Az ellenzéki összefogás két fontos precedenst is teremtett. Egyrészt kiderült, nem kizárólag a kormánypárt képes kijelölni itthon a politikai és közéleti diskurzusok tárgyát, másrészt egy rendszeren kívüli jelölt állt fel az előválasztás dobogójának legfelső fokára.
Számos cikk foglalkozott már az összefogással, járta körül különböző vetületeit, de arról a jelentős fordulatról még nem igazán esett szó, hogy a kormánypárt az ellenzék javára feladni kényszerült a hosszú éveken át birtokolt közbeszédet uraló pozícióját. Ez pedig nem véletlenül könyvelhető el sikerként. Hatalomtechnikai szempontból kifejezetten előnyös, ha egy pártnak sikerül megragadni a lehetőséget, hogy a politikai térben aktív, diskurzus-formáló szerepet töltsön be.
A Fidesz ebből a domináns helyzetből, leginkább a 2015-ös „migránsválság” kezdetével szolgáltatta töretlenül vulgáris, triggerre alkalmas narratíváit, meglátva az antibevándorlás habzó szájú képviseletében rejlő hatékony mozgósítási potenciált. A bevándorlás-ellenes koncepció után nem sokkal Soros György ellen indítottak kampányt, majd a civilség intézményének szóló hadüzenetet az LMBTQ+- és melegellenes propaganda követte.
A felsoroltak mindegyike olyan erős érzelmi telítettségű és a kiforgatásától eltekintve fontos közéleti kérdés, amire az ellenzék is kénytelen volt választ kínálni, automatikusan passzív pozícióba helyezve magát. Ez a felállás hosszú évekre bénította meg és tette látványosan impotenssé őket.
Az embernek pedig egy idő után, talán nem is véletlenül, az volt az érzése, hogy a Fidesz kifejezetten felháborodást remélve áll bele a kommunikációs stáb által biztos kézzel kiválasztott ügyekbe, ezzel kínálva fel újabb és újabb csalit az ellenzéki kurzusnak, akik a morális fölény érzésétől fűtve csaptak le arra minden alkalommal. Az a paradox helyzet állt fel, hogy az alá-fölérendeltségi viszonyt éppen a „reakciós”, passzív szerepben maradás konzerválta, hiába volt az erkölcsösebb vagy jobban megérvelhető.
Ennek a jelenségnek egy lehetséges magyarázatát George Lakoff kognitív nyelvész adta meg, amikor bevezette a keretezés fogalmát. Eszerint a politikai szlogenek a benne foglalt szavak, kifejezések asszociációi által váltanak ki pozitív vagy negatív konnotációkat, ezért egy azokkal megegyező nyelvi eszköztárral lehetetlen hatékonyan tagadni őket.
Hogy az említett hatalomtechnikai módszer mennyire sikeres, semmi nem mutatja jobban jelenleg, mint a kormánypárt zavarodott tehetetlensége az ellenzéki összefogás közbeszédet uraló dominanciájával szemben. Olyannyira kényelmetlen és idegen ez a helyzet a Fidesznek, hogy egyelőre egy erős kontrát sem tudtak felmutatni, amivel fordíthatnának. Az előválasztást ráadásul Márki-Zay Péter nyerte, akinek a karaktergyilkosságát nem lehet majd pusztán annyival elintézni, hogy Gyurcsány bábjaként hivatkoznak rá.
Másfelől az ellenzéknek sem lesz elég egyedül a dominanciában rejlő politikai előnyök tanulságát levonnia ahhoz, hogy a rendszer kihívója is lehessen. Nem lesz elég csak a közbeszéd irányait kijelölni. Ha valóban polgári precedenst akarnak teremteni, a nyelvi keretbe úgy kell égetően fontos társadalmi ügyeket beemelni, hogy azokat véletlenül se egymondatos, érvénytelen mantrák képében kínálják fel.
Diskurzusokra, vitákra, fórumokra lesz szükségük, hogy megőrizzék a demokráciának azokat az üdvös vívmányait, amik az utóbbi időszakban látványosan erős hatást gyakoroltak a közéletre. Le kell számolniuk a szándékos manipuláció minden formájával, ideértve az előválasztás során általuk is többször használt, kizárólag a megrendelő előnyét hangsúlyozó közvélemény-kutatásokkal is. A felsoroltak pedig az ellenzéki szavazók többségi akaratával egytől egyig rímelnek, világosan jelezve: az előző 30 év toxikus, nyomasztó légkörének, korrupt berendezkedésének véget kell vetni. Itt érünk el a második precedenshez: Márki-Zay Péter a felsorolt értékeket képviselve léphetett fel az előválasztás dobogójának legfelső fokára.
De hiába lett ő az összefogás miniszterelnök-jelöltje, szélsőségesen vehemens kritikákkal az ellenzéken belül is számolnia kell. A Mérce véleményrovatában egy szerző egyenesen arra a következtetésre jut: Márki-Zay=Orbán. Tekintsünk most el jóhiszeműen attól, hogy ez a mondás végtelenül káros, silány és demagóg. Az érvelésből az derül ki, hogy a szerző Márki-Zay Pétert jobboldalisága alapján azonosítja a jelenlegi miniszterelnökkel, levonva a következtetést, hogy az esetleges hatalomra kerülése esetén sem változna semmi érdemben az Orbán-rendszerhez képest.
A jobboldaliság mint az összevetés alapja a helyzet teljes meg nem értéséről tanúskodik. Egyrészt a jelenlegi rendszert nem jobboldalisága teszi kizsákmányolóvá és korrupttá, hanem hogy egy egészséges társadalomhoz szükséges erkölcsi normarendszeren és kultúrán kívül áll. Ez az az ideológiákon túli, mélyebb alap, amit helyre kell állítani, hogy egyáltalán értelme legyen politikai oldalakról beszélni. Ha ez sikerül, a baloldal is nagyobb eséllyel lesz képes kitörni az évek óta húzódó identitáskríziséből.
Többek között ennek a lehetőségét rejti magában Márki-Zay Péter. Győzelme nem jobboldalisága vagy baloldali kompromisszumai miatt fontos, hanem mert vele sikerülhet a ‘89 óta késő rendszerváltást végre valóban beváltani.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
