Két, űrkutatással kapcsolatos hír is kering mostanság a médiumokban, ráadásul az egyiket – talán nem meglepő módon, mert így nagyobbat szól – szenzációs felfedezésnek titulálják. Az első, ami talán nem ver föl akkora port, a Hold közelében feladatot teljesító Orion űrhajó, ami nem kevesebbet vizsgál, mint egy újabb holdraszállás lehetőségét, illetve egy, a Holdon létesítendő bázis körülményeinek a föltérképezését.
A szenzációt a másik, a NASA Perseverance (Kitartás) nevű marsjárója szolgáltatja, amely a Marson, a Jezero-kráterben szállt le 2021 februárjában. Nem véletlenül választották ezt a helyet. A kutatók gyanúja szerint itt olyasmikre bukkanhatnak, ami nagy durranás lesz majd – hacsak máris nem az – a Naprendszer megismerése során. Olyan nyomokat tártak föl, amik eléggé egyértelműen arra utalnak, valamikor élet volt a Marson. Ezt a valamikort úgy tessék érteni: számunkra fölfoghatatlan időtávlatban, úgy 3,5 milliárd esztendeje. Mivel a földi élet kialakulásának kezdetét is nagyjából ugyanilyen időtávba helyezik, néhány kutatónak azonnal meglódult a fantáziája: lehet, hogy a biológiai létezés a Marsról „költözött át” szépséges Kék Bolygónkra?
Ne gondoljanak profánnak, ha nagy hirtelen egy, a közelmúltban elhíresült mondás jut eszembe: Na és? (Ha valaki nem tudná: Horn Gyula mondta ezt, amikor kiderült karhatalmista múltja.)
A tudományra fölesküdtek nyilván azonnal beírnak a nevem mellé egy jókora fekete pontot, mert a fenti kijelentésem azt sugallja számukra: ellensége vagyok a haladásnak, a fejlődésnek, ami az emberek számára áldás, a földi jólét ígérete. Hát nem! Nem vagyok ellensége, viszont vannak dolgok, amiket képtelen vagyok józan ésszel fölfogni.
Eszembe jutnak a 60-as, 70-es esztendők, amikor az USA és a Szovjetunió kétségbeesett versenyt folytatott a világűr meghódítása kapcsán (is). Ennek során hatalmas dicsőség volt az utóbbi számára az első űrhajós, Jurij Gagarin fölbocsátása 1961 áprilisában. Igaz sokan, főleg az amerikaiak, mindezt kétkedve fogadták, talán nem minden alap nélkül. Aztán nyolc évvel később ezt überelték is az Apollo-11 Holdra szállásával. Nos, ami számomra megdöbbentő volt ebben az egészben, hogy az (akkor még) közvetlen keleti szomszédunk az akkori legkorszerűbb technika szintjén űrkutatást folytat, atomrakétákkal tömi tele a betonbunkereit, ugyanakkor a népesség nagy része olyan szegénységben él, ami még számunkra, a szocialista blokkban élők számára is elképzelhetetlen volt. Ez egy szörnyű paradoxon, ami egyértelműen jelzi: az egész „űrháború” nem más, mint egyes nagyhatalmi vezetők játékszere, akik fikarcnyit sem foglalkoztak azzal, hogy azokat a mérhetetlen összegeket, amiket erre fordítottak, sokkal hasznosabban is elkölthették volna. Ez nem volt szempont számukra.
Igen, gondolom, már egyértelművé vált, mi jutott eszembe a Perseverance és az Orion kapcsán. Kétségtelen, hogy manapság az életszínvonal majdnem mindenütt lényegesen magasabb nívót képvisel már, mint annak idején. Ennek ellenére fölmerül bennem a kérdés: azt az irgalmatlan mennyiségű pénzt, amit az űrkutatásra fordítanak, vajon nem lehetne-e sokkal észszerűbben és hasznosabban elkölteni? Arra, ami valóban a fejlődésünket, a fölemelkedésünket segítené elő – és itt nem technikai fejlődésre gondolok, hanem olyasmikre, amik valóban az emberiség javát szolgálják: oktatás, egészségügy, kultúra, környezetvédelem stb. Nem itt a Földön kellene először rendet rakni és élhető körülményeket biztosítani a földlakók számára? Nem erre kellene inkább koncentrálni minden erőnket és tudásunkat?
Szeretném hangsúlyozni: tisztában vagyok azzal, hogy az űrkutatás technikai-technológiai téren látványos eredményeket tud fölmutatni. Sok olyasmit is, ami később a hétköznapi életünk során is hasznosulhat. De ha mérlegre tesszük a fentieket, talán még sincs meg a szükséges egyensúly. Köztudott, manapság már létkérdés az emberiség számára, hogy globális módon közelítsünk a problémákhoz, és ha egyes földrészeken az emberek az ivóvíz és a napi betevő hiányával küszködnek, akkor valahogy hamisan szólnak az űr meghódításáról szóló álmok.
Óhatatlanul eszembe jut az is, hogy a 21. században sem zajlik ez másként, mint annak idején: az egész nem más, mint hatalmi játék. Presztízskérdés, amit ügyesen becsomagolva el tudnak adni. Nem véletlen, hogy a magukat nagyhatalmi tényezőnek képzelők sorban szállnak be az „űrharcba”, s egymás után bocsátják föl a mesterséges holdjaikat, hogy a konkurenciának a fazekába is beleláthassanak. Nem lepődnék meg, ha hamarosan Észak-Korea is bejelentené, valami hasonlóra készül – mert mit ér egy mindenkin végig gázoló diktatúra saját műholdak és űrhajók nélkül? Az képzelheti magát győztesnek, aki mindig egy lépéssel a másik előtt képes járni. S hogy nekünk, adófizető állampolgároknak mindez milyen óriási összegekbe kerül, az úgy tűnik, odafönt már az égvilágon senkit nem érdekel.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
