Hitünk szerint Jézus Krisztus, az Isten Fia azért jött e világba, hogy általa elkezdődjék valami nagyszerű: Isten Országa. Ahogy a bennünket tanító bölcs atyák a teológián tanították: Isten Országa dinamikus fogalom: a már és a még feszültségében létezik. Már elkezdődött („Isten országa köztetek van”), de teljes beteljesedése csak Isten színelátásában fog megvalósulni („Isten országa nem evilágból való”). Minden ember arra van meghívva a világban – különösen a megkereszteltek –, hogy Isten Országának munkatársa. Krisztus követése egyfelől végtelenül egyszerű: „csak” feltétel nélkül, legfőképpen tettekben szeretnünk kell minden embert (azaz jót kell tennünk mindenkivel) –, de nehézsége is ebben rejlik, hisz természetünk gyakran rosszra húz.
Mivel az emberi létezés kiteljesedése csak a transzcendensben (az üdvösségben) valósulhat meg, ezért a kereszténység kudarca vajmi nehezen „kiszámolható”. Egy bölcs papnál olvastam egyszer: az egyház legfőbb célja, hogy üdvösségre juttasson minden embert, ezért egyetlen célunk – jól értve – a „terjeszkedés”. Jézus azt mondta: legyünk fény az emberek előtt (jó tetteink által!) és legyünk az emberiség kovásza.
A fentiek fényében igyekszem összeszedni meglátásaim hazámról, a magyar kereszténységről. Csak Isten látja minden gondoltunk, indíttatásunk, összes tettünk. Soha nem fogjuk tudni számszerűsíteni, hogy hány ember fogadta szívébe Jézus tanítását, és ki él azok szerint.
1989/90-ben mintegy 15 százalékra becsülték azon honfitársaink arányát, akik lehetőleg minden vasárnap igyekeztek eljutni szentmisére/istentiszteletre. Mivel a korlátozások ekkor megszűntek, remélni lehetett, hogy a hit sokkal több emberhez jut majd el. Ez természetesen sok tekintetben be is következett – például biztosan sokkal több diák jár hittanra, mint 33 éve –, de a mostani becslések mégis azt mutatják, hogy vasárnaponként honfitársaink mintegy 8-9 százaléka jut el templomba (természetesen óriási helyi különbségekkel).
Egyházaink – különösen talán a katolikus egyház – égető problémája a paphiány. Püspökeink sokat mesélhetnének róla, milyen súlyos gondjuk a plébániák összevonása, egyre fáradtabb és túlterheltebb papjaik „szétosztása”. A katolikus egyház tanítása szerint Jézus csak férfiakat hívott meg papoknak (protestáns testvéreink hölgyeket is lelkésszé avatnak), azaz a szemináriumok a 18-25 közötti fiúkat várják. Csakhogy számtalan egyházközségben a szentmisére főleg idősebb hölgyek, derék „falusi nénik” járnak. Férfiembert leginkább csak nyugdíjasokat és néha családapákat láthatunk. (Hozzá kell tenni, hogy a nagyvárosokban és Budapesten valamelyest kiegyenlítettebbnek tűnik a szentmise-látogatók korfája és nemi összetétele.) Azaz: elsősorban azért van kevés papunk, mert végtelenül összezsugorodott a „merítési lehetőség”, nagyon kevés fiatal hívő férfi van egyházunkban. Az összefüggés természetesen kölcsönös: ha több papunk lenne, akkor ők – kevésbé fáradtan – talán jobban meg tudnák szólítani az ifjúságot.
