan közép-európai folyamatából következett. Miután a Habsburg Birodalom középosztálya (még a tartományok közül messze legiparosodottabb Csehország esetében is) túlnyomórészt német nemzetiségű vagy kultúrájú volt, így a nemzetiségi elitek szinte mindegyike urbanizáció-, kapitalizáció- és polgárosodás-ellenes alapállású volt. A 19. század középső harmadában egyre több (főként cseh és magyar) társadalmi csoport kapcsolódott be a modernizációs folyamatba, vagy asszimilálta a területén addig izoláltan élő német középosztályt, ami a Monarchia számára együtt járt az ideológiák korának kezdetével, illetve kiteljesedésével (legalábbis a nagyvárosokban).
Hazánkban a középosztályosodás, miként szinte minden egyéb (a Duna-menti birodalmon belüli) térségi folyamat is, sajátságosan ment végbe. Mindez abból következett, hogy a magyar volt (a németet leszámítva) a birodalom egyetlen relatív népes etnikuma (ekkor még mai értelemben vett nemzetről korlátozottan beszélhetünk), amely rendelkezett széles bázisú saját középosztállyal. A kisbirtokos nemesség ugyanis hazánkban politikailag tradicionálisan meghatározó osztálynak számított az Aranybullától fogva, amely tőkés keretek között versenyképtelen mezőgazdasági tevékenysége miatt nem volt érdekelt a kapitalista modernizáció kibontakoztatásában, habár liberalizmusa folytán a reformkorban elvi alapon átmenetileg támogatta a szabadságjogok hazai térnyerését.
A reformkor társadalompolitikai értelemben vett legnagyobb vívmánya éppen abban ragadható meg, hogy a bezárkózásra hajlamos, korábban legfeljebb vármegyéjének határáig fókuszáló dzsentri szellemiség értékorientációját a nyugati kulturális központokra irányította a reformkori liberális „mozgalom” haladó szellemiségű sajtója és nyugatos jellegű kulturális kisugárzása révén. Magyarországon (számottevő lélekszámú városi polgárság híján) e réteg vált a 19. századi modernizációs folyamat élharcosává a kiegyezésig. Ez utóbbi fordulat alapvetően az 1844-es nyelvtörvény elfogadásának köszönhető, ami annak tudható be, hogy a nyelvújítást követő emberöltő során megszerzett szépirodalmi presztízse folytán a hivatalos nyelv nem lehetett a hivatali használatból a gyakorlatban fokozatosan kikopó latin holtnyelv. Habár a birodalmi szervekkel való kapcsolattartás továbbra is német nyelven folyt, az új magyarországi államnyelv egyúttal a hazai hivatali ügyintézés, a kultúra és a tudomány primer nyelvévé is vált. Ekkortól fogva a városi szigetek német kultúrájú birodalmi tisztviselői csoportjait kizárólag a dzsentri réteg helyi reprezentánsai voltak képesek pótolni a lokális és középszintű bürokráciákban, akik az új államnyelvet beszélő képzett ellen-elitek híján innentől kezdve a hivatalviselés monopóliumával is rendelkeztek belföldön egészen 1945-ig.
Kevéssé ismert tény, hogy 1844-ben kapcsolódott össze hazánkban hosszú távra a nacionalizmus ideológiája és a bürokratikus modernizáció célkitűzése a középosztályi egzisztenciális érdekekkel egy akkortájt negyedmilliósra becsült (fokozatosan földjét vesztő) hivatalnoki réteg számára. Az 1848-1849-es polgári forradalom és szabadságharc leverése után berendezkedő (a Haynau, Bach és Schmerling nevével fémjelzett) neoabszolutista rendszer ugyan ideiglenesen mellőzte a passzív rezisztenciába vonuló kisbirtokos nemességet a közigazgatás minden szintjén, azonban (nagyszámú, képzett, országosan jelen lévő alternatív középosztályi réteg híján) a kiegyezés után egészen a 2. világháború végéig folyamatosan fennállt az 1844-es nyelvtörvénnyel kezdődő dzsentri hivatali monopólium hazánkban.
