Nem reprezentatív, amit mondok, csak az én tapasztalatomat foglalom itt össze: a politikailag bizonytalanok sokkal veszélyesebbek a demokráciára nézve, mint bármely párt ismert és kiszámítható magszavazói, mert képtelenek elvek és értékek mellett kialakítani a saját politikai preferenciájukat. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy valóban akár az utolsó pillanatban fogják eldönteni, kire szavaznak, addig pedig elvárják, hogy az ellenfelek 0-24 órában versengjenek értük, mi több: szórakoztassák őket, hogy érzelmileg bevonódást érezzenek a politikába.
Ők azok, akiknek semmi nem elég büdös vagy újszerű, akik elfelejtik, hogy melyik politikai erő mit kommunikált vagy tett a múltban, és pillanatnyi szeszélyük alapján hagyják magukat ingadozni olyan kérdések eldöntése során, amelyek nem egyszerűen lényegesek, hanem létfontosságúak. Képesek egyszerre megvetni a két oldal vezetőit, vagy mi több, mindkettőt szimpatikusnak látni, kimazsolázni minden politikai erő programjából, ami nekik egészen jó volna, aztán pedig „magukra hagyják” ezeket, mert nem tudták kielégíteni őket. Nem is lehet, mert nem akarnak kielégülni: számukra az oldalválasztás nem ingerlő.
Két fő típusuk van. Az egyik, akinek minden jó, mert „más sem volna jobb”, és a kevésbé kockázatos folytatás mellé teszi le a voksát, hiszen mindennél fontosabb a maga kényelme. Épp ezért társadalmi elvei lényegében nincsenek. A másik pedig az, aki „hobbiból” ugyan folyton keresgél, de azzal hárítja el a súlyos felelősségét, hogy sehol nem találta még meg a neki igazán megfelelő politikai közösséget. Hát persze, mert ilyen nincsen, s ezzel ő egészen jól elvan addig, amíg a kalória és élvezeti igényei kielégítést nyernek.
Ez az a tömeg, akit meg akar szólítani Magyar Péter, mert neki nincsenek nagy hatalmú, Orbánt bundázó kampánybarátai. A feladat így rendkívül nehéz, mert a miniszterelnök tarsolyában mindig van valami (szabadon választható a jelző) ócska, pimasz, botrányos, hőzöngő, méregető, mérgező, provokatív, alantas ösztönökre ható (ebből is lehet választani) cselekvés, akció, jelmondat, törvényhozás és diplomáciai ügyködés.
A bizonytalanok vagy egészen közömbösek, vagy politikailag bipoláris hírfogyasztók. Az előbbiekkel nem lehet semmit tenni, bármilyen edukáció lepereg róluk, az utóbbiak pedig tényleg kiszámíthatatlanok: ma Magyartól, holnap Orbántól rettegnek és a másikban bíznak, s ez attól függ, éppen melyik szállított súlyosabb üzenetet a médián keresztül.
Az elvek a kényelmükkel szemben lényegtelenek számukra. Bár tagadják ezt, de teljesen logikus, hogy nélkülük nem létezhetett volna a Horthy-kultusz, a nyilas rémuralom, a Rákosi-időszak, a Kádár-féle krumplileves évtizedek és most a NER-es konzultációs hazugság-demokrácia sem. Ezek az emberek tartották fenn a semmittevésükkel az erőszakos uralmakat.
Ha nem vagyunk ilyenek, úgy tudjuk legjobban elképzelni, miként döntenek, ha az árverésekre gondolunk. Mindegyikük a maga pici és kicsinyes politikai árverését tartja szem előtt, és arra szavaz, aki a szavazófülkébe lépés előtt a „legmagasabb” ajánlatot tette. Ez általában az, aki a nagyobb erőt mutatja: az ész nem dominál a szavazás során.
Tragikus, hogy ez a sok százezer, amúgy értelmes ember annyira sem tartja a hazáját, hogy legalább a választásokat megelőző pár hónapban kialakítson valami szilárd szavazói magatartást.
Mindez nagyon durván hangzik, és sértheti a lelkiismereti és véleménynyilvánítási szabadság érzését sokakban. Két gondolattal tisztáznám ezt: egyrészt én senkit nem akarok megbántani, hanem mindenkit szeretnék felrázni, másrészt itt nem az árnyalatok vagy a kisebb különbségek közötti hezitálást ostorozom, hanem az égbekiáltó és össze nem egyeztethető etikai és cselekvési tervekkel dolgozó politikai irányultságok közötti választási passzivitást. Remélem, ez utóbbi helyzet fennállásában hezitálás nélkül egyetértünk!
Ha igen, akkor mi másról beszélhetnénk, mint arról, amit ezt megelőzően mondtam?
A Hang.hu oldalon megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
