A 2024. júliusi híradások fényében mára köztudomású: Magyarország legutóbb egymilliárd eurónyi államközi devizahitelt vett fel Kínától, azaz a Covid-krízis után pár évvel hazánk újfent az eladósodás útjára lépett. A máig elevenen élő mítosz szerint a konszolidált szocializmus relatív jóléti konstrukciója főként nyugati hitelforrások bevonásával vált évtizedekig finanszírozhatóvá. Azonban az elmúlt évek kutatásai alapján sokkal valószínűbb, hogy a rezsim fénykorában általánossá váló lakossági túlmunka teremtette meg a kedvező életszínvonal reálgazdasági alapjait. A középtársadalom alig részesült a külső devizaforrásokból, ugyanis azok a hidegháború mindkét oldali intézményrendszerének érdekeit szolgálták. Vajon napjaink magyar adósságpályáját is mögöttes nagyhatalmi célok vezérlik?
A fenti költői kérdés azon tényadat kapcsán válik felettébb aktuálissá, miszerint múlt év szeptemberében napvilágra jutott: az oroszországi orientációjú államvezetés irányítása alatt álló (azaz áttételesen Kínával is kvázi-szövetségesi viszonyt ápoló) Észak-Macedónia hazánktól 500 millió eurós államközi hitelben részesült közvetlenül azt követően, hogy Magyarország lehívta Kínától a fent említett 1 milliárd eurós hitelkeretet. Ezen időszakban a (Bosznia-Hercegovinán belül autonómiát élvező) szintén oroszbarát Boszniai Szerb Köztársaság magyar közvetítéssel jutott hozzá egy orosz eredetű százmillió eurós hitelforráshoz a vonatkozó tavaly decemberi sajtóhírek tanúsága szerint. (A szóban forgó tétel közvetítését az eleinte a tranzakció lebonyolítására hajlandónak mutatkozó Szerbia az akkortájt irányában kinyilvánított amerikai kormányzati tiltakozás okán végül megtagadta az érintett felek számára).
E tovább-hitelezési gyakorlat széles körökben ismert és elfogadott volt hazánkban az államszocializmus évtizedei alatt, amelynek keretében a nemzetközi pénzpiacról lehívott (elvben hazai felhasználású) hitelforrások egy részét a „baráti” szocialista országok (például Vietnám) felé azok nemzetközi fizetőképességének megőrzése céljából automatikusan átcsatornázta a korabeli magyar gazdasági vezetés (nyilván a Szovjetunió nyomására). Az ’56-os forradalom vérbefojtását követően épp ilyen jellegű deviza dotációt élvezett a keleti államszocialista tömbön belül a magyar kommunista rezsim is (mégpedig döntően szovjet és kínai forrásból) a lakossági létviszonyok érzékelhető mérvű javítását szolgáló nyugati eredetű behozatala ellentételezés-folytonossága érdekében.
Tekintettel arra, hogy a gazdasági tárca vezetőjeként Nagy Márton tavaly augusztus 31. és szeptember 7. között egy minisztériumi delegáció élén Kínába látogatott, amely hivatalos út során egy éven belül immár negyedik alkalommal fogadták kínai partnerei, könnyűszerrel vélelmezhető egy majdani – egyelőre még nem deklarált - újabb hitelcsomag-megállapodás előkészítése. Ezzel párhuzamosan a szintén kínai hitelforrásból zajló (egyúttal az átadás vonatkozásában immár többévnyi csúszásban lévő), Budapest-Belgrád közötti tehervasútvonal-beruházás büdzséje időközben az eredetileg kalkulált 400 milliárd forintról 750 milliárdra nőtt.
Az EU-n belül GDP-arányosan hazánk kénytelen a legnagyobb mérvű adósságszolgálati teher folytonos viselésére napjainkban. A több esztendeje évi bő háromezer milliárdra rúgó (az éves négyezer milliárdos államháztartási hiány túlnyomó részét kitevő) költségvetési kamatteher állandósulása arra világít rá, hogy Magyarország újfent az eladósodás révén megvalósított gazdaságfejlesztés útjára lépett. Már „pusztán” emiatt is célszerű volna felelevenítenünk, a gyakorlatban miként alakult ki és működött e hitelvezérelt gazdaságélénkítési modell a korábbi nemzedékek mindennapjaiban Magyarországon. A régmúlt vizsgálata során arra is választ remélhetünk, hogy hazánk vajon miért vergődik a hetvenes évek eleje óta kisebb megszakításokkal csaknem állandósult adósságcsapdában, ami egyedülálló helyzetnek minősül saját térségünk egészében, hiszen a ’80-as évek óta többek között Oroszország, Bulgária, Románia, Lengyelország és Szerbia – részben nemzetközi segédlettel – kikeveredett a fordulat során a posztkommunista térség csaknem egészét sújtó adósságkrízisből.