Egy közeli barátom három évtizede a papságra érzett hivatást; aztán megnősült és most három nagykamasz fiú édesapja. Ősszel visszalátogatott abba a vidéki püspöki székhelyre, ahol szeminarista volt. Kedvesen fogadták egykori tanintézményében, és elmondták neki, hogy a teljes szemináriumban jelenleg összesen 14 kispap tanul – ez évfolyamonként nagyjából három papszentelést ígér évente…
Egy szentéletű, 80 feletti, a börtönt is megjárt, végtelenül tisztelt pap ismerősöm említette nemrég szomorúan, hogy a fiatalokkal folytatott évtizedes foglalkozása során az elmúlt 6-7 évben tapasztalta az ifjúság hit iránti érdeklődésének erőteljes csorbulását…
Amit nem tudunk számszerűsíteni: hányan vannak azok, akik csak alkalmanként (általában nagyobb ünnepeken) látogatják templomaink. Amit pedig még kevésbé: mennyire vagyunk mi, keresztények kovász, mennyire tudjuk jó példánkkal, cselekvő szeretetünkkel áthatni a társadalmat?
Biztos, hogy nagyon sok olyan ember él hazánkban – hívők és nem kifejezetten vallásosak –, akik becsületben és szeretetben nevelik gyermekeik, ápolják a betegeket, a sérülteket. Az Ukrajnából érkező menekülteket is nagyon sok jó szándékú ember segítette: munkával, élelemmel, tárgyakkal, befogadással. A magyar társadalom – egy része – a jobbik arcát mutatja.
Krisztus azt tanította: „arról ismernek meg titeket, hogy szeretitek egymást (és mindenkit)”. A kérdés: az elmúlt évtizedekben vajon növekedett-e a szeretet, az egymás iránti jóindulat társadalmunkban? Ha igen, akkor mi, keresztények „jó kovászok” voltunk. De ha általános eldurvulást, a gyűlölet növekedését, a (szóbeli és tevőleges) agresszió terjedését, a remény csökkenését látjuk, akkor abban nekünk, keresztények is bizonyosan van felelősségünk…
Fideszesség mint pszeudo-vallás
Miközben a kiürülő templomaikat, megfáradó és idősödő lelkipásztorainkat látjuk, szembetűnik, hogy létezik egy meglehetősen sikeres „közösség” a jelen Magyarországán, ez pedig a Fidesz. Az egyre zsugorodó független sajtóban kiváló elemzések jelentek meg idén tavasszal (elsősorban a Békemenet és néhány más kormánypárti nagygyűlés kapcsán), amelyek rámutattak, hogy a Fidesz hazánkban egyre inkább egyfajta pszeudo-vallás jellegét kezdi ölteni. A „fideszesség” (ezért még csak el sem kell menni egyetlen gyűlésre sem) számtalan dolgot ad az embernek: összetartozás-élményt, a tudatot, hogy „nekünk van igazunk”, és legfőképpen leveszi az ember válláról a terhet, hogy a világ dolgairól gondolkodni kelljen. Elég az aktuális vonalat követni, amely lehet épp az ellenkezője a másfél évtizeddel ezelőttinek. Nincsenek erkölcsi elvárások – csak alkalmanként a megfelelő helyre kell tenni az X-et, és néha egy kicsit erről győzködni másokat. A kérdés: összefügghet-e a hit visszaszorulása és a Fidesz burjánzó túlterjeszkedése?
Pár személyes példa talán közelebb vihet a megértéshez (a neveket természetesen megváltoztattam). 50 körüli házaspár ismerősünk: „Zoli” és „Kati”. Nem „vasárnapi keresztények”, hanem a magyar társadalom azon csekély százalékához tartoznak, akik igazán aktív hitéletet élnek: rendszeresen imakörbe járnak, az egyházat anyagilag is jelentősen támogatják, még nyáron is böjtölnek pénteken. Ha beszélgetünk velük, Zoli leggyakoribb szófordulata: „keresztény értékek”. Tisztességes, becsületes emberek. Négy gyermeket neveltek fel: hárman már kirepültek, párt találtak.
