Veszíteni látszanak, akiket Lányi András (Innen és túl az üvegplafonon) a zöldpártok „opportunista nemzedékének” nevezett: októberben lényegében megszűnt az LMP parlamenti frakciója, egy hónap múlva Németországban összeomlott a zöldeket is magában foglaló kormánykoalíció, az EP-választások óta a Zöld-pártcsaládnak huszoneggyel kevesebb széke van Strasbourgban, mint a megelőző öt évben. Visszaszorulóban a német Realo-irányvonalat követő, az ökopolitikát simulékony diplomáciával képviselő zöldpolitikusok tábora. Realónak nevezték a német zöldpárt pragmatikus frakcióját, amely tagjai demonstrációk, utcai harcok helyett a hivatalos politikába való beilleszkedéssel igyekeztek céljaiknak érvényt szerezni. Igazságtalan lenne elhallgatnom, hogy nem mindegyikük alkalmazkodóképességét tekintem elvtelenségnek. „Opportunizmusuk” válaszként született a politikai klímára, ahol az ökopolitika józansága nehezen reklámozható üzenet volt, nekik egyik lábukat mégis valahogy be kellett akasztaniuk az ajtó és a küszöb közé.
Nem akarok senkit mentegetni, sem összemosni a reálpolitikát a cinizmussal. Joschka Fischer, Rudi Dutschke és a Realo egy dologban biztosan nem tévedett: felismerték, hogy az erkölcs hatalom nélkül nem több mint puszta óhaj. Ha a zöldmozgalom nem kap lehetőséget a klímakatasztrófa megfékezésére, igazsága csak a jobban tudók üres fejcsóválása marad. Jónásnak el kell mennie Ninivébe, ha rühelli is a prófétaságot.
Innen és túl az üvegplafonon
Miközben a parlamentből lassan kikopnak a zöldtémák és a magukat zöldként hirdető pártok, a végeken (ahol élünk) napról napra újjászületik a mozgalom: kényszerűségből.
A felismerés, hogy a zsákmánykapitalizmus saját kitalálójára, az emberre is halálos veszélyt jelent, nem illeszthető a progresszió és tradicionalizmus tengelyére, nem feleltethető meg régi vagy modern kultúrharcoknak. A környezetbarátnak mondott politika valójában emberbarát, világbarát, életbarát. Ebből következik, hogy ellentéte mind a jobboldali, mind a baloldali technokráciának. Egy korábbi írásában, Az ökopolitika és hagyományban Lányi hasonlította a legendabeli Kohlhaas Mihályhoz, aki csak két szép lovát akarja visszaszerezni a fejedelem poroszlóitól, és nem érti, miképp válik belőle veszedelmes lázadó, az állam ellensége.
A 2000-es évek a neoliberális centrumkormányzás válságát hozták, huszonnégy évvel az ezredforduló után pedig végleg bezárult a fináncliberalizmus körül a populista törekvés ostromzára. Utóbbi jövőjét még nem ismerjük, az viszont már most látszik, a probléma része, és nem a megoldásé. A populisták többsége kormányra kerülve ugyanabba a technokrata rutinba csúszik vissza, amit leváltani ígért. Ez támogatottságukat is elszívja, és védtelenné teszi őket az új népszónokokkal szemben. Részben ennek a hangulatnak esnek áldozatul most a Realo megunt kompromisszumpolitikusai. „Meghaltak a zöldpártok, éljen az ökopolitika!”, írja Lányi, de mik lehetnek az újjászülető ökopolitika esélyei?
Az igazság a cselekvés lehetősége nélkül súlytalanná válik, ezért nem lehet kizárólag szemlélődő. A demokráciában a cselekvési lehetőség fő összetevője és forrása a társadalmi mandátum, a társadalmi mandátum motiválója pedig az igény, előhívója a helyzet. A bős–nagymarosi vízlépcső elleni megmozdulás csatornája volt az addig elfojtott társadalmi indulatnak is, amely a rendszer gyengeségét látva fellángolt. A gyenge zsarnokságra mindig nagyobb gyűlölet irányul, mint a magabiztos rémuralom felé. A kormány pillanatnyi tévesztései és a nyomukban fellépő zavaros idők ma ritka alkalmat kínálhatnak a magyar zöldmozgalom új hulláma számára. Az új hullám azonban mindaddig fikció marad, ameddig bázisát, mandátumát civil vagy pártpolitikai alapon meg nem találja. Bízom a civil mozgalmakban és egyetértek a szubszidiárius demokrácia gondolatával, de a politikai részvételével hagyományosan takarékos magyar közösségben nem látom adottnak a körülményeket egy kizárólag civil alapú ökológiai mozgalomhoz. A zöldek előtt a helyzet kihasználására két út áll: vagy alulról, közjogi hatalom nélkül végrehajtják a teljes magyar politikai kultúra reformját, vagy a kemény ellenszéllel szemben pártot alapítanak, és megpróbálnak bejutni a parlamentbe. Nem én, hanem az ökológiai mozgalom fogja eldönteni, melyiket választják. Ahogy a technokrácia progresszív és populista szárnya krízisbe kerül, a zöldek lehetőséget kapnak az előbbinél átélhetőbb, az utóbbinál őszintébb kommunikáció kidolgozására. Ennek legjobb esélyeit Budapest határain kívül találhatják meg. Az új mozgalom bázisát a főváros mellett a kormány által megbántott vidéki polgárságra kell alapítaniuk, amit az erőltetett erőművek és akkumulátorgyárak környezetszennyezése urbánus életterében és egészségében fenyeget. A nemzeti önrendelkezést emlegető kormánypárt megtagadja a helyiek önrendelkezéshez való jogát.
A civilek és a zöldmozgalom érdekei találkoznak, taktikázásra kényszerítik őket alapigazságaik védelmében a körülmények. Érdekes megfigyelni, hogy a kormány hasonlóan tekint az általa már hosszú ideje tartott vidéki szavazókörzetekre, mint a természeti kincsekre: végtelen, kirablást és megalázást örökké tűrő erőforrásként. Ezeken a településeken a kormányzati abszolutizmus kézzelfogható eredménye a környezetkárosítás. A lakóhelyüket védő civilek egyben önvédelmi harcukat is vívják a központ kizsákmányolása ellen, aki köztük ellenállást szervez, a környezetvédelemmel kell kezdenie. Legjobbnak látnám ezért egy vidéki székhelyű, vidékről irányított zöldellenzék megszervezését. A fővárosban és az agglomerációban már van tábora az ökológiai gondolatnak, most Magyarország többi részének polgárságát is megnyerhetné. A budapesti és a vidéki polgárság összefogása politikaformáló erővé válva érdemi változást érhetne el. Az ökopolitika és a helyi participáción alapuló közvetlen demokrácia útjai így végül mégis összetalálkoznak.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/50. számában jelent meg december 13-án.
