Az állampolgár sikerként megélt kudarcai

Az állampolgár sikerként megélt kudarcai

A Duna a Parlamentnél (Fotó: Unsplash/Daniel Olah)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Az állampolgárok kontrollja a választott politikai hatalom felett az egyik legfontosabb feltétele a demokrácia jó működésének. Történelmi és jelenkori példák sora mutatja, hogy egy demokratikus alapelveken működő országban mindig lesznek olyan csoportjai a társadalomnak, akik szívesen indulnak a politikai hatalomért, és ha a birtokukba kerül, hajlamosak visszaélni vele, megpróbálva kibújni az állampolgárok, az általuk alkotott közösségek és civil szféra szerveződéseinek ellenőrzése alól. Ez nem azt jelenti, hogy a társadalom vagy a politikusok többsége ilyen, csupán azt, hogy mindig vannak ilyenek is, és ha a civil kontroll nem működik megfelelően, akkor ők versenyelőnybe kerülnek a tisztességes, a demokratikus alapelveket komolyan vevő vetélytársaikkal szemben.

A politikusok ezen típusára jellemző, hogy megfeledkeznek arról, hogy őket a demokratikus többség, az állampolgárok nagyobbik része bízta meg, hogy eljárjon helyettük (és az őket nem megválasztók helyett) a közös ügyekben: ő tehát a „nép” alkalmazottja. Hajlamos magára úgy gondolni, mint kiváltságos népvezérre, aki irányíthatja, uralhatja az embereket és az országot. Hajlamos továbbá megfeledkezni arról is, hogy a rábízott ügyekhez szükséges anyagi források nem a saját vagyonát képezik, hanem az az állampolgároknak a KÖZös ügyekre beadott PÉNZe, amivel felelősen, ez utóbbiak érdekében kell gazdálkodnia, és minden egyes forintról elszámolnia a megbízói felé.

Elnézést kell kérnem az olvasótól, hogy ilyen szájbarágósan írok a demokrácia triviális alapelveiről. Csupán azért teszem, mert evidens jellegük ellenére fontos ezekre állampolgárként újra és újra emlékeztetni magunkat. Ugyanis az említett politikai szereplők olyan, szinte észrevétlen, apró lépésekkel, finom módosításokkal és manipulációval ássák alá ezen alapelvek érvényesülését, hogy egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy az aktuális helyzet nem is hasonlít ahhoz, amilyennek egy jól működő demokráciát valamikor elképzeltünk. Sőt, ha „azon kapjuk magunkat”, az még a jobbik eset. A rosszabbik, ha még csak észre sem vesszük, hogy a hatalmon lévők által kiépített és uralt kommunikációs gépezet elhiteti velünk, hogy az állampolgári kudarcaink valójában sikerek. Nézzünk néhány tipikus esetet, és hogy észrevesszük-e, illetve hogyan értékeljük ezeket.

Korrupció

Hogy gondolunk a korrupcióra? Vajon úgy, hogy valakik, akiket mi megbíztunk bizonyos ügyek intézésével, majd pénzt adtunk nekik minderre, ennek a pénznek egy jelentős részét bizonyos trükkök segítségével elrakják saját maguk vagy jó ismerőseik részére? Ugyanúgy gondolunk a korrupcióra, mintha egy zsebtolvaj vitte volna el a pénztárcánkat a metrón? Vagy elfogadjuk azokat a magyarázatokat, hogy hát azért autópálya is épült, meg hogy sikeres magyar vállalkozókra szükség van, illetve Magyarország nem is áll rosszul nemzetközi összehasonlításban, vagy hogy az előző kormányok bezzeg még többet vagy legalább ennyit, stb.? Örömmel szavazunk azokra, akik ilyen mondatokkal magyarázkodnak, vagy felháborodunk? Félreértés ne essék, nem kifejezetten és nem csak a jelenlegi kormányra gondolok itt, hanem tulajdonképpen bármely kormányra a rendszerváltás óta.

Információhoz való hozzáférés

Mi az, hogy az általunk megbízott politikusok nem engedik megismerni azokat az adatokat, amelyek a közös ügyeinkkel kapcsolatosak, amelyek intézését rájuk bíztuk? Mégis milyen alapon? Kinek van köze hozzá, ha a megbízónak, azaz nekünk nincs? Felhorkanunk és tiltakozunk minden titkosítási ügynél, vagy elhisszük, hogy a „mi érdekünkben” titkosítanak 30-50 évre bizonyos dolgokat? Örömmel szavazunk azokra, akik ezt teszik? Sikernek éljük meg, ha nyernek a választásokon?

