Azt még apáink elmondása alapján tudjuk, hogy 1945 után az addigi kisnyilasokból lettek a kiskommunisták. 1956-ban a valamivel nagyobb kommunistákból lettek a még nagyobb forradalmárok. Majd évtizedek múltával bekövetkezett az, amit rendszerváltozásnak gondoltunk, amikor pedig nagyobb részben ilyen-olyan volt kommunistákból lettek a rendszerváltók. Utóbbi esetben részben ennek, részben a valódi rendszerváltók naivitásának volt köszönhető a változtatások kisiklatása, holtvágányra futtatása és már a második szabad választások alkalmával a volt kommunisták fergeteges és meglepetésszerű visszatérése a hatalomba az addig szólamokban leginkább antikommunistáknak látszókkal való összeölelkezésben.
1990-től mást sem nagyon csinálunk, csak kapkodjuk a fejünket. Hol jobbra, hol balra. A volt pufajkás karhatalmistából szögesdrót vagdosó lett a megmaradt rövid, díszletként használt, „vasfüggönyként” emlegetett határszakaszon, majd néhány év elteltével a választók akaratából nagy többséggel megválasztott miniszterelnök. Ha kérdőre vonták a múltja miatt, a válasza az volt, hogy „na és?” A legutolsó kommunista miniszterelnök egy nyugat európai kapitalista bankban kapott jó fizetségért vezető beosztást. Az MSZMP Központi Bizottságának egyik hajdani titkárából és a Politikai Bizottság másik tagjából híressé vált rendszerváltók lettek, az egyik a köztársaságot kikiáltó, a másik majdnem köztársasági elnök.
A kommunistákból lettek a szocialisták, a kereszténydemokratáknak az egyik jeles katolikus püspökünk megalapozottan azt javasolta, hogy a nevükből hagyják ki a keresztény szót. Nem hallgattak a püspök úrra, láttuk, mi lett belőlük. Addig ráncigálták maguk után a náluk sokkal nagyobbra nőtt egykori legvadabb ateista, sőt egyházakat gyűlölő, gúnyoló liberálisokat, míg azokról is elhitették sokakkal, hogy nemcsak demokraták és fiatalok, hanem keresztények is. Keresztények az aktmodell államtitkár asszonnyal, a hajón szexbulizó polgármesterrel, a csatornalégtornász brüsszeli képviselőjükkel, a már megszámolhatatlan házasságfelbontó potentátjukkal, stb. A korábbi MSZP-s (korábban MSZMP-s) házelnök asszony állítólagos megtérése meg egy külön tanulmányt is érdemelne. Vagy itt van a legújabb történet, Gyöngyösi Márton esete az amerikai nagykövet széder estjén való részvétellel. Gyöngyösi lett a megváltoztatott nevű, mindig szélsőségesként emlegetett Jobbik – a Jobbik-Konzervatívok – elnöke, akinek máig sem felejtették el, hogy egy parlamenti felszólalásában firtatta a kettős állampolgársággal rendelkező magyar parlamenti képviselők létét és helyzetét. Ezzel annak idején nagy vihart kavart Gyöngyösi képviselő úr, és mindenki zsidó-listázási szándékról beszélt.
Nem ismerem személyesen Gyöngyösi Mártont, ő meg még talán hallani sem hallott rólam. Ki vagyok én egy parlamenti képviselőhöz képest? Nincs semmiféle személyes okom arra, hogy a védelmembe vegyen, ezzel senki sem bízott meg. Mégis, amikor a nagy felháborodást kiváltó eset történt, az igazságérzetem által ösztönözve utána néztem egy hasonlatos körülménynek.