Hiánypótló kutatások zajlottak az elmúlt években a Kádár-rendszer valós gazdasági viszonyainak pontos feltárása céljából. E – hazánk legújabb kori történelme szempontjából elsődleges jelentőségű – jelenkorkutató szakterület egyik legkiemelkedőbb alkotójaként Borvendég Zsuzsanna több tanulmánykötetében részletekbe menően felvázolta a titkosszolgálatokkal összefonódott – egykori ÁVH-s veteránok dominálta – külkereskedelmi vállalati hálózat gazdasági tevékenységét. Jelen tanulmány tárgyát – habár írásom tematikai szempontból számos ponton illeszkedik a fenti gazdaságtörténeti eredményekhez – nem e hatalompolitikai szisztéma működési módjának feltárása képezi. Hanem elemzésem főként a rendszerváltás időszakára egy főre vetítve világelsőnek számító magyar külső adósságállomány létrejöttének mikéntjére fókuszál, illetve ezen – meglepő gyorsasággal kialakuló – adósságtömeg felhasználási irányaira.
Állításom szerint napjaink viszonyaihoz kísértetiesen hasonlóan a rezsim menedzselte külső devizaforrás-bevonás révén rendelkezésre álló erőforrás tömeg alig jutott el a hazai háztartásokhoz. Ennek okán a viszonylagos kádárista jólét megteremtője a háztáji gazdálkodás és a melléküzemágak kereteivel, valamint a GMK-intézményével fémjelzett (a korabeli évenkénti GDP 30-40 százaléát előállító) hazai második gazdasági szféra, illetve az azt működtető magyar középtársadalom produktivitása volt. A hazai középosztály idősebb korosztályainak nemzetközi (sőt térségi) összevetésben rendkívül kedvezőtlen élettani mutatói, ahhoz kapcsolódóan a születéskor várható élettartam-pályának a nyugati trendtől való tartós elmaradása, valamint a két emberöltőn keresztül kontinensünk egyik legmagasabb munkaóraszámával mérhető realizált túlmunka-mennyiség együttese tette egzisztenciálisan elfogadhatóvá generációk számára a kádári évtizedeket. A dinamikus extenzív bővülés ellenére időközben végbemenő, az országot máig sújtó külső eladósodási pálya előállásában (a keleti táborban valóban magas) lakossági fogyasztási rátának nem volt érdemi szerepe, sőt a korszakban lendületes GDP-dinamika (állami beruházások melletti) egyik pilléreként tartósan inkább mérsékelte azt.
I. Az adósságpálya gyors romlása az életszínvonal tükrében
A rendszerváltó fordulat tematizálásában rendkívül eredményesnek mutatkozó neoliberális technokrácia szubkulturális fórumai a ’80-as évektől kezdődően összekapcsolták a keleti tömb államai és a korábbi történelmi korszakok viszonylatában valóban kedvezően alakuló – azonban a korabeli nyugati szinthez arányaiban alig közelítő – kádárista életszínvonal kérdését a szamizdat sajtóban tényként kezelt adósságkrízissel.
A második nyilvánosság vezető fórumának számító Beszélőben közreadott egyik rendszerváltozás előtt készült interjúban példának okáért a Kádár-rezsim utolsó másfél évtizedében felhalmozott 18 milliárd dolláros külső devizaadósság kialakulásáért főként a jóléti szint megőrzésére irányuló kormányzati politikát tették felelőssé. Az akkor még illegális hetilapban közreadott – Sebők Miklós nevével fémjelzett – anonim gazdaság értékelő interjú mégis korszakalkotónak tekinthető. Ugyanis abban a sorok között rávilágítanak az Egyesült Államok irányából váratlanul érvényesülő korabeli hitelezési moratórium kiváltó okaként azon deklarált washingtoni külügyminisztériumi álláspontra, miszerint a rendszerváltozási hullámot megelőző emberöltő során kibontakozó – a szovjet csatlós államokat preferáló – devizahitelezés áttételesen a Szovjetunió fegyverkezési programját szolgálta a ’70-es és a ’80-as évtizedben.
A fenti interjú azon – máig kevéssé ismert – tényre is rávilágít, miszerint a magyar államadósság az 1984 és 1988 közötti négy esztendőben megduplázódott, amely katasztrofális pénzügyi tendencia az akkor már csaknem egy évtizede érvényesülő restriktív költségvetési politika fényében nyilvánvalóan nem volt a lakossági túlfogyasztás számlájára írható. Ugyan e központi jelentőségű kérdéskör – nevezetesen a gyors eladósodási pálya kiváltó okainak feltárása – a korszak diskurzusaiban rendkívül elnagyoltan volt csak jelen, de egy halovány posztkommunista kísérlet mégis csak érvényesült a történész szakmán belül a helyzet valós alapjainak érzékeltetésére. A rendszerváltozás utáni évtizedben Földes György baloldali történész közreadott egy művet, amelyben az akkor már egy évtizede választ igénylő kérdés taglalására tett bátortalan kísérletet. Az eladósodás politikatörténete 1957-1986 című (1995-ben közreadott) művének minden - a múlt rendszer reformidentitás-mítoszát erősítő – dezinformációs törekvése ellenére vitathatatlan érdeme, hogy ismét a hazai értelmiségi diskurzustér részévé tette a magyar államadósság-állomány valós okainak vizsgálatát. Utóbbi kérdéskör vonatkozásában rávilágított a korabeli magyar kormányzat függelmi helyzetére, valamint a szovjet érdekek és szempontok központi jelentőségére az adósságpálya alakulása terén.
