Vági Márton véleménye szerint ez lenne a követendő magatartás. Természetesen egy pillanatig sem vitatom a szerző jó szándékát, de javaslatát teljesen elhibázottnak tartom. Azzal nyilván nem lehet vitatkozni, hogy a tanárok között akadnak kiválóak és csapnivalóak egyaránt. Magam is számos példát tudnék hozni (egykori diákként, majd szülőként, végül főiskolai-egyetemi oktatóként is) szakmailag és emberileg egyformán remek tanerőkre, mint ahogy számos példám lenne olyanokra is, akik tudásuk, képességeik, hozzáállásuk egyike-másika, netán mindegyike alapján alkalmatlanok az oktató-nevelő munkára. (Ez egyébként nemcsak a pedagógusokra igaz, hanem a kőfaragókra és balett-táncosokra is, a politikusokról már nem is beszélve…)
Vági úr azonban mindebből azt a következtetést vonja le, hogy a társadalom jelentős része által indokoltnak tartott, sőt hőn áhított béremelésből ki kell hagyni a rossz tanárokat, mert a (feltételezetten jelentős) emeléssel „azokat a pedagógusokat – pontosabban azokat is – fizetnénk meg busásan, akik a mostani bérüket sem érdemlik meg”. A javaslat másik része szerint azokat, akiket viszont – úgymond – meg kell becsülni, akiket foggal-körömmel a pályán kell tartani, azok megérdemlik, hogy ne a mostani fizetésük dupláját, hanem annak sokszorosát vigyék haza. „A fizetést egy szigorú, teljesítményalapú minőségbiztosítási rendszer döntse el.”
Nos, az ismertetett indítvánnyal több bajom is van.
Először: ha most hirtelen megjönne a kormány esze, és tényleg duplájára emelné a „jó” tanárok fizetését, de változatlanul hagyná a „rosszakét”, az újabb és erőteljes pályaelhagyási hullámot eredményezne. Mondhatja erre Vági úr, hogy a „rosszakért” nem kár, de tudjuk, hogy az iskolák nagy része már most is komoly létszámhiánnyal küzd. Az pedig aligha vitatható, hogy egy „rossz” matektanár is jobb, mintha a testnevelők oktatnák az algebrát vagy a trigonometriát. Felmerülhet persze az is, hogy az emelt bérek visszacsábíthatnának korábbi pályaelhagyókat, ami csökkenthetné a hiányt. Ez nyilván igaz is, de erősen kérdéses, hogy aki nem egy-két, hanem tíz-tizenöt éve hagyta ott a tanítást, vajon akarna-e és tudna-e visszatérni a katedrára.
Másodszor: hol van az a „szigorú, teljesítményalapú minőségbiztosítási rendszer”, ami eldönthetné, hogy ki „jó” és ki „rossz” tanár? És hol vannak azok, akik egy ilyen – ma még nem létező – rendszert szakszerűen és objektíven működtetnének? Sajnos egy tanár munkájának tárgyilagos megítélése csak nagyon hosszú távon lehetséges: sem a diákok vagy szülők, de még az iskola vezetőinek véleménye sem lehet mérvadó, hiszen mindegyiknek mások a szempontjai. Az pedig, hogy mennyire sikerült egy gyerekkel megszerettetni a matematikát, mennyire eredményesen sikerült vele elsajátíttatni annak alapjait, csak évek múlva derül ki. Lehetne még tanfelügyelői óralátogatásokon is gondolkodni, de kérdés, hogy az mennyire objektív, illetve hogy egy-egy (esetleg előre bejelentett) ellenőrzés mennyire hiteles eredményt mutat.
Harmadszor: miért gondolja azt bárki is, hogy egy hosszú évtizedek óta tartó leépülést bármilyen egyszeri intézkedés helyrehozhat? A probléma – szerintem – sokkal nagyobb és okai sokkal mélyebbek, semmint hogy egy béremelés megoldhatná. A tanítói-tanári pálya presztízse legalább ötven-hatvan éve folyamatosan romlik, aminek csak egyik megnyilvánulása az alacsony jövedelem. És persze a különféle tényezők egymás hatását is erősítik: ha kicsi a fizetés, már egy culáger gyereke is odavághatja a tanítónőnek, hogy az apja egy-két nap alatt keres annyit, mint „tantónéni”; ha se pénz, se megbecsülés, kevesebben jelentkeznek a tanári szakokra, ha alacsonyabb pontszámmal is be lehet kerülni a főiskolákra-egyetemekre, olyanok is a pályára kerülhetnek, akik arra kevéssé alkalmasak. A kontraszelekció rontja a színvonalat, ami tovább erodálja a hivatás társadalmi elismertségét. Kialakult az ördögi kör, és süllyedő spirálként fejlődik rendszerektől és kormányoktól függetlenül.
Megítélésem szerint a megoldás csak az lehet, ha ezt a spirált sikerülne megtörni. Ehhez első lépés valóban egy drasztikus béremelés lehetne, amelyet a tanári jövedelem további folyamatos emelése kell kövessen. De ezzel párhuzamosan meg kell teremteni (vissza kell állítani) a tanítók-tanárok becsületét és tekintélyét. Ez pedig ott kezdődik, hogy bölcs vezetőink se tegyenek sértő (és mérhetetlenül buta) kijelentéseket, például hogy a tanároknak legyen elég motiváció a nyári szünidő.
Ezen az úton remélhető, hogy két-három-négy év múlva azok, akik elhivatottságot éreznek a tanári pálya iránt, jelentkezni is fognak a tanárszakokra, hogy újabb négy-öt év múlva jól képzett és elkötelezett tanerők jelennek meg az iskolák kapuinál, hogy kiégő vagy kiöregedő kollégáik helyébe lépve minőségi cserét jelentsenek. (Abba már ehelyütt nem is mennék bele, hogy az ő felkészítésükben is mekkora változásoknak kellene történnie, hogy a hátrányos helyzetű térségek többszörösen hátrányos helyzetű gyerekeit képesek legyenek felkészíteni az elkövetkező évtizedek társadalmi és munkaerő-piaci kihívásaira…)
A vázolt folyamat elindítása – szerintem – Magyarország talán legsürgetőbb teendője: nemcsak pár ezer pedagógus megélhetéséről, hanem gyerekeink és unokáink sorsáról, ha úgy tetszik, az egész nemzet jövőjéről van szó.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