Ami a birodalmon belül privilegizált helyzetnek számított (mármint, hogy hazánk rendelkezik saját, hivatalviselésre alkalmas középosztállyal), az a 20. századi társadalomfejlődés szempontjából végül jelentős negatívumnak bizonyult. A kiegyezést követően egy kultúráját és egzisztenciális érdekeit tekintve antikapitalista, félfeudális és államfüggő középosztály fennhatósága alá került a magyar központi államapparátus, valamint a helyi és megyei közigazgatás egésze.
A hazai reformciklusok során a modernizációs kormányzatok vezetői (a kiegyezést tető alá hozó Deák Ferenc, majd a dualista örök kormánypártot vezető Tisza Kálmán és Tisza István, valamint a Horthy-éra konszolidációját irányító Teleki Pál és Bethlen István) egyaránt képesek voltak nyugatos ideológiájukkal a nyugat-európai kulturális centrumok felé orientálni a hivatalnoki réteg világképét. E ciklikusan érvényesülő polgáriasító trendnek köszönhették programjuk viszonylagos sikerét, hiszen nyugatosító politikájukat nemcsak a hazai gazdasági modernizációs szigetekre építették, hanem egy országszerte jelenlevő széles társadalmi rétegre. A két világ (a rendi-köznemesi és a nyugatos polgári) határvonalán imbolygó, mentalitás-szerkezetében mindvégig kettős szocializációs mintákat reprezentáló középosztály egy részét azonban minden politikai nemzedék keretében meg lehetett szervezni egy nyugatellenes, antiparlamentáris (azonban paradox módon gyakorta modernizációs retorikájú) politikai program hátországaként is (például keresztényszocializmus, újrendiség, fasizmus, nemzeti szocializmus, kommunizmus). A Függetlenségi és 48-as Párt főként a dualizmus második felében, a Gömbös vezette Nemzeti Egység Pártja a gazdasági világválságot követően, majd Imrédy és Bárdossy egyre szélsőségesebb kormányzata egyaránt e kettős identitású dzsentri közeg nyugatellenes félfordulatát hajtotta végre.
A Gömbös által meghirdetett (95 pontból álló) Nemzeti Munkaterv és az Imrédy alatt elindított (főként a fegyveripart fejlesztő) győri program jelzi: a radikális jobboldal a szociális és modernizációs deficit egyidejű leküzdésére fókuszált a két világégés között. Az irányzat egyszerre hirdette meg a pénzügyi válság felszámolását, az államigazgatás racionalizálását, a közszféra illetményrendezését, a kisbirtokosi adóterhek enyhítését, kedvezményes gazdálkodói hitelprogram elindítását és a szociális juttatások bővítését. Éppúgy, mintha napjaink kormányzati kommunikációs gépezetének folytonosan önmagára kontrázó ígéretlicitét hallgatnánk.
A kádári konszolidáció éveiben az MSZMP-n belül újjáéledő népi-urbánus szembenállás keretében (a háború utáni nagyarányú hivatalnoki fluktuáció ellenére) ismételten dzsentri allűrökkel bíró, burjánzó megyei és ágazati pártbürokrácia, illetve az ahhoz ezer szálon kapcsolódó mezoszintű közigazgatási szféra az állampárt nehézipari vertikumokat reprezentáló balszárnyával karöltve e nyugatellenes hagyomány tudattalan felvállalójaként lassította a gazdasági háttérapparátusokban és a külkereskedelmi területen virulens liberális párt-elitcsoportok reformtörekvéseinek érvényesülését. A mindenkori pártpolitikai szférával összefonódó hazai közigazgatás nehézkes jellege, félfeudális tradíciója, terebélyes volta rendszereken átívelő módon a rendszerváltás óta éppúgy éreztette hatását egészen napjainkig bezárólag, mint a fentebb jelzett korábbi történeti korszakokban.