Tavaly nyáron pár napot együtt töltöttünk velük. Kerti munka közben véletlenül előkerült Alekszej Navalnij neve, mire teljesen váratlanul Zoli megjegyezte: „Putyin meg sem akarta mérgeztetni”. A tények ilyetén tagadása hallatán majdnem kiesett a kezemből a fűnyíró, ezért szelíden próbáltam a nyilvánvaló igazságot felhozni, mire Zoli röviden azzal zárta le a beszélgetést: „ilyen a politikai természete”. Azaz: a mélyen hívő és elkötelezetten fideszes házaspár értékítéletéből a közélet tekintetében kizárta az erkölcsi megközelítést.
Másik példám „Dorottya”. Gyermekeim révén ismerem. Ő sem átlagos keresztény: egy fővárosi egyházközség aktív tagja, programokat szervez felnőtteknek és gyerekeknek munkája mellett. Még a 2010-es években történt, amikor Új-Zélandon egy fegyveres merénylő egy mecsetben imádkozó embereket ölt meg gépfegyverrel. Dorottya kifejtette, hogy a gyilkosnak tulajdonképpen igaza volt, amikor muzulmánokat ölt. Annyire elképedtem, hogy „csak” Szent Pált tudtam idézni neki: „Krisztus országában nincs többé zsidó vagy pogány”. Mire Dorottya kelletlenül így válaszolt: „hát persze, ha a bibliai álláspontot nézzük”…
Mindkét esetben azt látom, amikor Jézus Krisztus egyértelmű tanítása, sőt a Ne ölj kategorikus parancsa szembekerül a Fidesz aktuális irányvonalával, akkor templomba járó keresztények is zárójelbe teszik az erkölcsi megítélést.
Mindig is furcsálltam, hogy az Egyesült Államokban a keresztények egy része miért olyan elkötelezett híve Trumpnak, akiről lehet tudni, hogy világszemléletében, pénzimádatában, öntömjénezésében és életvitelében is mennyire tökéletes ellentéte Jézus Krisztus tanításának. Egy amerikai magyar elemző segített megérteni: az amerikai „evangéliumi keresztények” magukat elsősorban valami ellen határozzák meg: a Demokrata Párt, Hollywood stb. Lehetséges, hogy sok olyan magyar keresztény ember van, aki számára az alapvető öndefiníció (talán nem is teljesen bevallottan) nem Jézus Krisztus követése, hanem a „baloldal”, a „liberálisok” stb. elvetése; Orbán Viktor pedig azért tehet meg bármit, mert ő megment minket a Gonosztól?
A keresztények kötelessége jó példát mutatni a világnak. Azért is kell jónak lennünk, mert mi mutatjuk meg a világnak Jézust. Kérdés: ha a templomba járók ugyanúgy „migránsoznak”, ugyanúgy megvetéssel szólnak a nálunk sötétebb bőrű (esetleg muzulmán) embertársainkról, ugyanúgy „szőröstalpú románoznak”, mint a nem imádkozó honfitársaink, akkor fiataljaink miért gondolnák azt, hogy Jézushoz csatlakozni jó? Ha nem különbözünk – tetteinkben, szavainkban (és nem csak abban, hogy máshová megyünk vasárnap délelőtt) –, akkor miért várjuk, hogy fiatalok tömegei kopogtatnak majd a templomajtókon?
Oroszország támadása Ukrajna ellen erkölcsi szempontból végtelenül egyszerű helyzet: egy nagy, agresszív hatalom megtámadott egy nála gyengébbet. Ha lehet, az egyszerűnél is egyszerűbbé teszi a helyzetet a számtalan borzalom, amit az orosz hadsereg civilek (köztük nők és gyermekek ellen!) követ el. Ahogy Jézus mondta: „aki gyermeket bántalmaz, a gyehenna tüzén fog elégni”. Ferenc pápa pontosan úgy tett, ahogy Jézus tanította: elítéli és néven nevezi az agressziót, és segít a szenvedőknek. Egyértelmű választóvonalat húz Jó és Rossz közé: az orosz elit és hadsereg (nem a teljes orosz nép!) az agresszor, a gyilkos – Ukrajna pedig az áldozat, a szenvedő fél.