A neoliberális dominanciájú hamis diskurzustérnek betudható módon a hazai társadalom téves ismeretekkel rendelkezett saját – a kádárizmus érett korszakában felmutatott – teljesítménye vonatkozásában. A kapcsolódó felmérések tanúsága szerint a népesség túlnyomó többsége főként a rezsim megítélése vonatkozásában mutatott erősen nosztalgikus értékvonzalmakat ahelyett, hogy saját pótlólagos teljesítményének, illetve túlmunkájának tudta volna be az államszocialista korszak viszonylag kedvező életszínvonalát:
„A GfK Hungária 2008-as közvélemény-kutatása szerint a többség úgy véli, hogy a XX. század Magyarországának legboldogabb időszaka a rendszerváltás előtti világ volt. 62 százalék állította ezt, míg a rendszerváltás utáni időszakot csak 14 százalék mondta legboldogabbnak. Ráadásul a Kádár-korszak képe szépült a 2001-es, hasonló felméréshez képest. A Medián egy 1999-es közvélemény-kutatásán az jött ki, hogy a legnépszerűbb XX. századi magyar politikus Kádár János. A kutatást 2006-ban megismételték, és az eredmény nem változott.”
A fenti online cikk a társadalmi többség nosztalgikus közelmúlt-képének tudja be a népesség körében tapasztalható anti-parlamentáris értékrendi fordulatot is, amely tendencia érzékelhető terjedését 2009-ben országos mérés is vitathatatlanul alátámasztotta. A fentebb is idézett internetes írás ennek érzékeltetése céljából ugyanott megállapítja: „1991-ben még a magyarok 74 százaléka üdvözölte a többpártrendszert, 2009-ben már csak 56 százalék mondta azt, hogy örül neki”.
A fokozott privatizációs politika következtében előálló számottevő költségvetési pluszbevétel révén, valamint a GDP-bővülés 1996-os megindulásának betudhatóan átmenetileg normalizálódó hazai adósságpálya a 2008-as globális világgazdasági krízis kirobbanásakor, illetve azt követően egyre inkább a közvélemény fókuszába helyezte az adósságállomány kérdéskörét. A kapcsolódó diskurzustér átfogó átalakítását a jegybanki apparátus és a Monetáris Tanács soraiban domináns kései államszocialista technokrácia reprezentánsainak háttérbe szorulása tette lehetővé a korábbi jegybanki csúcsvezetés mandátumának lejártát követően 2013-tól kezdődően.
II. Az eladósodás valós okai és tényleges mértéke
Az ezt követően közreadott (a korábban állandósuló sok évtizedes jegybanki adatszolgáltatási hiátusokat kiküszöbölő) műhelytanulmányok lehetővé tették további kutatások elvégzését a tárgykörben. Először 2016-ban készült hozzávetőleges pontosságú kalkuláció a magyar államadósság-pálya kádárizmus alatti alakulásáról. Egyenesen megdöbbentő, hogy a rendszerváltó fordulat kimenetelét alapjaiban befolyásoló eme pénzügyi folyamatok tárgyában a Magyar Nemzeti Bankban (MNB) alig maradtak fenn részletekbe menő kimutatások, így egyenesen külön módszertant kellett kialakítani a vonatkozó iratállomány terén máig tapasztalható hiányosságok legalább részleges pótlását célzó számítások elvégzéséhez. Az ennek révén közreadott kutatási beszámoló tanúsága szerint napjaink magyar államadósságának 70 százaléka a teljes foglalkoztatottság bármi áron történő fenntartására fókuszáló Kádár-éra adósságállományából következő árfolyamveszteség, valamint kamatoskamat-tartozás. Fontos kiemelni, hogy 1973 és 1989 között nominálisan megtízszereződött (!) a magyar állam adóssága (2 milliárd dollárról 20 milliárd dollárra emelkedve), amelynek nyilván nem lehetett oka pusztán a lakossági túlfogyasztás, hiszen ilyen mérvű fogyasztási dinamikát nem rögzítettek a korabeli statisztikai mérések. Emellett a jegybanki tartalékok alakulása se indokolt ilyen irányú devizahitel-lehívást, ugyanis a tényleges jegybanki devizatartalék-állomány hozzávetőlegesen 1 milliárd dollárra rúgott a tárgyalt időszak átlagában. A bruttó nemzeti össztermék arányában a korszak kezdetén mért 9,2 százalékos GDP-arányos államadósság a rendszerváltásra 66,5 százalékra emelkedett. Utóbbi mutató akkortájt kimagaslónak minősült nemzetközi összevetésben (habár napjainkban már kifejezetten kedvező mérvű volna).
A fenti becslés eredményeként rögzítették az adósságdinamika kiváltó okainak sorát, amely tényezőkön belül a szerzői kör az elhanyagolható szintű lakossági túlfogyasztás mellett, illetve helyett a jegybanki apparátus fémjelezte adósságmenedzsment-folyamatok szakmai hibasorozatát, valamint a korabeli monetáris szakpolitika alapvető hiátusait jelöli meg:
„(…) a jegybank a devizaátértékelődések szempontjából szinte minden esetben a lehető legkedvezőtlenebbül választotta meg az adósságfelvétel devizáját. 1973 és 1980 között többnyire svájci frankban volt nyilvántartva a külső adósság – az alpesi deviza árfolyama azonban ebben az időszakban két és félszeresére erősödött a dollárral szemben. 1981 és 1984 között viszont már inkább dollárban adósodtunk el – pont akkor, amikor a dollár árfolyama jelentősen erősödött a többi devizával szemben. 1985-től túlsúlyba került a japán jen és a német márka, ezeknek a devizáknak az árfolyama is rövid időn belül megduplázódott”.