3. Történetileg frusztrált nemzeti radikális jobboldal
A társadalmi diskurzus korabeli elsődleges témáinak (ide sorolható főként az általános, egyenlő és titkos választójog, valamint a földkérdés és a szociális alapjogok) kirekesztése a magyar parlamentből azzal a következménnyel járt, hogy a pártpolitika (érdekegyeztetési funkció híján) nem volt képes kezelni a jelentősebb társadalmi feszültséggócokat. A hazai gazdasági elit számára az egyre fokozódó szociális elégedetlenség levezetése megkerülhetetlen kérdéssé vált. A dualizmus alatt a gyáriparba is bekapcsolódó nagybirtokos arisztokraták (korabeli szóhasználattal: a mágnások) köre a mezőgazdasági bérmunkások, valamint az urbánus központokban dinamikusan növekvő számú ipari munkásság kedvezőbb munkakörülményeket és magasabb bérszínvonalat követelő sorozatos megmozdulásairól a dualizmus második felében egy balkáni területszerzést felvázoló és a Béccsel szembeni önállósulás lehetőségét propagáló nacionalista program révén kívánta elvonni a közfigyelmet.
A hagyományosan kozmopolita-konzervatív alapállású, megkérdőjelezhetetlenül dinasztia párti mágnások a reformkori, valamint a ’48-’49-es udvarhű politikájuk miatt tartósan izolálódtak a társadalmon belül. Társadalmi talapzatuk szélesítése céljából a korábbi politikai érdekképviseletük (az 1846-ban létrehozott Konzervatív Párt) bázisán a késő dualizmusban megalakították a Nemzeti Pártot. E politikai szervezet a századfordulótól sajátságosan magyar konzervativizmust képviselt, amelynek jegyében ideiglenesen csatlakozott a Tisza-féle Szabadelvű Párttal szembeni sérelmi-függetlenségi ellenzék koalíciójához. Politikai profilja ekkortól a magyar nagyhatalmi mítoszra, a liberalizmus-ellenességre és a sovinizmusra épült; korábbi hagyományelvűségéből mindössze a tradicionális nagybirtokrendszer védelmét és az agrárius gazdasági érdekek képviseletét őrizte meg. Ekkortól válik a konzervativizmus fő ereje mélységesen nacionalistává és nyugatkritikussá hazánkban (amin az sem változtat, hogy mindig voltak befolyásos nyugatorientált konzervatív csúcsértelmiségi elitcsoportok a nagyvárosias Magyarországon).
A mérsékelten reformer Szabadelvű Párt nevével fémjelzett modernizációs korszakot innentől kezdve folyamatosan a dinasztikus (azaz idegen) érdekek szolgálatában álló rezsimként támadta a Nemzeti Párt, mely alapállás a későbbi rendszerek alatt egy máig hatóan téves pártképződési hagyomány alapjául szolgált: az ideológiai összetevőit tekintve elvileg erősen nacionalista liberalizmust nemzetietlennek, a tradícióit tekintve kozmopolita konzervativizmust pedig nemzetinek fogadta el a magyar közvélemény. A századfordulótól erednek olyan (máig használt) térségspecifikus kifejezések, mint a nemzeti oldal vagy a nemzeti gondolkodású értelmiség. E fordított ideológiai alapállás részeként a dualista konstrukciót működtető középosztályi bázisú Szabadelvű Párt a ’67-es kereteket megőrző (vagyis állagőrző) politikát folytatott, míg a magát konzervatívnak tekintő (eredetileg agrárius-főúri irányítású) Nemzeti Párt radikális rendszerkritikát kezdett képviselni.