Nem Gyöngyösit mentve, nem a történetbe belekavarodva kénytelen vagyok közreadni és kérem tényként kezelni a következőket: A Magyar Közlöny 1995. december 28-i 116. számában, az I. kötet 7156 oldala és 7192 oldala közötti részen tették közzé a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. számú törvényt. Ebben szó van a „fontos és bizalmas munkakör betöltésére jelölt, illetve ilyen munkakört betöltő személyek biztonsági ellenőrzéséről” is. Az ellenőrzés kezdetének az érintettek – például országgyűlési képviselők – biztonsági ellenőrzésének alapjául szolgál az „A”, „B” és „C” típusú kérdőívek valamelyikének a kitöltése. Mind a három kérdőív 6., 7. és 8. pontja az állampolgársági adatokat tartalmazza, ezekre kérdez rá. Mind a három kérdőív 8. pontja a „külföldi, illetve kettős állampolgárság esetére” vonatkozik. Ezt a törvényt, illetve a biztonsági ellenőrzéseket és a mellékletként szereplő kérdőíveket az Országgyűlés 1995-ben tárgyalta és fogadta el kétharmados többséggel. Tehát jóval korábban, mint Gyöngyösi Márton az említett felszólalásában azt a bizonyos listázást szóvá tette volna.
Nem tartom helyesnek, ha ebben az országban bármiféle származás vagy kötődés alapján bárkiket arra illetéktelenek listázni kezdenek. Meg voltak és vannak minden országnak azok a szervezetei, amelyek, ha kellett, ha a szükség úgy hozta, listáztak és listáznak. Kettős állampolgárok esetében kiélezett nemzetközi helyzetben szükség lehet erre nemzetbiztonsági okokból is. Az a gyanúm, hogy ebben az őrületes népvándorlásban, meg bizonyos szövetségi rendszereken belül az átjárható határok esetében, ennek már nem nagyon van jelentősége, de végrehajthatósága sem.
Mellesleg nálunk a listázásnak már hagyománya van. A második világháború előtt és alatt listázták a zsidókat. Utána a nyilasokat, meg általában a horthystákat. Majd következtek a klerikálisok és reakciósok, utánuk a kulákok. 1956-ban, a forradalom leverése után mindenkit leköröztek az „ellenforradalmárok”. Az államvédelmi szolgálatnál – ÁVO, ÁVH – már szinte versenyeztek az alegységek, hogy ki vesz több magyar állampolgárt nyilvántartásba. Ez is egyfajta listázásnak számított. Az MDP Központi Vezetősége magabiztosan hirdette, hogy a dolgozó nép szinte egységesen mögöttük áll, a hamis választási eredményekkel is ezt bizonygatták, közben hatalmasra duzzasztották az ávéhások az úgynevezett antidemokratikus elemek nyilvántartását. Az MDP Központi Vezetőség Politikai Bizottsága 1956. május 11-én kénytelen volt határozatában előírni, hogy „felül kell vizsgálni és csökkenteni kell a nyilvántartott személyek számát”. Azt elfogadták, hogy az ellenséges elemek – az osztályellenség – nyilván van tartva. De azt már nem tudták elfogadni, hogy ahol munkáshatalmat hirdetnek, ott igen nagy számban vannak nyilvántartásban ellenséges elemként munkások és dolgozó parasztok.
Az antidemokratikus elemek nyilvántartása – az alap és a kutató nyilvántartás – egészen 1990. február 14-ig létezett és működött, amikor az állambiztonsági szerv átalakult nemzetbiztonsági szolgálattá. Azt pontosan persze nem lehet tudni, hogy utána miként alakult a nemzetbiztonsági nyilvántartási rendszer. De hogy valaminek lennie kell, az biztos. Amíg másoknak, sokaknak, rendszeresen küldenek mindenféle tájékoztató leveleket, vannak, akik kimaradnak ebből. Véleményükre a nemzeti konzultációk alkalmával sem kíváncsi a hatalom. Azt nem merem állítani, hogy ezeket ellenségnek tartják, de az biztos, hogy barátnak sem. Valami listázásnak itt is lenni kell a háttérben. Lehet, hogy ez lenne a sokat emlegetett Kubatov-lista?
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