Az első látásra szinte megmagyarázhatatlannak tűnő adósságdinamika a fenti jegybanki hibasorozat következtében oda vezetett, hogy a rendszerváltáskor számon tartott államadósság-tömeg mintegy feléért a (részben a monetáris politika hibái folytán előálló) hazai árfolyamveszteség tehető felelőssé. E tételek összessége az időszak egésze vonatkozásában önmagában hozzávetőlegesen 10 milliárd dollárra tehető. A kutatás megállapítása fényében egyenesen megdöbbentő, hogy a 20 milliárd dolláros rendszerváltó államadósság-tömegen belül a lakossági túlfogyasztás mértéke mindössze 0,5 milliárd dollárt tett ki, amely tétel még kamataival együtt is elenyészőnek tekinthető (legfeljebb 4 milliárd dollár mértékű). Az egyébként is mérsékelt lakossági túlfogyasztás inkább a ’70-es évek során realizálódott, amelynek mértékét maximálisan korrigálta a ’80-as években sikerrel végrehajtott (a külkereskedelmi mérleg egyensúlyát nyugati relációban helyreállító) kormányzati fiskális restrikciós programok sora.
Ne feledjük, ekkortájt már a magyar exportvolumen 60 százaléka nyugati relációban realizálódott, miközben a hazai kivitelnek a KGST (valamint a harmadik világ) „mindössze” a fennmaradó 40 százalékát volt képes felszívni (az arány a ’68-as mechanizmus-reformot megelőző időszakban még fordítottnak bizonyult). A „baráti” országokba irányuló – leginkább transzferábilis rubelben számontartott – utóbbi szállítmányi kör értékét előbb-utóbb többnyire szovjet energetikai ellentételezéssel egyenlítették ki hazánk számára. Vagyis a korszak nyugati irányú magyar kivitele révén a világ egyik legnagyobb államadóssága vált folytonosan finanszírozhatóvá deklarált fizetési nehézségek, törlesztési késedelmek, netán államcsőd bejelentése nélkül. Ami a lengyel és a bolgár fizetésképtelenség, valamint a jugoszláv hiperinfláció időszakában kimagasló eredmények minősült.
A fenti tanulmány legmeglepőbb – a magyarországi eladósodást hidegháborús kontextusba helyező – részének azon megállapítás tekinthető, amikor Magyarország kapcsán a szerzők rávilágítanak egy összességében 3 milliárd dollárra tehető továbbhitelezett devizaadósság-tömeg létére, amelynek különös aktualitását adja a mai magyar kormányzatnak a két balkáni kisállam tekintetében realizált - fentebb említett – hasonló jellegű (vélhetőleg szintén orosz nyomásra végbemenő) gyakorlata.
A valószínűleg a Szovjetunió iránymutatása mentén hidegháborús fegyverkezési céloktól vezérelve a harmadik világhoz vagy a szocialista szövetséges tömbhöz tartozó országok felé továbbított deviza-forráskihelyezés a rendszerváltozást követően sohasem tudott megtérülni hazánk számára az érintett országok fizetésképtelensége folytán. E devizában – többnyire amerikai dollárban denominált – tőketartozás kamatos kamataival együtt később beépült a rendszerváltó Magyarország adósságállományába annak szerves részét képezve. A korábban részletekbe menően bemutatott árfolyamveszteségen túlmenően előálló adósságállomány-tömeg közel harmadát (!) tette ki ezen egyetlen tétel. Miként a hivatkozott tanulmány megállapítja:
„(…) további 3 milliárd dollárral csak azért nőtt az államadósság, mert a jegybank a szükségletein túl vett fel hitelt, amit továbbhitelezett harmadik országok felé – mint például Irak, Nigéria, Észak-Korea, Kuba, vagy éppen a Szovjetunió”.
A hivatkozott tanulmánya kapcsán több szakértőt is megkérdezett az országos gazdasági sajtó, akik egybehangzóan állították, hogy az 1973 és 1989 között egészen pontosan 2,1 milliárd dollárról 20,4 milliárd dollárra fokozódó magyar államadósság-növekedési dinamikát nem magyarázhatja a lakossági túlfogyasztás mellett az olajárak emelkedése sem. Ugyanis a magyar adósságkrízis kialakulása vonatkozásában meghatározó időszakban közel 19 milliárd dollárnyi adósságnövekmény nem származhatott – a szovjet forrásból a mindenkori világpiaci árnál kedvezőbb szállítási konstrukció keretében importált – energiahordozók ártényezőiből. A fenti kutatás feltárt és részlegesen újraközölt az MNB Műhelytanulmányok sorozatban 1992-1993 során közreadott – felbecsülhetetlen értékű – tanulmányokat, amelyek a rendszerváltó magyar diskurzustérben nem tudtak jelentőségükhöz mérhető súlyt kapni. A feldolgozott adatsorok alapján az MNB-szakértők már akkoriban kimutatták, hogy a lakossági túlfogyasztás még a kamatos kamatokkal együtt is legfeljebb 3,7 milliárd dollárnyi adósságtömeg kialakulásáért tehető felelőssé, ami még egyötöde sincs a rendszerváltáskor számon tartott adósságtömegnek.