E radikalizálódó konzervativizmus politikai felelőtlensége egyszeri és felettébb rövid kormányzati pozíciójából mérhető le leginkább: az 1906-ban diadalmaskodó pártkoalíció részeként hatalomra kerülő Nemzeti Párt (elnöke révén) a vallás és közoktatási tárcát irányította. Az 1907-ben elfogadott, a nemzetiségek (közoktatási és hivatali) anyanyelvhasználatát korlátozó lex Apponyi valószínűleg az utolsó szöget ütötte be a többnemzetiségű Nagy-Magyarország koporsójába, hiszen még a történeti Magyarországhoz lojális mérsékelt nemzetiségi elitcsoportokat is szembeállította Budapesttel. A híveit rendre Brüsszel ellen mozgósító Fidesz láthatóan e (korábban Bécs-ellenes) tradíció öntudatlan felvállalója napjaink Magyarországán.
4. Jogállamvédő térségi antidemokratizmusok
A Monarchia felbomlását követően a nemzetté válás térségi sajátosságai továbbra is a politikai felelőtlenség hagyományát táplálták. A létrejövő kisállamok (a továbbra is az antidemokratikus választójoggal stabilizált hazai rezsimet leszámítva) mindössze labilis politikai rendszereket voltak képesek kialakítani és működtetni, amit a demokratikus választójogi rendszerek általános terjedése okozott. A nemzet (mint primer politikai közösség) hiánya a korábbi monarchiával azonosan soknemzetiségű országokban (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia) tartósan destabilizálta a politikai rendszert. A Monarchiától örökölt konfliktusos politikai modell okán a nemzetiségi szempontból homogén Ausztria a két világháború között éppúgy instabil volt, mint a soknemzetiségű utódállamok. Az ellene indított államcsínyben 1934 júliusában életét vesztő Dollfuss és az őt követő Schuschnigg kancellársága alatt az ausztromarxista és a nemzetiszocialista tömegek pacifikálására céljából a ’30-as évek középső harmadában (a választási korhatár emelése révén) előbb korlátozni, majd pedig egyenesen felszámolni kellett a demokratikus viszonyokat Ausztriában az alkotmányos rend védelmében.
A Balkánon és Csehszlovákia elmaradottabb (szlovákok lakta) felén a választójoghoz jutó modernizáció-ellenes vidéki (vagy vidéki gyökerű) tömegek klerikális, antiliberális programmal fellépő politikai mozgalmak köré tömörültek; a „parasztdemokrácia” képviselői destabilizálták a liberális rendszert (például Jozef Tiso szlovák nacionál-katolikus irányzata és a romániai Paraszt Párt), valamint alapjaiban veszélyeztették a nyugatosodás programját az érintett országokban. A térség monarchikus államait irányító dinasztiák a polgári államrend védelmében e negatív hatás mérséklésére többször a Habsburg Monarchia idejéből ismert megoldást választották: a dinasztia által kinevezett hivatalnokkormányt iktattak be (Jugoszlávia) vagy vállalták a liberális alkotmányosság ideiglenesnek szánt felfüggesztését (Románia).
A tanulmány terjedelmi kereteit meghaladná, hogy a térség paraszti politikai irányzatainak mindegyikét megvizsgáljuk, ezért a parasztpártok liberális demokráciát korlátozó tevékenységét Románia példáján keresztül modellezzük. Az 1. világháború utáni (főként a győztes hatalmakat és a kisantant államokat érintő) gazdasági fellendülésből keleti szomszédunk is részesült, amelynek éveiben a nyugatbarát, mérsékelt Nemzeti Liberális Párt kormányzott. A (vagyoni és műveltségi szempontok szerint) továbbra is cenzusos, de a hazánkénál jóval szélesebb részvételt garantáló választójog következtében a szavazásra jogosultak többsége szociológiailag a parasztság köréből került ki. Vagyoni és kulturális tagoltsága folytán e széles társadalmi réteg politikai preferenciája erősen szóródott, azonban a Nemzeti Parasztpárt átlagosan még így is húsz százalék feletti mandátumarányt birtokolt a törvényhozásban. 1926 után a földosztást követelő választói csoportok radikalizálódása véget vetett a liberális konszolidáció rövid korszakának. Innentől kezdve a paraszti szavazók a földosztást ígérő erők között vándorolva destabilizálták a politikai rendszert. (Mindezt gyakori kormányváltások jelezték, amelyek a gazdasági világválság kezdetétől tovább sűrűsödtek).
