Két vissza-visszatérő publicisztika-kezdésem közül ezúttal nem azt veszem elő, hogy ülök a Romban, a vöröses fények körúti-értelmiségiesen alkoholmámoros vörös pultjánál (lásd még: sorosbérenc liberális fővárosi, mit tudja ő), hanem azt a bizonyos másikat, miszerint várjál, ne értetlenkedj, hallgass végig, légy szíves. Távolról indítok, de ígérem, úgyis a kata-, rezsi- és infláció-ügynél kötünk ki. Van nekem egy kedvenc filmem, In Bruges a címe, ennek egyik remekbe szabott jelenetében egy erősen illuminált törpe elővezeti vízióját a feketék és a fehérek között készülődő háborúról, amihez ugye egyenruha sem kell majd. Szerencsére egyik főhősünk, Ken ezen a ponton már őszintére mindenezte magát, s ennek okán a következő kismonológgal felel: „Feka nejem volt. És nagyon szerettem. De 1976-ban meggyilkolta egy fehér ember. (…) Áruld el, Jim: én melyik oldalra álljak ebben a kis háborúban?” (Illyés Judit és Varró Dániel fordítása)
A film közismerten rafinált és sokrétű felépítésének díszesen tündöklő alátámasztásán túl ez a kicsiny részlet bizony arra is alkalmas, hogy távoli asszociációként felidéződve ragyogó metaforául szolgáljon az egyszeri publicista számára. Amióta döbbenetes tempóban, minősíthetetlen formában és feldolgozhatatlanul gonosz/ignoráns (a megfelelő aláhúzandó) tartalommal a torkunkra csavartak egyszerre több olyan intézkedést, amelyekhez hasonlókra a kutya se gondolt volna (a kutyákra visszatérünk, sőt, jelen iromány központi szereplőiként), nos, azóta a kifulladt tüntetések és a tehetetlen vergődés mindennapos szorításában dühöngő polgár számára releváns kérdés: én hova álljak ebben a kis háborúban? Pontosabban: mi és milyen lehetek a mai Magyarországon? Mik az opcióim, miközben a maffiakormány újabb gátlástalan arculcsapásai láthatóan csupán arra alkalmasak, hogy már megint egy hamis döntés elé állítsanak?
„A” válasz: mondjuk lehetek kormánypárti szavazó, ezen belül lehetek véresszájú hívő, aki – kétségkívül részben önhibáján kívül – a vidéki és országos médiaocsmányság hatására nem látja át, nem érti az eseményeket; de nem is kell ennyire sznobnak lenni, valamint nem vidékizek, távol álljon tőlem, az is elképzelhető, hogy díszzsebkendővel, érdekből, cinizmusból vagy épp kognitív disszonancia redukció okán tartok ki foggal-körömmel; furmányosan okoskodva elhiszem a gonosz EU-ról szóló meséket, kritizálom a dologtalan romkocsma-töltelékeket, és egyébként is csaltak a libsik, ideje, hogy rend legyen, a főispánokat is megszokjuk majd, jobb esetben Mészáros Lőrinc „nem az én ízlésem szerint való”, sokféle fokozat létezik. Azt azért hozzáteszem, hogy amennyiben végleg feladom az önálló gondolkodást, szinte kötelezővé válik a legaljasabb káröröm kifejezése, a „sírjatok, libernyákok” életérzés, a „jó látni, ahogy sivalkodnak” vigyorgó szadizmusa; hogy ennek mennyi köze van a fennen hirdetett keresztényi erkölcshöz, azt mindenki döntse el maga.
Eme csoport izgalmas alkategóriáját képviseli szinkronrendező ismerősöm (aki tehát nem félreinformált vidéki kocsmatöltelék, nem is aluliskolázott kétkezi munkás, egyetlen félig-meddig degradáló, kisujj-eltartós címke sem illetheti); szerinte az a helyzet, hogy bizony nem jól van ez így, de valóban csalók voltunk mindannyian, jó, mi pont nem, de köszönjük meg a melósoknak, a szobafestőknek, a vízszerelőknek, a lakásfelújítóknak, akik számla nélkül mindig olcsóbban dolgoztak, a múltkor is mi volt, egy hónapban összeszedtek ezek 8 milliót, mi nem tehetjük meg, hát ők éltek vissza az egésszel, őket kéne agyonverni, az ügyeskedő kis rohadékokat, akik miatt most szívunk. Kétségtelen, van ebben igazság, nem is kevés. Véleményem szerint azonban már megint kiválóan működik a saját (és miniszterei) fizetését váratlanul megemelő, egyidejűleg köztörvényes migránsokkal seftelő, oroszbarát miniszterelnök összeugrasztási szándéka: egymás gyűlölete, a végtelenségig folytatódó megosztottság. Kit utáljunk a kormány helyett? Egymást. Természetesen. És bejön.