Vagyis a korabeli magyar népesség túlfogyasztása legfeljebb a hazánk felől a harmadik világ és a szocialista államok irányába továbbhitelezett fentebb tárgyalt adósságrész mértékével lehetett azonos. Az állami jóléti juttatások révén hedonizáló 20. század végi szocialista új középosztályok mítoszát alapjaiban kérdőjelezi meg annak tényszerű megállapítása, miszerint az államszocialista elit még a generációk sorára eladósított magyar állampolgárok számára se juttatott többet a felvett devizahitel-forrásokból, mint a hazánkkal akkortájt (kényszer)szövetségben álló országoknak. A korabeli Magyarország viszonylagos jóléte – a számok tükrében könnyen belátható – nem származhatott külső forrásokból, azonban az országot sújtó (a hibás forrásfelhasználás és a téves adósságmenedzsment miatt egyre fokozódó) adósságteher folytán nemzetgazdaságunkra háruló akut deviza-törlesztési nyomás már a ’80-as évek legelejétől kezdődően kifejezetten rontotta a mindenkori magyar életszínvonalat. A rezsim elsőszámú reprezentánsai mai kifejezéssel élve kommunikációs technikák alkalmazásával próbálták elfedni, illetve viszonylagossá tenni a rendszer jóléti öndefiníciója és a reálfolyamatok között feszülő disszonanciát. Marjai József az IMF-küldöttséggel 1983-ban folytatott egyik egyeztetése során a nemzetközi szervezet illetékesei előtt minderről az alábbiak szerint nyilatkozott:
„(…) a politikai helyzet máris megváltozott. Eddig azt mondták a lakosságnak, hogy kemény munkával már a közeljövőben emelkedik az életszínvonaluk. Most viszont az üzenet az, hogy még keményebben kell dolgozni, hogy megőrizzek a színvonalat, és még nagy erőfeszítésekre van szükség, hogy visszatérjenek a jobb idők”.
III. A reformer technokrácia szerepe az eladósításban
Az államcsőd elkerülése a késő kádárista technokrácia hamis öndefiníciójából fakadó mítosszal szemben nem a rezsim kimagasló nyugati reputációjából vagy a késő-kádárizmus szakértői hátterének világszínvonalú teljesítményéből fakadt, hanem a máig elfogadott hamis tévhittel ellentétben a korabeli magyar vállalati (főként termelő ipari) szféra relatív külpiaci versenyképességének és a túlmunka vállalására hajlamos lakossági többség teherbírási hajlandóságának tudható be. Ráadásul tovább árnyalja a korabeli reálgazdasági viszonyok ismeretében a Kádár-éra fénykoráról utólag alkotható korántsem kedvezőtlen képet, hogy az ország ezen időszakban többször külkereskedelmi többletet volt képes produkálni (jelentős részt a világviszonylatban az élelmiszer-gazdasági tabella 6-7. helyén stabilizálódó magyar ágazat gigantikus exportteljesítménynek betudhatóan). A hibás jegybanki és kormányzati adósságmenedzsment következtében a devizahitelezési anomáliákból fakadó átváltási árfolyamveszteségek kumulálódó állománya vezetett a korabeli devizaadósság megtízszereződéséhez, miként azt a hivatkozott kutatás összegzése is megállapítja:
„[A hazai deviza-államadósságon belül] 1973 és 1980 között főleg a svájci frank volt a meghatározó, a frank a német márkával együtt 75 százalékot tehetett ki, a dollárban lévő adósság mindössze 25 százalék lehetett. 1981 és 1984 között a dollárban felvett adósság aránya nőtt a 25 százalék körüli értékről 60 százalékra. 1985-től a japán jen és a német márka súlya nőtt és pár éve alatt ezek az alacsony kamatozású devizák aránya 70 százalékra nőtt, a dollár aránya pedig 30 százalékra csökkent. […] 1973 és 1980 között a frank közel két és félszeresére erősödött.1981 és 1984 között a dollár erősödött; 1985 után pedig a jen és a márka értéke megduplázódott a dollárhoz képest. […] Különösen nagy volt a veszteség 1978-ban, amikor svájci frank 34 százalékot erősödött egy év alatt a dollárhoz képest, valamint 1986-ban, amikor a jen, márka, frank csaknem 40 százalékot erősödött a dollárhoz képest. Az árfolyamveszteség közvetlenül 5,5 milliárd dollár adósságnövekedést okozott, annak kamatai pedig további 4,4 milliárd dollárt, így összesen közel 10 milliárd dollárral növelte az adósságot az árfolyamveszteség.