Magyarországon a Horthy-éra konszolidációja a szűkített választójogi szabályozásnak és a nagybirtokrendszer visszaállításának köszönhette eredményességét. A térségben egyedülállóan szilárd liberális-konzervatív rendszer (a nagy világgazdasági válság érvényesüléség) egy évtizedig stabilizálta a létviszonyokat Magyarországon. A nagybirtokrendszer gazdaságilag, a választójogi cenzus politikailag támasztotta alá a rezsimet, amely konstrukció ennek okán nagymértékben mentesült a tömegek politikai nyomásától; hazánkban a „parasztdemokrácia” elemei csak a szellemi életben bukkantak fel a két világháború között a népi írók mozgalma keretében. Paradox módon az utókor szemében feudalisztikus elemnek tűnő cenzusos választási rendszer biztosította a két háború közötti keresztény kurzus alkotmányos jellegét.
5. Felelőtlenségi modell a posztszocialista korszakban
A térségi államszocialista rezsimek (mindenekelőtt hazánk) külső eladósodása szintén e felelőtlenségi politikai tradíció jegyeiből fakad, hiszen a kormányzat nem rendelkezett tényleges működési és stratégia-képzési autonómiával szövetségi rendszere függelmei okán e korszakban se. A közép-európai nagyrégióban az államszocializmus összeomlása után formálódó politikai rendszerek meghatározó vonásai a tradicionálisan rögzült felelőtlenség hagyományának folytatódását mutatják. A liberális demokrácia intézményrendszerének alkotmányos színfala mögött a politika tényleges törvényszerűségei ismételten e másfél-két évszázados hagyomány függvényei lettek. Érdekes módon még az államszocialista uralom alól ’55 után mentesülő, a keleti és a nyugat tömb közötti sajátos hídképző funkciót betöltő Ausztria esetében is megerősödtek és gyakran kormányzati tényezővé váltak a felelőtlen parlamentarizmus modelljének folytonosságát képviselő politikai erők örökösei a ’80-as évektől napjainkig (például a Szabadság Párt, valamint az abból Haider vezetésével kiszakadó Szövetség Ausztria Jövőjéért). A nyugatosodás elleni (egykor a dinasztiával és a bécsi birodalmi központtal való szembenállásban megmutatkozó) nemzeti liberális tradícióból táplálkozó osztrák és magyar nemzeti radikális irányzat ideológiai síkon az EU-szkepticizmusban öltött sajátosan közép-európai formát, míg gazdasági síkon az antiglobalizmus terjedésében.
Szlovákiában a Meciar-féle HZDS és a pozícióját mára elfoglaló (számos populista pártkoalíció élén álló), napjainkban is kormányzó Fico-féle Smer sarjadt ki e hagyományból. Ezzel párhuzamosan az egykor a keleti tömbhöz tartozó államok körében a legmélyebb polgári hagyományokkal rendelkező Csehországban a híresen uniószkeptikus (az Orbán által finanszírozott agytrösztök konferenciáin manapság is előszeretettel vendégeskedő) Klaus fémjelezte Polgári Demokrata Párt képviselte évtizedekig e tradíciót, habár a fenti erőknél mérsékeltebb formában. A térségi összevetésben relatíve fejlett Csehországban elsősorban a kormányzati instabilitás terén jelentkezett újfent a politikai felelőtlenség rendszere ’90 után. Mindössze néhány mandátumos többséggel alakuló kabinetek és kisebbségi kormányok váltakozása, valamint gyakori kormányválságok sora fémjelzi mindet, valamint az ellenzéki szerződés intézményének bevezetése. E csehországi kuriózum keretében a legnagyobb ellenzéki erő a ciklus egészére vállalja, hogy nem intéz bizalmatlansági indítványt a kisebbségben kormányzó kabinettel szemben. Napjainkban az Orbánnal együtt a Patrióták Európáért Szövetséget megalapító Babis-féle (valaha szintén liberális) ANO képviseli a térség legfejlettebb államában e radikális tradíciót.