Ehhez képest Magyarországon megdöbbenve tapasztalhatjuk nemcsak azt, hogy kormányközeli politikai és értelmiségi körök támadják a szenvedő ukrán népet, annak vezetőjét, hanem kifejezetten az agresszorokat, gyilkosokat védelmező álláspontot fogalmaznak meg. Nem tudom, miért teszik ezt – találgatni pedig nem áll szándékomban. Azt viszont látom, hogy ez a végtelen erkölcsi relativizálás milyen gyorsan „szétgyűrűzött” társadalmunkban, elsősorban annak a kormányzatra hallgató felében utcai beszélgetésektől internetes fórumokig. A magyar társadalom milliói nem a Jó és a Rossz mércéjével szemlélik a világot – márpedig ez a kereszténység egyik legalapvetőbb üzenete. Ferenc pápa nagyszerű szavaival: „Jézus nem beszélt az ördöggel!”
A következő kérdés elsősorban a Katolikus Anyaszentegyház magyarországi híveihez szól (ide tartozom jómagam is), de természetesen feltehetik maguknak más felekezetű testvéreink is: vajon ha Ferenc pápa (akit mi Jézus Krisztus üzenete hiteles őrzőjének tartunk) és a jelenlegi kormányzat által kézben tartott média ellentétes álláspontot képvisel, akkor melyiket követjük, melyikkel értünk egyet? A pápa vitathatatlan erkölcsi tekintély a más felekezetűek és a nem kifejezetten hívők szemében is: ha vele szemben foglalunk állást alapvető erkölcsi kérdésekben, akkor jó katolikusok vagyunk?
Szemben a keresztényszociális eszmékkel
A jelenleg regnáló kormányzat hivatalosan is használja magára a „keresztény” jelzőt, jogilag pedig koalíciós kormányzás folyik, amelyben az egyik csoport nevében is viseli a „kereszténydemokrata” jelzőt. A keresztény társadalmi tanítás (amelynek kifejtése a XIX. század vége felé kezdődött) abban a keresztényszociális eszmerendszerben fogalmazódott meg, amely röviden is összefoglalható három kulcsfogalom köré csoportosítva.
A szubszidiaritás azt jelenti, hogy az egyes közösségeknek joguk van az őket érintő döntéseket „helyben”, a lehető legalacsonyabb szinten meghozni, illetve azt a kívánalmat, hogy a felsőbb/központi hatalom ezt ne vonja el tőlük (például a települési önkormányzatoktól vagy az iskolaszékektől). A szolidaritás értelmében a magántulajdon nem öncél, hanem lehetőség, amelyet Isten azért adott a tehetősebbeknek, hogy az egész közösség javát szolgálják vele. Progresszív adórendszerrel, amelyben a gazdagok adókulcsai azért magasabbak, mert így is kedvezőbb életnívón élnek. A szegényebbeket viszont jobban fel tudja emelni az állam az így befolyó bevételekből. A perszonalitás pedig az emberi személy feltétlen méltóságának tiszteletben tartása, amely kizár bármiféle rágalmazást, megalázást, gyalázkodást. Az Egyház tanítása szerint: az emberi méltóság elveszíthetetlen, nem függ össze vallási, nemzeti hovatartozással, politikai állásfoglalással: egyszerűen Isten-képiségünk és megváltottságunk automatikus következménye.
Nos: e rövidke áttekintés is nyilvánvaló teszi, hogy a 12 éve regnáló, nevében „kereszténydemokrata” hatalom az általa hivatalosan vallott kereszténydemokrata tanítás tökéletes ellenkezőjét cselekszi. Központosítás (szinte egyszemélyi döntéshozatal) az oktatástól az EU-pénzek szétosztásáig; a neoliberális gazdaságpolitikai egyik sarokövét jelentő (már mindenhol kudarcot vallott) egykulcsos személyi-jövedelemadó plusz rekordmagas áfa (amit lényegében „a szegények adója”) és 12 éve folyó rágalomhadjáratok a hatalom által aktuálisan kiszemelt csoportok és egyének ellen.