A hivatkozott tanulmány összegzésében olvasható megállapítás szerint a rendszerváltáskor nyilvánosságra kerülő államadósság-tömegen belül a túlfogyasztás 4 milliárd dollárt tett ki mindössze, az árfolyamveszteségek 9,8 milliárd dollárt, a kezdeti adósságállomány kamata 2 milliárd dollárra tehető, míg a hitelkihelyezésből fakadó veszteségek összesített értéke hozzávetőlegesen 3 milliárd dollárt tett ki. Ugyanezt a negatív tendenciát más források is alátámasztják: „Az MNB kimutatásai szerint 1973-tól az 1980-as évek elejéig az adósságállomány döntő része alacsony kamatozású svájci frankban volt, 1981-1982-től kezdve viszont az adósság devizaszerkezete lényegesen módosult, aminek fő oka éppen az volt, hogy az erős svájci frankban tartott adósság jelentős árfolyamveszteséget okozott (…). Az MNB vezetése a veszteségek csökkentése érdekében (…) úgy döntött, hogy csökkenti a svájci frank, és növeli - az 1981. évi 27 százalékról 1985-ig 60 százalékra – a dollár arányát. Az 1980-as évek második felében a dollár aránya csökkent, miközben a német márkáé és a japán jené emelkedett, és fokozatosan kialakult a 30-30 százalékos dollár-jen-márka arány. (…) A jelentés szerint 1973 és 1991 között a finanszírozási költség (…) átlaga 9,31 százalék volt”.
A jegybanki hibák elfedését szolgálta a költségvetési törvényben évről évre szerepeltetett hamis, illetve tudatosan hibásan átnevezett tételek sora, amelyek együttes célja nyilvánvalóan a politikai vezetés (mindenekelőtt Kádár) megtévesztését szolgálta az esetleges szakmai felelősségre vonás elkerülése érdekében. Vagyis a jegybank és a kormányzat pénzügyi apparátusai nemcsak az állampárti rezsim lakosságát tévesztették meg, hanem az ország korabeli csúcsvezetését is, amit többek között a tanulmány alábbi részlete is alátámaszt:
„[Különös, hogy] (…) épp azokban az években, 1978-ban és 1986-ban, ugrik meg a külkereskedelmi hiány, amikor megnő az árfolyamveszteség. (Az összefüggés nem magyarázható az olajárakkal, mivel ezekben az években a dollár úgy gyengült, hogy az olajár nem nőtt.) Az a gyanú merült fel bennünk, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy a jegybank külkereskedelmi hiányként könyvelte el az árfolyamveszteség egy részét. Tovább erősítette a kételyünket az a tény, hogy Magyarországra az olajár emelkedés csak 1975-től fokozatosan jött be, az adósság pedig már 1974-ben robbanásszerűen nő. Ugyanekkor jelentősen erősödött a svájci frank. Vajon nem lehet, hogy már az 1974-es hivatalos "folyó fizetési mérleg hiány" adat az árfolyamveszteség miatt ugrik meg”?
Amennyiben reálisan feltételezzük, hogy a késő Kádár-éra keretei között vezető gazdasági beosztáshoz jutó (többszöri kiválasztási mechanizmusok során megrostált), rendszerhű családokból származó személyi kör alkotta felső szakapparátusok nem pusztán autonóm jelleggel vállalták a pártvezetés félretájékoztatásának stratégiáját, akkor valamiféle informális kooperáció megalapozottan vélelmezhető a nyugati és a hazai technokrata elitcsoportok között. Mármint az ország által időről-időre lehívott (a magyar reálgazdaság tényleges állapotához képest) felesleges mértékű devizahitel-állomány öncélú felhasználási stratégiájának kivitelezése érdekében. Vagyis a könnyűszerrel adódó szakszerűtlenségen túlmenően vélelmezhető a tudatos eladósítási stratégia érvényesülése is annak érdekében, hogy az országot a hidegháborús logika hatalmi érdekeltségei mentén tudatosan túlhitelező (privát tulajdonlású) nyugati pénzintézetek felől a hazai technokrácia vezető reprezentánsai utóbb hozzájuthassanak elégséges mérvű (akár a korai spontán privatizációtól kezdődően magánosítási célokat is szolgáló) tőkefelhalmozási, illetve annak folytán vagyonszerzési lehetőségekhez.
