Amikor az egerek vajúdnak, soha nem születnek hegyek. A marginális magyar ellenzék egymással való iszapbirkózása újra és újra beigazolja ezt. A hatalmon lévő pártállam kaján vigyorral nézi a Mickey Mouse-ok lázas, acsarkodó küzdelmét. E rajzfilmfigura politikai karrierje valójában csak egy díszlet a szabadságjogok hiányosságait elfedni akaró illiberális világban. A mai ellenzék védjegye az átmeneti látszatösszefogás, amitől aligha rándul össze a kormánypárt gyomra. Miért is tenné, amikor elég egy gumicsontot bedobni, és az ellenzéki pankrátorok ismét egymásnak esnek. Nem csoda, hogy a táboruk kiábrándult belőlük, és az sem, hogy képtelenek megnyerni az elmúlt évtizedek legnagyobb válsága ellenére a kiábrándult tömegeket. Baj van a képességekkel? Nem tudom, de tény, hogy nem látnak bennük a választók valódi, kormányzóképes alternatívát. Ennek felismeréséhez még közvélemény-kutatás sem szükséges.
Kísért a múlt, a Horthy-korszak törpepártjai éppúgy súlytalanok voltak, mint a mai egyes ellenzékiek. Hiábavaló szövetségeket kötöttek, hogy aztán egymást hátba szúrják. A valós társadalmi problémák helyett mondvacsinált ügyek kötötték le őket. Képtelenek voltak egy kormányzóképes alternatívát kialakítani, a társadalmi támogatásuk is korlátozott volt. Nem csoda, hogy hamar eltűntek a süllyesztőben. Kétségtelen, hogy volt közöttük számos tehetségtelen, megélhetési politikus, akik jobb is, hogy ellenzékben maradtak. A magyar parlamentarizmus története rendkívül jól fel van dolgozva, külön figyelmébe ajánlom minden mai és jövőbeni politikusnak az Országgyűlés Hivatala által kiadott ezen témájú könyveket. Hasznos és tanulságos olvasmány minden szempontból. Legjobb lenne kötelező olvasmányként előírni.
Addig is csak reménykedem, hogy olyan ellenzéki politizálás lesz a mérvadó, amely felismeri, hogy az üres szólamok, a hebrencselések nem visznek előre. A kritika akkor ér valamit, ha mellette ott van az építő javaslat, amit el kell juttatni a választók felé, bármily nehéz is. Egyébként ez lenne a pártok egyik legfontosabb feladata. A siránkozás, a kéztördelés nem hoz eredményt. Valódi, kemény munka szükséges, nem elég bemenni a parlamenti ülésre, vagy valamely médiában megszólalni. A botránypolitizálás látványos ugyan, de eredménytelen, talán nem is igényel akkora intelligenciát. A felelősségteljes politizálás ne csak szlogen legyen, amikor klasszikus szabadságjogok sérülnek szerte a világban. Nagyon nem mindegy, milyen jövő vár az utódainkra.
Az ellenzék négy kétharmados vereségéből illene végre levonni a tanulságokat. Ez eddig nem látszik, annál inkább a francia Bourbon uralkodóház effektusa: „Semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak.” Bizonyítványképpen: a magyar oktatásért folytatott példa nélküli küzdelemben a szakszervezetek nem látják bennük a valódi segítséget. Sőt a távolságtartás az egységük záloga. Mi ez, ha nem az ellenzék teljes csődje? Csoda-e, ha négyévenként az ellenzéki indexbe az utóvizsga kerül? Volt idő, amikor limitálták a bukások számát. A magyar ellenzéki politizálásba a választási kudarc a nyerő belépő. Aligha van az élet más területén ilyen.
Kétséges, hogy lesz-e valaha az ország vezetéséhez megszerzett diploma, a jelenlegi kormányzópárt szerint aligha. A vereségek okai hosszasan sorolhatók, egészen tragikomikus, hogy egyesek örökös ellenzékiként élik meg a nyugdíjkorhatárt. Igaz, az sem méltányolható, aki soha semmilyen választást nem nyert, de ciklusok óta képviselő. Erre mondják, helyezkedni tudni kell. A társadalom viszont beárazza a politikai szereplőket. Erre a jászberényi választás fényes bizonyíték. Igenis a kisebb és nagyobb közösségek saját maguk akarnak dönteni sorsukról, és képesek is rá. Akkor is, ha a nyomásgyakorlás és a pénzforrás ígéretének eszközeit is bevetik. Miközben a pártok a saját pecsenyéjüket sütögetik.
A szerző volt országgyűlési képviselő
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/4. számában jelent meg január 27-én.