Biztos, hogy a KDNP vezetésében és frakciójában olyan diplomás férfiak és nők ülnek, akik pontosan tudják, mi a keresztény(szociális) társadalmi tanítás, és azt is, hogy tökéletesen az ellenkezőjét teszik. Biztos, hogy számtalan keresztény értelmiségi honfitársam van, aki szintúgy pontosan tisztában van azzal, hogy a jelenlegi kormányzat társadalompolitikája (a magas áfával, a tőkejövedelmek alacsony megadóztatásával, a magántőkealapok tulajdonosi köre elrejtésének törvény adta lehetőségével) tökéletesen szembe megy az egyház társadalmi tanításával. A kérdés: miért nem emelnek szót? (Zárójelben: a KDNP utoljára 1998-ban indult önálló listával a választásokon. Fognak még ilyet tenni valaha? Ha nem, akkor miért nem? Ha igen, akkor vajon hány szavazó választaná jelenleg őket?)
Továbbmenve: ha a lakosság „kereszténység” címszó mögé bújtatott elitpárti és az alsóbb rétegeket sújtó társadalompolitikát tapasztal, akkor ennek lehet-e szerepe hazánkban a hit meggyengülésében és az egyházak vonzereje csökkenésében? Egy bölcs teológusnál olvastam egyszer: „Azért vannak a világban még pogányok, mert a keresztények nem keresztények”. Sarkos, kiélezett kijelentés, ugyanakkor önkritikára int mindnyájunkat. Az ókor századaiban – az üldöztetések ellenére – azért terjedt Krisztus hite, mert a római világ a hívek cselekvő szeretetét tapasztalta. Mi, mai keresztények jó emberek vagyunk? Nem gyűlölünk? Szeretjük a nem keresztényeket? Tesszük a jót?
Számtalan honfitársam elemezte már a 2022. április 3-i választások eredményeit, jelen cikknek pedig nem ez a fő témája. Bizonyos, hogy számtalan oka van annak, hogy a kormánykoalíció 130-nál több mandátumot szerzett, az ellenzéki összefogás pedig 60-nál kevesebbet. Azt hiszem, ahhoz, hogy meglegyen az újabb kétharmad, kellett a kampány, amely szerint az ellenzék vezére „háborúba vinné Magyarországot”, „meghalnának a fronton a férfiak”, illetve „még a gyerekeket is háborúba vinné”. Nos: nyilvánvaló, hogy ezt a háborút kifejezetten Putyin orosz elnök és köre akarja; rajtuk kívül senki más. Nyilván nem akarja az ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij, akinek népe ezrével veszti életét, városai pedig talán évtizedekre romhalmazokká válnak. Feltételezem, hogy hazánkban még a jelenlegi oroszbarát kormányzat és engedelmes körei sem akarják ezt a háborút. Teljesen bizonyos, hogy az ellenzék összes politikusa – mint minden normális ember e bolygón – békét akar. Azok a kormányzati marketingesek, akik a „háború” kifejezést kapcsolták a hódmezővásárhelyi polgármester nevéhez, pontosan tudták, hogy nem mondanak igazat. Pontosan tudták ezt a jobboldali/keresztény értelmiségiek is. Akkor miért nem szólalt fel senki a rágalmazás ellen?
Tágabb nyitva horizontot: a jelenlegi kormányzat tevékenysége az elmúlt 12 évben vajon számtalan kérdésben szembement a Tízparancsolattal (nem is beszélve a még magasabb rendű krisztusi etikáról)? A jelenlegi elit körei vajon mérhetetlenül hódolnak-e vagyongyűjtésnek? Keltettek-e gyűlöletet (például a szíriai háborúból menekültekkel szemben)? Tartott a magyar állam (daganatos beteg!) menekült gyermeket (!) a tranzitzónának nevezett börtönben? Ha igen, akkor szót emelt-e a keresztény/jobboldali értelmiség Jézus tanítása mellett? Előrébb ment-e Isten Országa?
