Számtalan cikk született a fideszes pedofil- vagy LMBTQ-törvénynek címkézett jogszabály-módosításról annak eredeti beterjesztését, „evolúcióját", majd parlamenti megszavazását követően. Ismerjük a joggal feltételezett és kifogásolt taktikai húzásokat a beterjesztő kormánypárt részéről: a pedofiltörvény utólagos kiegészítését a szexuális kisebbségekre vonatkozó résszel, részben, hogy megbontsa a korábbi, pártok közti konszenzust; a törvényjavaslatot így (a Jobbik kivételével) meg nem szavazó ellenzéki pártok megbélyegzését; Brüsszel ellenségként való beállítását az EU-s kritikák kapcsán; stb. De ismerjük az ellenzék kritikáit is: a pedofília és az LMBTQ-vonatkozások összemosását; hogy a törvény tulajdonképpen nem létező LMBTQ-propagandától védené meg a gyerekeket, miközben esetleg ellehetetleníti az érdemi szexuális felvilágosítást a különböző nevelő intézményekben; az ellenségképzést és a gyerekek felhasználását politikai haszonszerzés céljára; stb.
A törvény és az utóbb népszavazási kezdeményezéssel kiegészülő kormánykommunikáció kapcsán az is felmerült, hogy a Fidesz keresi az új központi témát a 2022-es választások közeledtével, lévén, hogy a migráció problémáját már nehéz felszínen tartani. Mindezen felismerések (amelyeket nem szeretnék itt részletesen tárgyalni) ellenére mintha mégsem lenne teljesen világos az ellenzéki pártok számára az a politikai konstrukció, amely már egyszer működött, súlyos következményekkel járt, és megismétlődni látszik. Ha világos lenne, akkor nem játszanák el önként ugyanazt a szerepet, amelyet (legalább) egyszer már rájuk szabtak. De miről van szó pontosan?
A forgatókönyv nagyon-nagyon hasonló ahhoz, mint amit a migrációs válság esetén láthattunk a nagyobbik kormánypárttól. Van egy igazságmag, amit százszorosára lehet nagyítani, hogy végletesen és hosszú távon tematizálja a közbeszédet, miközben alkalmat nyújt arra, hogy sokszor megfoghatatlan, a valóságot már-már nélkülöző identitáspolitikát, kultúrharcot és egymásnak feszülő szekértáborokat lehessen felépíteni. Az ellenzék pedig ehhez szinte tökéletesen kiszámítható módon asszisztál. Ahelyett, hogy azon gondolkodna, mit hibázott el az előző ilyen alkalommal (a Fidesz migrációs kampánya kapcsán), és mit kellene, illetve hogyan másként csinálnia, hogy ugyanezt ezúttal elkerülje. Előfordulhat, hogy ez esetben (is) már késő, de azért még mindig érdemes lenne levonni a konzekvenciákat.
Mit jelent önként asszisztálni?
1. Az adott problémának még az igazságmagját is tagadják, vagy legalábbis bagatellizálják, ezzel kitéve magukat annak a megbélyegzésnek, hogy ők egyáltalán nem hajlandóak foglalkozni a kérdéssel, sőt, hogy ők maguk részei a problémának (lásd: Soros-ügynök, LMBTQ-propagandista).
2. Nem reagálnak érdemben azokra az (egyébként nem túl bonyolult) érvekre, amelyeket a törvénymódosítást kezdeményezők puffogtatnak, és nem kommunikálják világosan, hogy ők mit kívánnak kezdeni azzal a vélt vagy valós problémával, amit a Fidesz felszínre hozott.
3. Egy kiragadott, sokadrangú taktikai elem bírálatában merülnek el, ahelyett, hogy arról beszélnének, milyen trükkökkel nagyítja sokszorosára a Fidesz a problémát, és így milyen módon vezeti félre a közvéleményt.
4. Ahelyett, hogy a vélt vagy valós probléma kapcsán az első pillanattól kezdve partnernek mutatkoznának, azon versengenek, hogy ki tudja válogatottabb, hatásosabb szavakkal ismételni ugyanazt a sablonos kormánykritikát, amit minden esetben hallhatunk tőlük. Emiatt könnyen a problémák megoldásának akadályozóiként tüntethetőek fel.
Az alternatíva, amivel mindezt talán el lehetne kerülni
Vélhetően valóban léteznek olyan, akár az LMBTQ-közösség bizonyos ágaitól származó, fiatalkorúaknak szánt felvilágosító tartalmak, amelyeket Magyarországon nem szeretnénk az iskolákban látni, vagy legalábbis szeretnénk, ha a szülő dönthetne arról, hogy a gyereke részesüljön-e ezekben. El lehet fogadni, hogy a kormányközeli sajtó által felkapott, Nyugat-Európából származó felvételek valósak, és a felvilágosító kampányok ilyen típusú, szélsőséges megnyilvánulásait korlátozni kell. Körülbelül ennyiben állna a dolog igazságmagvának az elismerése.
Az első pillanattól kezdve, amikor láthatóak a stratégiai (legalábbis nagyrészt nem elveken alapuló) célok a Fidesz részéről, következetesen és minden lehetséges csatornán hangsúlyozni kell, hogy az ellenzéki pártok partnerek az elismert igazságmag jelentette probléma megoldásában. Jelen esetben: ők is mindent megtesznek, hogy megvédjék a magyar gyerekeket a nem kívánt tartalmaktól (ha vannak), illetve megadnák a lehetőséget erre a szülőknek.
