Mögöttem áll kettővel. Ideges vagyok, mert megismertem őt, ő engem nem, úgy tűnik. A vodkásüvegekkel meg a zsugorfóliába préselt sörökkel bajlódik fél kézzel, másik kezében telefon, csuklóján hajdanvolt nyári fesztiválok megkopott karszalagjai. Közel az ötvenhez sátras bulikon ténfereg? Bár mindig ilyen volt, gyermekkoromban is, amikor állandóan valami csínytevésen törte a fejét. Negyven éve nem láttam, illetve nem hallottam róla, csak annyit, hogy soha nem volt rendes melója, seftelt ezzel-azzal, általában magyar–ukrán viszonylatban, csak a szokásos nagy mellény, nagy hang – csak füst, láng nélkül…
Pittyeg a kassza, nehezen mozog a sor, élelmiszerdiszkontban vagyunk, piros alapon fehér P-vel kezdődő nevűben, sárga ponttal a végén. Csúcsidős hétvégi bevásárlás szolid szalonnasütéshez, kenyér, üdítők, néhány nullás sör a bevásárlókocsimban. Célirányosan jöttem ebbe az üzletbe, segíteni szeretnék. Szerény eszköz, de talán könnyít néhányak szenvedésén: a pénztáros kérésemre rácsippant egy vonalkódra, így egy bizonyos pénzösszeg rákerül a számlámra adomány címszó alatt: esetenként 250 forint az ukrajnai menekülteknek, egy csippantás kétszázötven forint, kettő ötszáz, és így tovább, kinek mit bír a pénztárcája, az embersége, a szolidaritása. Szörnyű hírek, szörnyű képek érkeznek Ukrajnából, valamit tenni kell.
Sorra kerülök, még mindig nem nézett rám, sietnem kell, „nincs hűségkártyám, bankkártyával, igen” hadarom, a pénztáros hölgy démoni gyorsasággal tolja át a leolvasón a cuccaimat, a sörösdobozokat szinte dobálom már a kosárba, fél szemmel őt nézem, rám néz, megismert! „Hőőőő öreg barátom, de rég láttalak”, sikítja bele a duruzsoló tömegbe, kettővel mögülem, és folytatja: „Várj már meg, beszéljünk pár szót!” Ránézek, kényszeredett mosoly az arcomon, aztán a pénztáros hölgyhöz szólok gyorsan és halkan, hogy minél kevesebben hallják: „Csippantson négyet az adományra”!
A duruzsolás alábbhagy hat méter sugarú körben körülöttem, döbbent tekintetek lövellnek felém, ezek szerint nem voltam kellőképpen halk. A hölgy „felszámol” négyszer kétszázötven forintot a számlámra, ekkor szólal meg újra a „nagy hang – csak füst láng nélkül”: „Csak nem adtál egy ezrest ennek a bohóc Zeleninek?!” Nem tagadom, picit megsemmisülök, pláne azt érezve, hogy a körülöttem állók elismerő mosollyal üdvözlik a kopott karszalagos hozzám intézett felháborodott kérdését: jól megmondta neki, még hogy pénzt az ukránoknak, minek támadtak az oroszokra, felháborító! Valami ilyesmit olvasok ki a fejekben járó gondolatokból. Szégyenérzet fut át rajtam, mert adományoztam egy háború miatt szenvedő ország menekültjeinek? Létezik ez?
Közben fizetek, és erőt veszek magamon, valamit kellene reagálnom. Ez sikerül: „Zelenszkij, ez a neve az ukrán elnöknek, nem neki adják, gondolom, hanem azoknak, akik az oroszok rakétái miatt lettek földönfutók, és akiknek a rokonait tömegsírokba dobálták ugyanezek a barbárok! Amúgy rég láttalak, gyere, beszélgessünk.” Egy szuszra ömlenek a szavak a számból, megkönnyebbülök.
Nagy sikert nem arat a replikázásom, sőt a döbbent arcok még döbbentebbek lesznek; felém nem villannak elismerő mosolyok, inkább csak szánakozók, néhányan sziszegnek valamit a foguk között, eloldalgok a kasszától, leállok pakolni, a sor újabb tagja fizet, a seftes ismerősöm bámul maga elé, nem reagál a szavaimra. Kész vagyok, visszanézek rá, elkapja a tekintetét, úgy tűnik, kölcsönösen lemondunk a találkozásról; elindulok a kijárat felé, és ekkor meghallom az újrainduló duruzsolásban az ő megszelídült szavait: „Csippantson nekem is négyet!”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/21. számában jelent meg május 20-án.
