Amikor újra eltoltam a kocsimat a sor végén, önkéntelenül is bekukkantottam a szárazárurészlegre. A néni még mindig ott állt az étolajtorony előtt, és gyűrött arcmaszkját piszkálta gondterhelten.
Apró asszony volt. Görnyedt teste szinte eltörpült a hatalmas bevásárlókocsi mellett. Könnyű, egyáltalán nem az évszakhoz illő, szürke dzsekit viselt, nyakában ódivatú vörös sállal, a novemberi csípős hideg ellen vékony, barna szövetnadrággal védekezett. Kínai félcipője láthatóan sáros volt, homokos vízcseppek csillogtak a kabát alsó szélén is, biciklivel érkezhetett a kültelki városrészből, ahol olyan ritka a szilárd burkolatú útszakasz, mint megválasztása után az arra járó önkormányzati képviselő…
Megkapó helyzet volt, éreztem, hogy valami rendkívüli fog történni, ezért „hídfőállást” építettem ki a zöldségsziget melletti banánosdobozok rejtekében, és vártam az események alakulását. Valami gond lehetett, mert hosszú percek óta töprengett a néni, állt egyik lábáról a másikra, figyelte a körülötte tülekedő embertömeget. Kocsijában az alapdolgok voltak: tej, kenyér, néhány csomag felvágott. Nem mozdult, még mindig az étolajakat tanulmányozta. Kétféle egyliteres változat volt, az egyik 699 forintba került, a másik 649- be. Az utóbbi árcédulájára meredt a tekintete, motyogott valamit, majd lassú mozdulatokkal, óvatosan körülnézve, kiemelt egy szürke zsebszámológépet a kabátja zsebéből. Ismerős darab volt, gimnazista koromban volt divatos, messze álltam, de beazonosítottam a típusát. Lassan a vastag keretes olvasószemüveg is előkerült, illetve egy kis papírcetlit is a kezében tartott már a néni. Ősz haja rakoncátlan fürtjei a szemébe lógtak, ezért néha a füle mögé helyezte azokat. Megfontoltan nyomogatta a kalkulátort, meg-megállt a mozdulatokkal, gondolkodott hosszú percekig.
Úgy tűnt, számot vetett, osztott-szorzott, majd amikor végzett, mindent gondosan elpakolt, megigazította csálén álló maszkját, és lassú mozdulatokkal kiszabadított egy 649 forintos étolajat a zsugorfóliából; újra körülnézett, és betette bevásárlókocsija mélyére. Láthatóan megviselte a procedúra, pihent kicsit, a szemét is megtörölte zsebkendőjével, majd útra készen, irányba állította bevásárlókocsiját a pénztárak felé, és rövid léptekkel elindult.
Előbújtam rejtekemből, és utánaigyekeztem, de mire a sor végére értem, négy vásárló a semmiből közénk furakodott. Igyekeztem nem elveszíteni a nénit, néhány részletet láttam csak belőle, ám a kabátról és a sálról be tudtam őt azonosítani. Nem is értettem magam, miért követem, pici bűntudatom támadt, az jutott eszembe, hogy esetleg mások látták, hogy figyelem őt, vagy hogy utána lopakodtam; eldöntöttem, „elengedem” a nénit.
Már éppen kiálltam volna sorból, amikor váratlan dolog történt. Halk moraj támadt a sorban, az ismerős kabát a maga tempójában kivált a sorból a kocsival együtt, és a sor mentén visszaigyekezett abba az irányba, ahonnan érkezett. A néni „elvágtatott” mellettem is, megnézhettem végre közelről ráncok szabdalta, gondterhelt arcát, izzadságtól fényes homlokát, kontyolt haját, mintha a szeme sarkában könnycseppet is láttam volna. Izgatottan, már-már dühödten tolta a bevásárlókocsit, egyik keze kétszeresen foglalt volt, a bevásárlókocsi tolórúdja mellett az újra elővett számológépet is abban szorongatta.
Tehetetlenül sodródtam a kasszapult futószalagja felé. Visszapillantottam, és még annyit láttam, hogy az ismerős áruhalom előtt parkol a bevásárlókocsi. Néhány perc múlva, végezvén a pénztárnál, kezemben a bankkártyámmal, a kasszasorokat pásztáztam. Sikerült megtalálnom a nénit, egy másik sorban állt, komor arccal épp a szalagra rakta a bevásárlókocsija tartalmát: a kenyeret, a tejet és a néhány csomag felvágottat. Az étolaj sehol nem volt…
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/48. számában jelent meg november 26-án.