A nagyobbik kormánypárt a törvény „szerkesztésével" (de nem egészen kézzelfogható módon) összemosta a pedofília problémáját az LMBTQ-közösség dolgaival, ami tekinthető egy aljas taktikai húzásnak, de ennyi, pont. Nem szabad ezt sem túlhangsúlyozni, mert szinte kizárólag erre támaszkodva érvelni biztosan nem lesz alapja egy érdemi párbeszédnek, csupán egy meddő, unalmas és könnyen kijátszható/elferdíthető kommunikáció lesz. El kell mondani, de túl kell lépni rajta, és az érdemi tartalommal kell foglalkozni.
A tartalmi kritikával tehát csupán az előző három bekezdésben foglaltak megvalósulása után lehetne érdemben foglalkozni. Ha az emberek lehető legnagyobb része előtt nagyjából világos, hogy az ellenzék nem tagadja a problémát, valamint kész részt venni annak megoldásában, akkor fel lehet tenni tartalmi, tisztázó és egyben leleplező kérdéseket. Például: a kormány milyen adatokra támaszkodva méri fel ennek a problémának a súlyosságát?; szeretnénk látni azokat az adatokat; mennyire kiragadott, szélsőséges példák azok a videók, amelyek bejárták a kormányközeli sajtóorgánumokat?; mi a valós helyzet egy átlagos nyugat-európai iskolában?; szeretnénk felmérni, megvizsgálni a probléma súlyosságát, kérjük ebben a kormány együttműködését; mit óhajt kezdeni a kormány például azzal a kapcsolódó problémával, hogy bármely gyerek internetelérés birtokában két kattintásnyira van pornótartalmaktól?; stb. Rengeteg kérdés felmerül. Mindennek az értelme az, hogy nyílt és együttműködő párbeszédet generáljon, és világossá tegye (ha igaz a feltételezés), hogy a Fidesz által elővett probléma közel sem annyira súlyos, amennyire azt beállítani igyekszik, ellenben vannak egyéb gondok, amelyek esetleg sokkal súlyosabbak, viszont nem foglalkozik velük érdemben a kormányzat.
Persze nem könnyű ezt a stratégiát sem megvalósítani a mai magyar médiaviszonyok között, ahol az úgynevezett közszolgálati tévé úgy narrálja az eseményeket, és úgy forgatja ki az ellenzéki pártok kommunikációját, ahogy akarja, illetve a KESMA-ba tömörített sajtóorgánumok (benne szinte az összes megyei hírlappal) pusztán sokszorosítják a központilag eldöntött üzeneteket. Természetesen abban sem vagyok biztos, hogy mindez valóban eredményes lenne. Viszont ilyesfajta hozzáállás nélkül számomra nem látszik esély arra, hogy az ellenzéki pártok kibújjanak a rájuk szabott szerepekből, kihúzzák az ilyesfajta kormánypropaganda méregfogát, és megakadályozzák, hogy egy nagyobb részben mesterségesen kreált téma hónapokon vagy akár éveken át uralja a közbeszédet, más, sokkal fontosabb és súlyosabb kérdéseket messze háttérbe szorítva. Jó értelemben meglepőnek kell lenni, nem pedig kiszámíthatónak és parttalanul, ráadásul sablonosan bírálónak.
Mi lett volna, ha ...?
Bizonyos értelemben kár ilyen kérdésekkel foglalkozni, hiszen bármit mondhatunk, utólag úgysem lehet ellenőrizni, hogy igazunk van-e. Mégis érdemesnek tartom belegondolni, hogy vajon mi történt volna, ha a migrációs válság kibontakozása idején az ellenzék a fent javasoltakhoz hasonlóan jár el. Mi lett volna, ha kezdetben nem bagatellizálta volna a problémát (például hogy nagyon különböző kultúrák találkozása mindig problematikus); ha pusztán a helyzet kontrollálása érdekében támogatta volna a kerítés felépítését; ha partnernek mutatkozva feltette volna a megfelelő kérdéseket például Soros Györgyről, és próbált volna válaszokat kikényszeríteni; vagy éppen következetesen rávilágított volna az olyan nyilvánvaló manipulációs trükkökre, mint amilyen a migránsokról a Keleti pályaudvaron készült egy darab nyamvadt felvétel egy éven át való napi ismételgetése a köztelevízió híradójában.
Lett volna „kerítésbontós" Fidesz-plakát? Lett volna Soros-ügynöközés? Lett volna Fidesz kétharmad? Én azt feltételezem, hogy nem, sőt, talán fideszes abszolút többség sem. A valóságban viszont lett (annak minden következményével), és a közvélemény-kutatások oszlopdiagramján látható óriási narancs oszlopot, amivel a többi oszlop egymásra tornyozva is épphogy csak felér (merthogy ez a helyzet jelenleg is) döntő részben továbbra sem a választási törvény olyan-amilyensége magyarázza (bármennyire is szeret erre fókuszálni az ellenzék), hanem például az, hogy a színjáték továbbra is működik, a szereplők pedig önként vállalkoznak.
A szerző a Karátson Gábor Kör önkéntese
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