Egy neves politikai elemző mondta nemrég: a jelenlegi kormányzat a „nemzeti önzés” programjával állított maga mellé tömegeket. Nos: aligha létezhet olyan világszemlélet, mint az önzés, amely tökéletesebben szembemegy Jézus tanításával! Ha azt gondoljuk (és az alapján voksolunk), hogy inkább nekem legyen olcsóbb kicsit a gáz, és bátran erőszakoljanak meg anyákat a gyermekeik szeme láttára tőlünk pár száz kilométerre, akkor bizonyosan nem követjük Jézus kinyilvánított akaratát.
Erkölcsi normák nélküli politika
Sokan azt mondják április 3-a óta, hogy a kormányzat „megértette a vidéki magyarokat”, amíg az ellenzék nem. A legtöbb ember élet-preferenciái hasonlók: biztonság, megélhetés, a nyomorba süllyedés elkerülése, napi betevő falat, otthon, esetleg szerény gyarapodás, elismerés. A magyar társadalom a XX. században alapvetően nem erkölcs-alapú hatalmat tapasztalt maga „fölött”. A Horthy-korszak „urambátyám” világa ugyan kereszténynek hívta magát, de a vidéki lakosság milliói és a külvárosok munkás népe emberhez méltatlan nyomorban élt az 1930-as években. Az 1950-es években számtalan honfitársunk létét/egzisztenciáját vette el/fenyegette a kommunista diktatúra. A Kádár-korszak meghajlította a magyar társadalom gerincét: az erkölcsi normák feladását, a szolidaritásról és a szabadságról való lemondást a szerény erkölcsi gyarapodás lehetőségével jutalmazta. A magyar társadalom hozzá edződött, hogy ne erkölcsi mércével mérje a világot, a közhatalmat. Az Orbán-rendszer a meglévő rombolást vitte „tökélyre”. Szavazói zöme bizonyosan becsületes, környezetében jószándékú ember, akinek (a történelmi tapasztalatokat a végsőkig felerősítve) a NER megtanította, hogy dobja sutba az emberi létezés alapvető erkölcsi normáit. A rendszerszintű korrupció már nem is beszédtéma, lehet gyűlölni az elesetteket (hazaiakat éppúgy, mint külföldről menekülőket), a rommá lőtt városokban megerőszakolt nők és gyerekek maguk tehetnek sorsukról, az ezrek legyilkolása parancsot adó keleti despota pedig a „normalitás képviselője”. Ha a magyarok (és benne a hívő keresztények) sokáig elhárítják még maguktól az erkölcsi mérce alkalmazását (és az erkölcsöt párthűséggel helyettesítik), akkor a társadalom dezintegrálódása, leépülése, megsemmisülése útján járunk.
A Fidesz „nem jobban ismeri a magyar népet”, hanem kihasználja a mindnyájunkban jelen lévő rosszra való hajlamot; döbbenetes médiafölényével a rosszat és nem a jót sulykolja, rosszra és nem jóra nevel. Mindez pénzért és hatalomért teszi. A társadalom (benne jó szándékú hívőkkel) elveszíti erkölcsi kapaszkodóit, iránytűit, szemet huny a bűnök felett. Mindez egyúttal mérhetetlen szellemi leépítést is jelent.
Azt hiszem, nekünk, keresztényeknek bele kell nőnünk a „krisztusi nagykorúságba”: a Megváltó szavát, kinyilvánított parancsait kell követnünk (akkor is, ha nehéz), és el kell szakadnunk a „politikai kereszténység” és a kulturális kereszténység” hamis hívószavaitól. Jézus tanítása a mindent felülmúló, minden határt átlépő, minden bőrszínre, népre és vallásra kiterjedő szeretet, amelyben nem igazodhatunk pártvezérekhez, hanem csakis, egyedül Hozzá.
A szerző tanár. Kérésére a cikket nem a valódi nevével közöljük
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
