Magyarországon a 2026-os választások kimenetelére biztosan óriási hatással lesznek a vidékiek szavazatai, miközben úgy tűnik, mintha a politikát csakis Budapesten és néhány nagyvárosban művelnék. Csinálni és szavazni azonban egészen más. A kistelepülések és a nagyobb városok szavazóit kétféle, „össze nem békíthető” választói típusnak tartják. Mivel a politikai írások elsöprő többsége városi szemlélettel íródik, ezért ebből hangsúlyosan inkább az jön ki, mintha a városi szavazóknak volna „több igaza”. A sorsdöntő jövő évi választás előtt az utolsó pillanatban vagyunk, hogy értelmes párbeszéd kezdődhessen a felek között. Ennek megkönnyítése céljából készült ez a cikk.
Magyarországon évszázados, könyvtárnyi irodalma van a népi-urbánus vitának. Erről írni mindig lehetetlen vállalkozás, mert a végeredmény vagy nem lesz pontos, vagy olyan hosszúra és bonyolultra sikeredik, hogy talán csak a szociológusok kemény magja olvassa el. Egyiknek sincsen sok értelme. Éppen ezért vállaltam ezt az elnagyolt, általános, közel sem szociológiai igényű írást, hátha kicsit megmozgatja a tenni akarók fantáziáját az egész, földrajzilag nem elkülönített ellenzéki térfélen.
A vidék–város meg nem értést három kis részben foglalom össze. Az első azokról a városi „tulajdonságokról” szól, amelyek bántják a vidékieket, a másodikban röviden írok arról, melyek a vidékiek leggyakoribb kritikái a városiakkal szemben, a harmadik pedig azt mutatja be, hogy a vidékiek szerint ők mit tudnának „tanítani” a városiaknak. Ha ezeket a városi politikai elemzők, írók, stratégák megpróbálnák integráló módon figyelembe venni, az segítene a két szavazóbázisnak, hogy politikailag emancipálják egymást. Jelenleg ugyanis csak a szavak szintjén tekintik egymást szövetséges partnereknek. Viszont épp Magyar Péter politikai mozgásainak fogadtatása jelzi, hogy a vidék nem zárkózott el teljesen az együttműködéstől, és a város is képes kigyalogolni a saját határain túlra.
A sértő városi tulajdonságokról és szokásokról
A vidékiek is általánosítanak a városiakkal szemben, amelynek fő hétköznapi(!) oka a kölcsönös sztereotip megbélyegzés, valamint az életstílusbéli és kulturális különbségekből következő világnézetek összeütközése. Több városi magatartás (attitűd) egyértelműen bántja vidéki honfitársainkat. A lenézésük a legnagyobb sérelem, és az tagadhatatlan, hogy az urbanizált életet folytató emberek gyakran butábbnak, elmaradottabbnak, megrekedtnek, igénytelennek tartják a kistelepüléseken élőket. Nehezen értik meg, hogy a vidékiek számára éppen az a természetes életmód, amiben élnek, s nem azért élnek így, mert genetikailag vagy szellemi problémák miatt csak erre képesek. Így szeretnek élni. Természetesen vidéken brutális erősséggel érvényesül a kormánymédia agymosó tevékenysége, és az egyházak némely esetben visszataszító, a regnáló hatalmat kiszolgáló igékbe szőtt politizálása, de ez nem (csak) a vidékiek hibája. A városiak a saját felelősségük relativizálása mellet hajlamosak egészben a vidékieket felelőssé tenni azért, hogy az elmúlt másfél évtizedben sikertelen volt a demokráciáért folytatott harc.
Ennek az indulatos lenézésnek, lesajnálásának az egyik következménye a tudálékosság, amikor a városi úgy kommunikál a vidékivel, hogy ő majd megmondja neki, mit is csináljon. A megmondók úgy látják (tényszerűen talán helyesen), hogy a vidék „lassabban él”, nem úgy „pörög”, mint a város, és ebből a sebesség- és élménykülönbségből azt a következtetést vonják le (helytelenül), hogy „ezek lusták, buták és igénytelenek”. Ebből származnak aztán a folyton emlegetett sztereotípiák, mint például „vidéken nincs élet, kultúra sincsen, és mindenki fideszes”. Ezek akkor is általánosítások, ha jelenleg sajnos sok igazság van az ilyen mondatokban. A vidék felületes ismeretének másik nehezen tolerálható következménye, hogy a városi ember folyton modernizálni, ezzel együtt (a helybeliek szemében) kizsigerelni akarja (lakóparkos kiköltözéssel, helyileg szokatlan vállalkozások betelepítésével stb.) a vidéki közeget. Van aztán egy speciális sérelem: a városba ment, majd visszatérő falubeliek gyakran úgy viselkednek, mintha nem is helyben nőttek volna fel: mindenkinél jobban kezdenek tudni mindent, kritikusabb esetben megpróbálják „városiassá tenni” az ebből nem kérő közösséget.