A fenti – első látásra talán meglepő – állításomat a Tax Justice Network nevű nemzetközi szervezet vonatkozó becslésére alapozom, amelynek értelmében Magyarországról a késő Kádár-rendszertől kezdődően 2010-ig 242 milliárd dollárt utaltak offshore számlákra, amellyel hazánk a 13. legnagyobb veszteséget szenvedte el a világon. A hazánknál nagyságrendekkel jelentősebb orosz nemzetgazdaságból mindössze a magyar vagyontömeg kétszeresét utalták ki hasonló módon. A 2009-es magyar bruttó külső államadósság még 100 milliárd dollárt sem tett ki, vagyis a magyar államadósságnak akár még a duplája is könnyűszerrel kifizethető lett volna a fenti módon „piacilag” helyzetbe hozott késő kádári technokrácia által repatriált (1990 és 2010 közötti) gigantikus erőforrástömeg révén. A hazánkat sújtó vagyonkimenekítés globálisan is kimagasló mértékére világít rá azon adat, miszerint Európából kizárólag Magyarországnál lényegesen népesebb, középhatalmi pozíciójú nemzetgazdaságok állnak a 154 államból álló listán hazánk előtt (az imént említett Oroszországon túlmenően Lengyelország, Ukrajna és Törökország). További kérdéseket vethet fel az adósságfelvétel forrása is, hiszen a legtöbb utóbb törlesztési moratóriumban, illetve részleges adósság-elengedésben részesülő térségi állam nyugati közületi hitelezőknél adósodott el, míg hazánk magánbankoknál, így az Antall-kabinet nem kezdeményezhetett adósságteher-könnyítést más sorstárs országokkal ellentétben. Emellett kérdésesek a kádárizmus végnapjaiban lehívott jenalapú hitelforrások is, hiszen a hazai nemzetgazdaság – a kiviteli irányokat alapul véve – nem rendelkezett jenalapú exportbevétellel, így felettébb fokozott árfolyam-kockázati felárak mentén realizálódott e hitelforrások törlesztése a későbbiekben. A 2008-as globális krízis során a lakosságra záruló devizahitel-csapdához hasonlóan egy bő emberöltővel korábban a magyar állam is hasonlóan kreált fizetésképtelenséggel volt kénytelen szembesülni, amely helyzet folytán éppúgy nyomott árszínvonalon kényszer-privatizálták a nemzet több generációjának munkája révén felhalmozott hazai termelővagyont, miként utóbb a hazai népesség jelentős része is éppígy potom áron veszítette el egy élet munkájával felhalmozott ingatlanvagyonát.
IV. Tényleg Kádár irányította a kádárista Magyarországot?
Tekintettel az erőforrás-átcsatornázás gigantikus volumenére, a fenti folyamat szervezett jellege nehezen vonható kétségbe. A Kádár-éra – főként annak konszolidált időszakában – egyre kevésbé definiálható egyszemélyi vezetési modellként, aminek tükrében kijelenthető, hogy a rezsim érzékelhető karakterisztikáját meghatározó pártfőtitkár mellett több – hozzá mérhető súllyal bíró – vezető személyiség befolyása is érvényesülhetett a hatalmi képződmény szakapparátusi struktúráinak csúcsszintjén. Ha a fenti vagyon-felhalmozási és tőkeképzési célból szerveződő apparátusbeli hálózatnak volt egyáltalán egyszemélyi vezetője, akkor az a technokrata politikus – pozíciójából adódóan – nem lehetett más, mint a tervhivatali és jegybanki pénzügyi szakértők több generációjának rekrutációját biztosító Fekete János. Az egykori MNB-alelnök – közvetlenül Kádár felé referálva – egy emberöltőn keresztül önhatalmúlag határozhatta meg az ország külső hitelfelvételi stratégiáját, illetve annak napi gyakorlatát. Szerepe leginkább a három T kulturális modelljét megalkotó – hozzá egyébiránt szoros kollegiális szálakkal kötődő – Aczél György kultúrában betöltött funkciójával állítható párhuzamba a gazdaságpolitika terén. Fontos megjegyezni, hogy Aczélt külföldi hivatalos útjai alkalmával mindig fogadták a gazdasági élet vezetői a nyugati államok többségében, holott az általa felügyelt állampártbeli szakterületeknek formálisan nem voltak kapcsolódásai a pénzügypolitikai aspektusú kormányzati, illetve jegybanki részlegek felé.
A Belügyminisztérium II/4-es hírszerző osztályának eleinte Sötét, majd Lektor néven beszervezett ügynökeként a tartótisztjei és a pénzügyminiszterek felé rendszeresen jelentő technokrata pénzügyi vezetőként Fekete 1945 óta párttagi és 1948 óta vezető beosztású MNB-munkatársi minőségében építette ki nyugati bankkapcsolatait. Pályája az ’56-os forradalmat követően meredeken ívelt felfelé, mikor részt vett a szovjetellenes szabadságharc során a forradalmárok mellé álló jegybanki munkatársaknak a pénzügyi és hitelezési apparátusokból való gyors eltávolítási folyamatában a jegybank pártszervezetének titkáraként.
Nem mellesleg ebbéli pozíciójában utóbb a jegybanki devizakereskedelmi (azaz arbitrázs) főosztályt vezető Boross Imre váltja őt.
V. Konklúzió
Az ország valós reálgazdasági folyamataitól és a korabeli társadalom életszínvonalától nagyrészt függetlenül kialakult állami adósságállomány hibás menedzselése, költséges refinanszírozása, valamint átláthatatlan felhasználása együttesen vezetett a hazánkat a rendszerváltozás környékén sújtó krízishez, amelyhez hasonló jellegű – monetáris alapú – válság napjaink vonatkozásában is kialakulni látszik. A korabeli eladósítási trend valós mértékét az alábbi adatok szemléltetik leginkább:
„Az infláció felgyorsult, 1987-ben 8,4, 1988-ban már 15,5 százalékot tett ki, a gazdaság stagnált, a beruházások leálltak, a folyamat pedig 1989-ben se változott. Közben folytatódott az életszínvonal visszaesése. 1988-ban a reálbérek 6-7 százalékkal csökkentek, a fogyasztás 4-4,5 százalékkal lett kisebb (…). A társadalom alsó és felső tizede közötti különbség egyetlen év alatt, 1987-ről 1988-ra (…) 26 százalékkal emelkedett”.