A közép-európai országcsoporthoz tartozó Horvátország politikai palettájának jobboldala a délszláv válság kirobbanásától kezdődően az „államalapító” Tudjman létrehozta, nacionalista és izoláció párti Horvát Demokrata Közösség (HDZ) révén szinte minden tekintetben megfelelt egy emberöltőn keresztül térsége felelőtlenségi politikai hagyományának. Az államalapítói babérokra törő történész a haláláig tartó évtizednyi kormányzati tevékenységét mindössze a horvát társadalmat egységbe tömörítő jugoszláviai polgárháborúnak köszönhette, amelynek lezárultával egy ciklus alatt fény derült modernizáció-ellenességére, valamint gyenge kormányképességére, így pártja választási veresége 2000-ben elkerülhetetlenné vált. Ezt követően a formáció az újabb kormányzati szereplései során se tudott konszolidált berendezkedést kialakítani, habár a többségi társadalmi igényekre rezonáló radikalizmusa folytán pólusképző erőként máig fennmaradt, ami egyedülálló teljesítmény a rendszerváltó kormánypártok sorában. Az ezredfordulóig mindegyik politikailag felelőtlen irányzat kormányzati tevékenységére jellemző volt a tartós kormányképesség hiánya, illetve a gyenge szakpolitikai színvonal (hiszen még Klaus is belebukott reformhalogató politikájába ’97-ben a prágai pénzpiaci zavarok idején, valamint Orbán első kormánya is egy ciklus után ellenzékbe szorult).
A kommunista rezsimek nem számolták fel az e fejezetben tárgyalt közép-európai sajátosságokat (sőt uralmuk évtizedeiben inkább építettek azokra), hiszen a nemzeti demokratikus politikai közösség hiánya (a társadalom atomizáltsága folytán) kedvező körülményeket biztosított az egypárti diktatúrák működtetéséhez. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltozás során bő másfél évszázados késéssel már nem vált lehetségessé pótolni a 19. századból fennmaradó polgárosodási deficiteket és a 20. században felhalmozott demokratikus hiátusokat.
6. Konklúzió
A jelenlegi térségi politikai viszonyokat döntően meghatározó történeti-kulturális hagyományaink a közjogilag módosuló formában közel négyszáz évig fennálló Habsburg Birodalom keretei között formálódtak ki (főként a monarchia utolsó évszázada során). A nagyrészt azóta is változatlan domináns társadalmi mentalitás és az abból fakadó rendszerjellemzőink sora az örökletes lakossági normarendszert reprezentáló pártpolitikai eliteket tradicionálisan jellemző felelőtlenség hagyományában kumulálódnak.
A rendszerváltó kormányok mindegyike a népesség relatív többségének elvárásaitól merőben idegen, nyugatos berendezkedésű regnáló rendszert menedzselve centralizáció és etatizmus révén szándékozott oktrojált módon reformálni, ha egyáltalán. E hagyományvezérelt kormányzati norma különösképp jellemezte Gyurcsány és Orbán kormányait. Ezen a ponton mutatkozott meg leginkább a felzárkózási program két évszázados folyamatának negatív hatása: Magyarországon minden nyugatosító hatalmi törekvés centralizáció révén valósult meg, azonban a ’45 utáni nyugati konszenzuális modellek sikeres modernizációs programjai Európa-szerte a decentralizációra, a hálózatosodásra, az autonómiák sorára épültek. E helyzetből fakadóan vergődik napjaink magyar politikai szférája centralizációs csapdában, hiszen a tartós uralmon maradás záloga a centralizációban rejlik, viszont a társadalom életszínvonalát megalapozó gazdasági felzárkózás ellehetetlenül az államhatalom túlterjeszkedése folytán. Ezen önellentmondás leginkább a felettébb gyér növekedési kilátásokban mutatkozik meg immár 5. éve.
