Új könyveket leginkább a Magyar Hangban megjelent recenziók alapján vásárolok, és mondhatom, eddig még egyszer sem kellett csalódnom. Most nem kezdem fölsorolni a címeket, amik olvasása kivétel nélkül élmény volt számomra, mindössze egyet szeretnék kiemelni. Egy görög tudós kutató, Dimitris Xygalatas írt rendkívül érdekes és átfogó könyvet a fenti címmel: miért és hogyan alakultak ki az emberiség története során a rítusok, és miért van az, hogy manapság olyan nehezen értjük meg őket. Technokrata szemlélettel értetlenül állunk például az előtt, hogy egy aprócska spanyol faluban, San Pedroban a San Juan Fesztivál alkalmával mezítláb, többszáz fokos parázson gyalogolnak végig az emberek; vagy fölfogni sem tudjuk annak értelmét, amikor Mauritius szigetén, a leglátványosabb ünnep, a thaipusam alkalmával többek között hegyes botokkal szúrják át bizonyos testrészeiket a résztvevők, és számtalan tűt szúrnak önmagukba, szörnyű fájdalmakat elszenvedve közben.
Azért említem mindezt, mert nemrég jómagam is megtapasztalhattam, mit is jelent egy ilyen, az alapvető értelmét tekintve csak közösségben végrehajtható, önként vállalt cselekedetsor. Az esetemben parázsjárásról vagy testrészek szurkálásáról szó sincs, én a dolgok kellemesebb oldalát éltem meg – igaz, Xygalatas szerint ennek közel sincs olyan eufórikus hatása, mint a fentebb említetteknek, de mégis belekóstolhattam, megsejthettem valamit.
Hogy a rítusok mennyire átszövik a mindennapjainkat, arra most külön nem térek ki. Már észre sem vesszük, mert teljesen természetes, hogy ivás előtt koccintunk a poharakkal, vagy kezet fogunk – esetleg meghajolunk – egy-egy találkozás alkalmával.
Az egész úgy kezdődött, hogy a Kaposváron élő festőművész barátom – akivel ráadásul egykorúak vagyunk – üzent nekem: hamarosan lesz egy összejövetel a városunk fölötti népszerű kirándulóhelyen, a Koloska-völgyben, és ha van kedvem… Ehhez tudni kell, hogy festő barátom fia már évek óta szervez különböző „elvonulásokat”, ahol van meditáció, jóga, nagy, közös beszélgetések, de legfőképp együtt dobolás. Valami hasonlót tervez a Koloska-forrásnál egy számomra teljesen ismeretlen közösség is, akik WOYO-nak nevezik magukat. Igaz, nevezett esetben mindössze egyetlen délutánról van szó, így csak a dobolás fér bele, de szeretettel várnak minden barátot, ismerőst és ismeretlent; lehet jelentkezni a népszerű, közösségi fórumon. Kíváncsi voltam, bejelentkeztem.
Kerékpárral mindössze negyedóra itthonról. Kellemes meglepetés volt számomra, hogy megérkezésemkor Katinel mosolyogva elém jött: Ugye, te jelölted be, hogy részt veszel? Örülünk, hogy itt vagy! – és megölelt. Ami nagyon fontos ebben az egész gesztusban: éreztem, hogy őszintén, szívből jön, nem volt benne semmi erőltetett és tolakodó. Az ember azt látja, hogy befogadják, számítanak és figyelnek rá, és azt gondolom, ennél jobb érzés ritkán érheti az olyan magányos farkasokat, mint én. Igen, ez a rítus ereje; társas lények vagyunk, s mindennél fontosabb, hogy tartozzunk valahová, ahogy mondani szokták, egy akolba az egyívásúakkal – és itt ez a dobolás közös élményét jelenti.
Azt mondták, válasszak magamnak djembét, volt ott vagy egy tucat. Életemben akkor láttam először ilyet közelről, fogalmam sem volt róla, milyen szempontok alapján kell választani, és csak annyit tudtam róla, hogy afrikai eredetű, és a tetejére kifeszített bőrt kézzel kell püfölni. Ami viszont fontos, és az elején figyelmeztettek is rá, a karórát és a gyűrűt – rajtam az nem volt – dobolás előtt mindig le kell venni, nehogy a kifeszített bőr megsérüljön. Először Katinel férje, Zoli adta meg az alapritmust, arra kellett valahogy rácsatlakozni. Én roppant béna voltam, soha nem azt tette a kezem, amit szerettem volna, kihagytam ütemeket, aztán nehezen tudtam visszakapcsolódni, ennek ellenére volt az egészben valami egészen varázslatos. Ott ülünk körben, nagyjából tucatnyian, középen ég a tűz, az ember bámulja a lángokat, és az egész testével érzi a ritmust. A rezonanciát. Ezotériai tanulmányaimból tudom, hogy a létezésünk ritmusokon alapszik – talán ezért is van olyan nagy hatással ránk a dobolás. Már nem emlékszem, pontosan mennyi ideig maradtam, de imádtam azt a hangulatot, a kötetlenséget, felszabadultságot, ami ott volt. Ha nem akartál, nem doboltál, csak nézted a többieket, és a lábaddal verted a ritmust. Vagy a kezeddel a térdeden. De ha ahhoz volt kedved, odaballagtál az oldalt megterített asztalhoz, s amíg a többiek verték a tamtamot, te bekaptál egy süteményt.
Később volt egy olyan feladat, hogy mindenki kitalált valami egyszerű ritmusképletet, amit aztán a többiek együtt többször megismételtek; mennyire másképp szólt úgy, mint szólóban! Én persze ebben is nagyon béna voltam, de ez az égvilágon senkit nem érdekelt. Láttam, hogy a társaságban többen is vannak, akik nagyon ügyesen és átéléssel csinálják, ők már név szerint szólították egymást, beszélgettek, mert voltak korábbi, közös élményeik. Ezt átélve kicsit elárvultnak éreztem magam, mégis erősebb volt az odatartozás élménye.
Nem mondom tovább, mert igazából lehetetlen leírni azt, amit ilyenkor átél az ember. Soha nem gondoltam volna, hogy a puszta dobolás ilyen érzeteket keltsen az emberben, ilyen maradandó élményt jelentsen. El voltam varázsolva. És igazából ekkor értettem meg Xygalatas könyvének lényegét: mit is jelent az ember életében a rítus. Nélkülözhetetlen a túléléshez, ahhoz, hogy emberek maradjunk, még akkor is, ha a miértekre csak sejthetjük a választ.
(Igen, volt folytatás. Több összejövetelen vettem már részt, és csodás dolog odaérni, átölelni egymást, és mosolyogva üdvözölni a másikat, akivel/akikkel – tudom – már összetartozom.)
