Az Európai Unió támogatása létfontosságú hazánk számára, ez nem kétséges. A magyar államnak jelentős megtakarítást jelent, hogy az állami fejlesztések többségét uniós forrásokból lehet megvalósítani, nem kell saját állami bevételeket erre költeni. Ráadásul nagyságrendileg is nagyobb fejlesztések valósulhatnak meg, mint amire saját bevételeiből a magyar állam valaha képes lenne. Van azonban egy szempont, ami talán nem kap elegendő figyelmet, amikor az uniós támogatások szerepéről beszélünk.
Kupa Mihály, az Antall-kormány pénzügyminisztere mesélte nekem, hogy hivatali idejében, a 90-es évek elején egyszer előállt az a helyzet, hogy kiürült az államkincstár. Nem arról volt szó, hogy felborult volna a költségvetési törvény, vagy a mérleg szerint ne lett volna meg a kiadások fedezete, csak a szükséges időbeni kifizetésre, ha jól emlékszem, talán hóközi családi pótlék kifizetésére, nem volt forrás. Hónap végén volt várható nagyobb összegű adóbevétel, de addig semmi. De, ugye, a piacokat és az embereket az érdekli, hogy az állam időben eleget tud-e tenni fizetési kötelezettségeinek. És hát nagyon úgy nézett ki, nem fog tudni. Szerencsére az utolsó pillanatban beérkezett egy nagyobb privatizációs bevétel, és az állam ki tudta fizetni kötelezettségét.
Egy olyan kis ország esetében, mint Magyarország, amely az uniós GDP 1 százalékát adja, előfordulhat hasonló helyzet, különösen kaotikus időkben. Az uniós támogatások ezt a likviditási biztonságot nyújtják Magyarországnak. Ugyanis egy hétéves ciklus alatt mindig vannak pénzek, amelyek beérkeztek ugyan, de még nem fizették ki őket, és addig is a magyar állam számláján pihennek. Ezt láthatjuk, amikor az uniós támogatások elakadnak, s az állam egyből kénytelen kifizetési korlátozásokat bevezetni.
A magyar állam tehát rá van szorulva az unióra, pláne akkor, ha olyan gazdaságpolitikának aligha nevezhető gazdasági irányítást végez, mint amit a jelenlegi kormány művel adóátengedésekkel, csak politikai célokat szolgáló adókedvezményekkel, esztelen költekezésekkel.
A NER aligha lett volna fenntartható eddig is az uniós támogatások nélkül, és ha egyszer az EU komolyan venné magát, és valós elvárásokat fogalmazna meg a magyar kormány felé a támogatásokért cserében, akkor vagy irányváltás, vagy gazdasági összeomlás lenne várható. Egyelőre azonban kérdéses, hogy az unió meddig akar elmenni, így Orbán Viktor is folytathatja pávatáncát, mást mond odakint, és mást tesz idehaza. De például az ilyen szankciós konzultáció egy keményebb brüsszeli álláspontot válthat ki. Ideje lenne tehát abbahagyni az örökös pávatáncot, amit magyarul hazudozásnak lehet csak nevezni, és egy tisztességes magyar politika alapjait lerakni, amiben Orbán Viktor már nem kaphat szerepet.
A szerző közgazdász, a Közjóért és Közbizalomért Egyesület elnöke
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