A rendszerváltást követően a magyar elitek határozottan büszkék voltak a harmadik köztársaság térségünkben egyedülálló kormányzati stabilitására (ami a dualizmus és a Horthy-éra hazai kormányzatainak is kuriózuma volt regionális összevetésben). Azonban a Nyugathoz mért felzárkózás elmaradása viszonylagossá teszi a felszíni stabilizáció eredményességét: a hazai politikai szféra nem volt képes megfelelni alapvető funkciójának (a modernizációs és jóléti fordulat végrehajtásának), így hazánk politikai rendszerének elhúzódó modellválsága egyre inkább nyilvánvalóbbá vált az ezredfordulót követő évtizedben. A sok tekintetben illegitim hazai politikai modell elemi működőképessége a térségi hagyományoknak megfelelően csak radikális szabadságjog-szűkítéssel volt fenntartható már a Gyurcsány-kormányzat alatt is (például katasztrofális költségvetési adatok választás előtti eltitkolása, putyini orientáció, szakszolgálatok pártpolitikai célokra való alkalmazása, tüntetések vérbe fojtása), de leginkább a Fidesz-uralom elmúlt másfél évtizedében.
Közép-Európa történetileg eleve felettébb szigetszerű jellegű modernizációja a ’89-es fordulatot követő másfél emberöltő során a nyugati működő-tőkebeáramlás (FDI) és az uniós fejlesztési források révén eredményesen zajlott le ugyan, azonban hasonló torzulásokkal ment végbe, mint a ’45 előtti évszázadban. Ne feledjük, a ’45-ös világháborús összeomlást követően harminc évvel az NSZK már a Föld második-harmadik legnagyobb exportőre volt, így az ipari kivitel hasznából fedezett terebélyes jóléti rendszere mintaértékűnek számított világszerte, sőt még olimpiarendezésre is maradtak a szövetségi köztársaságnak szabad forrásai ’72-ben. Hazánk jelenleg immár 34 évvel áll a rendszerváltó fordulat után, azonban a többi térségi állammal együtt képtelennek bizonyult a nyugat-európai kapitalista centrumrégióhoz való felzárkózás realizálására. Holott az elmúlt szűk emberöltő során lehívható EU-s dotáció felért egy új Marshall-segéllyel, azonban az unió fejlesztési forrásai a háborús újjáépítést szolgáló kedvezményes amerikai hitelkeretnél jóval kevésbé hasznosultak a reálgazdaságban. E komoly modernizációs deficit jelentős részben a Habsburg Monarchia örökségének tudható be (a radikális jobboldal expanziójának évtizedek óta kitett Ausztriát is ideértve).
A sajátos magyar, illetve egyúttal regionális politikatörténeti hagyomány feltárása rávilágít a jelenleg is érvényesülő rejtett és elhúzódó társadalmi értékválság kialakulásának tényleges okaira és következményeire. Egy átfogó kultúraváltást eredményező felzárkózási-modernizációs folyamat érvényesülése révén alakulhatna ki a társadalmi szereplők és a politikai aktorok közötti bizalmi és szolidáris viszony, ami egyet jelenthetne a politikai felelőtlenség rendszerének konszenzuális meghaladásával hazánkban és a terhes Habsburg örökséget magukkal cipelő térségi birodalmi utódállamokban egyaránt.
Azonban a szélsőjobb párhuzamosan zajló trendszerű térségi megerősödése és a Patrióták Európáért névvel illetett szélsőjobb formáció eddigi (különösképp a legutóbbi) európai parlamenti szereplése sajnos nem e kedvező szcenárió megvalósulásának esélyeit valószínűsíti. Könnyű belátni: ha ezen térségi gyökerű politikai irányzat szellemi elődei egy bő évszázaddal korábban alkalmasnak bizonyultak a prosperáló Osztrák-Magyar Monarchia szétverésére, akkor az immár legalább egy bő emberöltőnyi időszaktól fogva egy helyben toporgó EU intézményrendszerét is könnyűszerrel lesznek képesek blokkolni. Remélhetőleg nem végzetes mértékben…
