Olyan érzése van az embernek, hogy Orbán Viktor a külpolitikáját már tényleg csak belpolitikai célból szervezi. Mivel a rezsim egész külpolitikája a magyar szuverenitás feladását jelenti az orosz, amerikai és kínai felsőbbség számára, azaz teljes kudarc, ennek csak akkor van értelme, ha az eredménye belpolitikailag gyümölcsöző. Eddig az volt.
Az ország önállóságát komolyan veszélyezteti az az elv, hogy majd Trump megvéd minket pénzügyileg, Putyin meg energiagazdálkodás szempontjából, mivel mindezért felfoghatatlanul nagy árat kell fizetnünk, és nem mellesleg a becsületünk és a szavahihetőségünk is már a múlté. Moszkvának és Washingtonnak is megéri tehát kitartani Orbánt: kinek ezért, kinek azért, de főleg, mert mindketten gyengíteni akarják az EU-t.
Ugyanakkor mi a garancia arra, hogy Oroszország és az Egyesült Államok nem fog egymásra rontani a következő években? Szerintem semmi. Trump rövid távon tervez, mondjuk két és fél órára, ezzel szétzilálva minden értelmes reakciót az ámokfutásaira. Ki tudja, mikor tapos rá egy Moszkvában fájdalmat okozó fertőzött tyúkszemre? Vele szemben ott van Putyin, aki egy stabil idegrendszerű KGB-s hódító agresszor, aki pedig hosszabb távon tervez. Pont úgy, mint egy sakkjátékos, és lehet, hogy már csak négy lépésre van attól, hogy valami olyat tegyen, amitől a megállás nélkül magáról beszélő Trump is elnémul mondjuk öt percre. És akkor mi lesz, kinek az oldalára áll majd Orbán? Svájcot próbál majd játszani? Az nem fog menni, például azért, mert Magyarországról köztudott, hogy megbízhatatlan, köpönyegforgató, és itt lába kél a pénznek, ellenben Svájc arról híres, hogy megbízható, és ott bizony megőrzik mindenki pénzét.
Mindaz, amit itt Orbánék lenyomtak 15 év alatt a nemzetközi kapcsolatokban, az országunkat mély megvetés tárgyává tette, s aki tehet, elkerül minket. Mégis kétharmaddal kormányoznak, azaz a külpolitikája belpolitikailag képes volt erőteljes hasznosulásra. Mivel semmilyen rendszerváltó erő nem vehet részt a diplomáciai kapcsolatokban, Orbán kiszervezi a választási kampányát erre a területre, hiszen itt nincs senki, akivel versengenie kéne. Ez egyben reaktívvá, reagálóvá bénítja az ellenzéket, ami kitűnően eladható a propaganda által, és véget nem érő „lojalitáspróba” alá veti az embereket.
Jelenleg az a helyzet, hogy Orbán Viktor külföldön, Magyar Péter a kis és közepes településeken kampányol, és az üzeneteik nem nagyon találkoznak egymással. Elbeszélnek egymás mellett, s ez tökéletesen megfelel Orbánnak: ez az ő igazi politikai harctere.
A magyar külpolitika ma már nem a hagyományos és minőségi külügyi tevékenység, hanem az egyik eszköze a Fidesz belpolitikai identitásépítésének, legitimációjának és mozgósításának. Mélyen etikátlan, hogy a külpolitikai témákat, legyen az a háború, az EU-val kapcsolatos vita vagy épp a migráció, „civilizációs küzdelemként” állítják be, holott ezek másról szólnak. Különösen ijesztő és veszélyes a békepárti narratíva, amiben a fideszesek jó hazafiak és dicsőségre hivatottak, az ellenzékiek pedig hazaáruló háborúspekulánsok.
Egészen átlátszó az, ahogy a nemzetközi kapcsolatokat színpadias és szimbolikus, soha véget nem érő erődemonstrációként mutatják be a végrehajtói. Minden előkészítés, mozdulat, napirend és a találkozók értékelése azt a célt szolgálja, hogy libatömés-szerűen tuszkolja bele a választók fejébe: Ő A Nagy Ember, Aki Megment Minket. A külgazdasági döntéseiket is úgy kommentálják, mintha a szándékuk szerint alakultak volna ennyire keleti kényszerpályássá. Ez egyszerűen nem igaz, de a miniszterelnök elképesztően jó a gátlástalan, hamis, lehengerlő magyarázatok megfogalmazásában. Ezt támasztja alá, szolgálja ki a Szijjártó-féle külügyi mozgás és narratíva, ahol egy szuverén nemzet (na persze) eltökélt képviselőiként tökösen ellenállnak a globalista elit (hát persze) alattomos támadásainak.
Ez az üzenet a Mátrix-szerűen ránk húzott propagandamédia által nulla-huszonnégyben zubog a polgárokra. Erről mindig eszembe jut, hogy a zajjal való kínzás az egyik legeredményesebb módja az akarat megtörésének. Megszünteti az időérzéket, az összes érzékelésünk stabil és megbízható működését, és persze az áldozat mentális kontrollját.
Minél nagyobb a külpolitikai zaj, annál jobban megtörik az átlagszavazó belpolitikai ellenállása.
Meg kell szüntetni a zajforrást 2026-ban, hogy többé ne legyünk egy, a saját polgárait bántalmazó, nemzetinek mondott Guantánamo-kormányzat rabjai.