Hajlandóság a vitára

Milyen dolog az, hogy a nép alkalmazottjai (értsd: politikusok) nem hajlandóak bármely médiumnak nyilatkozni, amit a megbízóik néznek, olvasnak? Ellenzékben általában mindenevők, kormányra kerülvén viszont válogatóssá válnak: csak olyan médiába mennek el, ahol baráti a fogadtatás, nem lehet rázós kérdésekre számítani. Mi indokolja, hogy egy megválasztott politikus évente csupán pár alkalommal, nagyon szűkre szabott időkeretben és kontrollált körülmények között hajlandó válaszolni újságírói kérdésekre? Nem lenne alkalmazotti kötelessége rendszeresen, mindenki számára kielégítő időtartamban rendelkezésre állni? Hogy van az, hogy egy miniszterelnök, akit adott esetben a választópolgárok kevesebb, mint 50 százaléka választott meg, nem hajlandó nyilvános vitába szállni más pártok miniszterelnök-jelöltjeivel? Hogyhogy nincs lehetőségünk megtudni, megtapasztalni, hogy a lehetséges alkalmazottjaink mit kérdeznének egymástól, és mit válaszolnának a másik kérdéseire, hogy eldönthessük, melyikőjük a legalkalmasabb?

Azok a „füstös szobák”

Bár ma már nem füstösek, de attól még nem kevésbé problémásak, mint korábban. Hogyan fogadhatjuk el, hogy az az ember, aki a mi megbízásunkból és érdekünkben jár el, politikusi minőségében más politikusokkal vagy gazdasági szereplőkkel zárt ajtók mögött beszéljen a közös ügyeinkről úgy, hogy az ott elhangzottakról még utólag sem hajlandó minket tájékoztatni? Ez sem csak a jelen kormánypárt(ok)ra érvényes jelenség, hanem sajnos – úgy tűnik – a kormányváltásra ismételten bejelentkező tömb aktuális élharcosára, Márky-Zay Péterre is, aki nemrégiben az OTP-vezér Csányi Sándorral mívelte ezt a zárt ajtós műfajt. Miféle alternatívát szeretne ő így megvalósítani?

„Az állam pénzt ad” erre, meg arra

Ez egy félrevezető lózung csupán: az államnak ugyanis nincsen saját pénze, sosem volt. Az anyagi forrásai a mi, közösbe beadott adóforintjainkból származnak. Úgyhogy még szép, hogy azt a közös ügyeinkre fordítja. Ha nem így tenne, azt lopásnak hívnák. Szóval ez nem érdem, nem kunszt, ez a legalapvetőbb kötelessége egy kormányzatnak, és önmagában nem mond semmit arról, hogy jó vagy rossz döntéseket hoz. Elkölteni a pénzt valahogy mindenkinek megy. Jól elkölteni már sokkal kevesebbeknek, de csak ez utóbbi lehet bármiféle minőségi mérce a választott politikusaink tevékenységére vonatkozóan.

Ezek csak tipikus példák, a sor hosszan folytatható. A szereptévesztések egyértelműek a választott politikusaink oldaláról. De mindez nem jöhetett volna létre, ha mi, állampolgárok nem esünk ki szintén rendszeresen az elvi szinten ránk szabott szerepből. Nem vagyunk ugyanis tisztában vele, vagy nem emlékeztetjük magunkat elég gyakran rá, hogy mi vagyunk a megbízók, és amit elvárhatunk az alkalmazottainktól, az nem kegy a részükről, hanem kötelesség. Ha pedig utóbbiak valamelyike nem felel meg az elvárásoknak, akkor nem a szerint kellene örülnünk, vagy mentegetőznünk, hogy az általunk preferált politikusról van-e szó, vagy sem. A legalapvetőbb érdekünk, hogy minden ilyen esetben egymással együttműködve, összekapaszkodva gátat szabjunk ezen káros viselkedéseknek és jelenségeknek.

Tudomásul kell vennünk, hogy a demokrácia nem működik magától értetődően, organikus módon jól. Hogy rendeltetésszerűen működjön, ahhoz folyamatosan őrködnünk, figyelnünk kell, egy pillanatra sem szabad elengedni a kontrollt, mert az könnyen végleg kicsúszhat a kezünkből. Ez a követelmény szerves része a demokráciának, nem valamiféle rendszerhiba. Nem lehet megszüntetni, csupán tudomásul venni. Feltéve, hogy egy jól működő rendszert akarunk. Ha szurkolni szeretnénk egy csapatnak, arra ott van az a rengeteg stadion. A politikai életben, a közös ügyeink intézésében ennek nincs helye, vagy legalábbis nem kéne, hogy legyen.

A szerző a Karátson Gábor Kör önkéntese

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Címkék: demokrácia

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Apokalipszis, Eurovízió, cancel culture