A városiakat érő legfőbb vidéki kritikákról
A vidékiek kritikái a városiakkal szemben az előbb említett sérelmekből származnak, azaz nem egy bigott rosszindulat alakítja ki ezeket, hanem a keserűséggel megélt tapasztalat, amit a kölcsönös adok-kapok táplál örökkön örökké. A legismertebb kifogás, hogy a városi ember nem köszön a másiknak, jobbára kerüli a szemkontaktust is, amiből az az érzése támad az embernek, hogy nem megbízhatók. Általános vélemény, hogy a városiak felsőbbrendűnek hiszik magukat, és éreztetni próbálják, hogy műveltebbek, okosabbak, tájékozottabbak és tapasztaltabbak. Főleg akkor élesedik a helyzet, ha még a tájszólás is bekerül ebbe a képbe. A vidékieknek továbbá úgy tűnik, hogy a városiak élhetetlenek, mert a természetről nem tudnak semmit, kétkezi munkákat meg sem próbálnak elvégezni: csak a pénzen vett biztonság és működőképesség dominál náluk. Túl bonyolultnak tartják őket, mert rengeteg lényegtelen dologgal törődnek ahelyett, hogy önállóan működtetnék az életüket. Az LMBTQ-t sokan „városi betegségnek” tekintik, ebben nyilvánvalóan tévednek. A sznobság, a nagyzolás, a diploma- és pénz-kivagyiság nagyon visszataszító számukra, főleg, mivel a vidékiek gondjai elsősorban praktikus gondok, a városiaké pedig inkább kényelmi, individualista problémák. Véleményük szerint a városiak pazarolnak (energia, étel, benzin), a kényelmüket mindennél előbbre tartják (házhoz rendelés). Feszültséget kelt az őslakos vidékiek és a beköltöző városiak között, hogy az újak nem asszimilálódni törekszenek, hanem „gyarmatosítani”. Végezetül pedig úgy látják, hogy a városiak nem tisztelik az értékeiket, esetleg csak addig, amikor nyaralnak, pihennek és töltődnek.
Amit a vidékiek szívesen átadnának a városiaknak
Látva a kritikákat és észrevételeket, nem meglepő, hogy miben gondolják azt a vidékiek, hogy a tapasztalatuk, segítségük jól jönne a városiaknak. Szívesen megmutatnák, milyen is az, amikor olyan közösségben él az ember, amelynek a tagjai figyelnek egymásra, ahol elsősorban nem az internetről jutnak információhoz, hanem a szomszédokkal való beszélgetés során. Felhívnák a figyelmet arra, hogy a türelem nem lustaság vagy igénytelenség, hanem a természet rendje szerinti élet egyik velejárója. Míg a városban mindenki siet, addig vidéken legfeljebb halad. Fontosnak tartanák megértetni, hogy a pénz hatalmával szemben mekkora értéket jelent a kézzel végzett munka, legyen az házépítés, kert- és földművelés, állattartás vagy belső szerelési, felújítási feladatok. Ez nem csupán idilli szóképzés náluk, mert ők tényleg túl tudnak élni hosszabb időt áram nélkül is, bár az utóbbi évtizedben a falusiak önellátó képessége és lehetőségei is megrendültek. Szívesen ráolvasnák a városiak fejére, hogy pazarló életet élnek, hiszen odafigyeléssel, szerénységgel sokkal kevesebből is meg lehet élni, és nem szégyen a dolgok újrahasznosítása, illetve az élettartamuk végéig való használata. A szelektivitásról pedig úgy vélik, hogy az nem városi vívmány: a vidék ezt természetes módon már régóta alkalmazza. Azt is szeretnék komolyan tisztázni velük, hogy mind része vagyunk a természetnek, azaz a fák, virágok, a panoráma, a víz nem csak szabadságos napokra szóló élmény, ellenben közös tulajdonunk.
Ebben az írásban a vidékieknek adtam szót, nyilvánvaló, hogy ugyanilyen formában a városiak gondolatai is előadhatók. Miután azonban a tervezett szöveget megmutattam több vidéki ismerősömnek, akik mindannyian másképp reagáltak rá (az elfogadástól az érzékeny kritikáig), meg kell osszam azt a szubjektív tapasztalatomat, hogy a vidék ezekben a kérdésekben nagyon fragmentált, nincsen egységes álláspont a felvetett problémákra. Úgy láttam, hogy minél inkább részt kíván venni egy vidéki a rendszerváltásban, annál inkább kritikus a saját közegével szemben, és megengedőbb a városiak álláspontjával. Így aztán ezt az írást csakis úgy zárhatom le, hogy az eddig bemutatott „hétköznapi” konfliktusok mellett elmondom, hogy mi az, ami a vidékiek többségét a megismert álláspontjában tartja.