A Kádár-éra utolsó szakaszában az adósság-finanszírozás célkitűzéseinek alárendelt államháztartási politika keretében állandósuló fiskális restrikció nem érte el deklarált célját, ugyanis az évek óta zajló kormányzati megszorítások ellenére az eladósodás folyamata a rezsim utolsó évében (1989-ben) tovább fokozódott:
„A központi költségvetés deficitje március végén nem lehetett volna több 12 milliárd forintnál, ehelyett 29 milliárd hiányt mutattak ki, a különbség meghaladta a GDP 1%-át”.
A hibás adósságkezelésnek a rendszerváltozást megelőző két évtized során megvalósuló gyakorlata folytán hazánkban kimagaslóan érvényesült térségi összevetésben a munkahelyvesztési tendencia: az összességében másfél millió munkahelyet megszüntető (azaz 30 százalékos mérvű) foglalkoztatás-visszaesés példának okáért háromszorosa volt a korabeli csehországi szintnek.18
Mindennek ellenére fontos megjegyezni, hogy a hazai állami vagyon értéke ’89-ben a vagyonleltár utolsó összeállításakor készített értékbecslésekből kiindulva még legalább dupláját, de inkább háromszorosát érte a korabeli magyar államadósság-tömegnek. Mindez a relatíve korszerű hazai gazdaságszerkezetre világít rá, hiszen az exportképes állami nagyvállalatok és a színvonalasabb termelési kultúrával bíró termelőszövetkezetek képesek voltak a törlesztéshez szükséges devizaigény túlnyomó részének folyamatos előteremtésére. Azonban e kedvező adottságok ellenére az adósságpálya finanszírozása már csak vagyonfelélés útján volt lehetséges a rendszerváltozás során, majd az azt követő évtized(ek)ben (amit máig transzformációs válságként jegyez a szakirodalom). Az 1980 és 2010 közötti három évtizedben hazánk 150 milliárd dolláros veszteséget volt kénytelen elszenvedni az államadósság-kezelés és az annak folytán felgyorsított dömpingáras privatizáció révén, amely nagyságrend összességében világháborús mértékű vagyonvesztésnek tekinthető.
A napjainkban retorikailag az állami vagyon gyarapítását célzó kormányzati irányvonal alapvetően vagyonfelélés útján képes a nagyobb akvizíciók teljesítésére (lásd a koncesszióba adott hazai autópálya-hálózatot, valamint a telekommunikációs vagyon értékesítéséből fedezett reptérfelvásárlást). Mindez érzékelhető párhuzamot képez a rendszerváltozás során átélt korszak relációjában.
Annak ellenére, hogy a deviza-forrásbevonási időszakban realizált hozadékok nem a nemzeti középtársadalmat preferálták a ’70-es évek első felében, az adósságkrízis externalizált költségei már az adófizetőket sújtották az azt követő évtizedekben. E tipikusan a félperiférikus fejlettségi szinthez illeszkedő eladósodási pálya a latin-amerikai, délkelet-ázsiai feltörekvő országok autoriter rezsimjeinek tucatjainál volt megfigyelhető. A magyarországival nagyjából párhuzamosan érvényesülő – a félperifériákon általános – eladósodási ciklus egyfajta globálisan domináns pénzügyi trend keretébe illeszkedett a korszak egészében a két olajválságtól részben függetlenül, amelynek következménye az alábbi működési modellt vonta maga után:
„(…) Az adósságszolgálat (…) az eladósodott ország erőforrásainak nagy részét felemészti. Utána már semmi nem marad a szociális beruházásokra: a közoktatásra, a közkórházakra, a társadalombiztosításra”.
E fenti tendencia következtében (éppúgy, mint az ukrán-orosz konfliktus nyomán kialakult mai energiakrízis során) a feltörekvő országoknak és a harmadik világ államainak – a nemzetközi pénzügyi szervezetek és privát bankcsoportok felé fennálló – együttes külső adóssága négy évtized alatt az egészen elenyésző 54 milliárd dolláros kezdeti szintről 2000 milliárd dollár fölé emelkedett a ’70-es évek elejétől kezdődően.21 Hazánkat ezen – a hidegháború megnyerésének célrendszerét szolgáló – végzetes folyamatnak szolgáltatták ki a konszolidált kommunizmus évtizedei során az önmeghatározásukban mindvégig technokrata és modernizációs identitású (alapvető mentalitások tekintetében cseppet sem baloldali) kései kádárista elitek.
Ezen – a rendszerváltozás kormányzataira is áthagyományozódó – állandósuló adósságszolgálati terhek az eladósodás kezdetén a (máig nagyobb demográfiai és kivándorlási veszteségek nélküli) cseh népességgel azonos számú hazai lakosság milliós nagyságrendű népességfogyásában és a sok területen észlelhető drasztikus mérvű közszolgáltatási színvonalvesztésben máig éreztetik negatív hatásukat Magyarországon. E megatrend az orbánizmus új keletű hitelcsapdája fényében prognosztizálhatóan folytatódni, illetve fokozottan érvényesülni fog az előttünk álló években.