„B” válasz: mivel más nem nagyon van, lehetek jóarckodó, bulizó, nyári estén vállalhatatlanságig részegedő (ez az élet, basszus, hát egyszer vagyunk fiatalok), halál-laza és önnön vállvonogatására büszke troll. Jelzi ezt, hogy az első napi tüntik (amiket immár az ellenzéki szavazók egy része is így nevez, átvéve a kormánymédia becsmérlő terminusát) fájdalmasan alacsony létszámának tükrében apatikus társadalmunk jobb híján nem mást emelt hírértékbe, mint a Nagyon Vicces Bagázst, az évről évre egyre kevésbé szellemes Magyar Kétfarkú Kutya Pártot. Nem szeretnék megsérteni senkit, nagyon jó dolog a beletojás mindenbe, kamaszos hevületnek pláne elmegy, és amúgy is kisemberek vagyunk, úgysincs szavunk, akkor legalább használjuk ki a lehetőséget, hogy miénk a híd, hoppá, amúgy a pártelnöknek fű van a zsebében, miért is ne lenne, ez az igazi lázadás. Tökre. A boomer-humorral mélyen átitatott – részben kiábrándult, második kamaszkorukat élő örök ifjakat, részben kiskorú, de vagánykodni és ezáltal esetleg csajozni szándékozó gimiseket vonzó – események biztosítják annak tökéletes lehetőségét, hogy végleg elvicceljük, infláljuk, elbagatellizáljuk ezt az egészet. Ahogy jelenleg a dolgok állnak, a kollektív cselekvésképtelenség révén mindenki másnál relevánsabb tud lenni egy olyan társaság, amelynek tagjai büszkén – és már-már a kamupártok hatékonyságával – tesznek bármit és bárkit, főleg az önmagukat komolyan vevőket köznevetség tárgyává, egyúttal elérik, hogy az is jól érezze magát a random hídfoglaló grillezésen, akinek fogalma sincs róla, hogy mi történik.
Különösen fájdalmas pillanat, amikor egy ilyen országos botrány után pár nappal az egyik főszervező minimum érdekes állapotban támolyog fel a színpadra, és annyi a mondandója, hogy maradjunk még itt, lesz zene. Hasonlóan émelyítő, amikor mikrofont adnak a sorban álló fiatalok kezébe, majd az egyik kölyök mondókája közben a társelnök odasasszézik, és jelzi neki, hogy legyen szíves sokkal vidámabban, ne legyen már ilyen lehúzós, buli van. Ha szomorú dolgokat mond, akkor hazamennek az emberek, pedig ez ugye nem cél, sokkal inkább maradni kéne, annyi itt a jó arc. Mindehhez a rendőrség biztosít professzionális körülményeket, nem járnak a buszok, az egyszeri városlakó háborog. Utálja a részeg csürhét, végülis igaza van a kormánynak, ezekért nem kár. Hát ilyen módon igazán kár ellőni az egyébként hathatós eszközöket, a forgalom lebénítását, a fizikai nyomásgyakorlást. Nem mellékes az sem, hogy az egész bohóckodásnak semmi, de semmi értelme nincs, nem mutat túl egy érettségi előtt álló diákcsapat rakparti sörözésén, és másnap, amikor arról érdeklődöm valakitől, jönne-e tüntetni, azt feleli: „Minek, a tegnap estibe belenéztem, bulizni nem mennék most, dolgom van.” A burok persze a vagányság, a nemtörődömség, a lázadás legprimitívebb és leggyerekesebb formája. Az eredmény viszont olyan szintű támadási felület, hogy a fal adja a másikat – na meg az egy fokkal felelősebb értelmiségiek teljes elidegenítése.
„C” válasz jelenleg nincs. És nem, ne beszéljünk Márki-Zay Péter rakparti önreklámjáról, akkor se, ha sokan voltunk kint (a többesszám nem véletlen, de már fogom a fejem), sajnos ez nem egy létező – és főleg nem szekunder szégyentől mentes – opció. Akkor viszont idézem a bölcs Kent: hova álljak? Példának okáért hol van az értelmiség, ami képes volna megfogalmazni akár egynél több mondatot (vagy oké, csak egyet, de az akkor legyen bővített)? Hol van a karcos, urambocsá’ ironikus-cinikus, de súllyal bíró szó? Miért hangosabb minden clickbait szenny, minden álságos panaszkodás, minden tőmondatokban megfogalmazott egyszerűsítés vagy épp naiv populizmus, mint bármi más? Jelen pillanatban nem tudom megítélni, a polgári engedetlenség szélsőséges formáira vagy okos, értő, összetett kulturális megnyilvánulásokra gondolok. Talán mindkettőre. De biztos, hogy nem betépett jampikra, akik annak ellenére csinálnak mókát az elmúlt sok évtized legbrutálisabb és legegyértelműbb népsanyargatásából, hogy ők maguk és a színvonaltalan vicceiken nevetők egyaránt érezni fogják, mi történt itt, méghozzá hónapokon belül.
Lehet hibáztatni a világ(t)rendet. Manapság egy mobiltelefonnal felvett, anyázós kritika többet hoz a legnagyobb videómegosztón, mint maga a mű, amiről szól. A közösségi felületeken garázdálkodó trollok az óvatlan szemlélő számára már-már egyenértékűvé válnak azokkal, akik – jól, rosszul – tesznek valamit, alkotnak, hisznek, megfeszítik az erejüket. Évekig építkezhetsz, egy kocsmai beszólás nulláz. Ez van. És persze hazánk feudális beidegződései sem segítenek, se apáink generációjának legyintő lemondása, barlangba húzódása, az értelmiség hallgatása. Azonban ne feledjük, és főleg mi, viszonylag fiatalok ne, hogy ezen a szerencsétlen kombináción felül a szándékos és dekonstruktív cinizmus, a tájékozatlan, csak elsőre jó fej vicceskedés, a kisemberi akasztófahumor is okozza mindazt, amit szeptembertől a csekkeken látunk.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