A Mozgó Világ idei márciusi számában egy rendkívül érdekes cikk jelent meg Jakab György tollából, amelynek címe: „A rendi gondolkodásmód tovább élő mintázatai”. Az ebből kivett idézetekkel szeretném igazolni, hogy a felvetett probléma fő oka a rendi szemléletű politikai kultúra, pontosabban az, hogy amíg a vidék – más opció nem lévén – megragadt ebben a történelmileg adott keretben, addig a város többé-kevésbé kiszabadította magát a fogságból.
Haladjunk lépcsőzetesen:
A mai (és korábbi) rendi jellegű világnézet szerint „az államhatalom fenntartása és működtetése minden esetben elsőbbséget élvez a közemberekkel, illetve a társadalmi folyamatokkal szemben. Azaz állampárt, vagy pártállam […] képes a magyar társadalom valamennyi tagjának képviseletére és bármikor felülírhatja a társadalom többségének érdekeit.”
Mindez életben tartja a paternalizmust, ami „parancsuralomra, alá-fölé rendeltségi viszonyokra épül. A harcosok gondolkodásmódját a »ki kit győz le« szemlélet jellemzi, ami azt jelenti, hogy a megegyezésre törekvést és a kompromisszumkészséget eleve gyengeségnek tekintik. A politikai életet is szimbolikus csatatérnek gondolják, ahol többnyire erőből, »felülről« próbálják irányítani a társadalmat, amelynek tagjaira nem partnerként, sokkal inkább alattvalóként tekintenek. A katonai logika alapján a kulcspozíciókat nem a szakértői tudás, sokkal inkább a mindenkori hatalmi elit iránti bajtársi hűség és megbízhatóság alapján osztják el.” A paternalista állam „ellentmondást nem tűr, de gondoskodik az alattvalókról, akiktől alattvalói hűséget vár el.”
Történelmileg pedig „rögzült a sérelmi politizálás, az áldozattudat, amely szélsőséges gondolkodási és viselkedési módok alapjává vált.”
Ez a politika „legitimációhiányra és fenyegetettségérzésre épül. Politikai képviselői […] ki vannak szolgáltatva a nagyhatalmi erőtérnek, valamint az általuk is fönntartott társadalmi egyenlőtlenségeknek és megosztottságoknak. Ebből következően állandó félelem- és kiszolgáltatottságérzés határozza meg gondolkodásukat […] állandó harckészültségben és győzelmi kényszerben élnek.”
A magyar politikai elit az előbbieknek megfelelően mindig is látszatpolitikát folytatott: „A közélet minimumára épülő versengő együttműködés helyett a politikai életben fennmaradt a rendi (törzsi) viszonyokra jellemző ellenségkereső hatalomtechnikai szemlélet és gyakorlat. Mindez végső soron kényelmes volt mind az ellenzék, mind pedig az állampárt számára: az ellenzék függetlenségi és erkölcsi szólamokkal folyamatosan támadhatta az állampártot, miközben valóságos kormányzati felelősségre nem kellett felkészülnie; az állampárt pedig az államszervezet működtetésének elsődlegességére, illetve a külpolitikai fenyegetettségekre hivatkozva könnyedén leszerelhette az ellenzék erkölcsi jellegű nemzetpolitikai érveit.”
Nos, ez a ragadós történelmi massza, amiben a vidékiek többsége még mindig benne él. Úgy tűnik, van tehát mit tennünk. Mellérendelt partnerek együttműködése útján átléphetjük a történelmi árnyékunk egy részét. Ha ezt megtesszük, akkor az ilyen torzító, sokféleképp értelmezhető, bár keletkezésükkor okkal kimondott gondolatok aktualitásukat veszíthetik:
„A falu élete döbbenetesen megszabott síneken halad. Az egyenlő telkek, az egyenlő munka, az egyenlő életmód teljesen és végzetesen s megváltoztathatatlanul egyenlővé teszi az életeket.” (Móricz Zsigmond)
„Magyarországnak is az a fő problémája, hogy Budapestet körülveszi egy ország.” (Mérő László)
„Egy kis falu közösségének eseménytelen hétköznapi valósága [...] kedvez a kollektív hallucinációk megszületésének, továbbterjedésének.” (Krekó Péter)
Az igazság az, hogy Együtt vagyunk Egyek.
