Abban nem igazán lehet vita, hogy ma Magyarországon a pedagógusok bére alacsony, és a fiatalok számára többek között ezért sem vonzó az oktatói pálya, a tantestületek elöregednek, utánpótlás pedig nem érkezik. Különösen nagy a gond a reáltantárgyak területén, de a magyar felsőoktatás is derekasan küzd a tanárhiánynyal. A szektorban mielőbbi és jelentős béremelésre lenne szükség, azonban abban már közel sem vagyok biztos, hogy minden tanárnak egyforma mértékben kellene megemelni a bérét.
Viszonylag szerencsés vagyok, kiváló gimnáziumba járhattam, Bonyhádon, túlnyomórészt jobbnál jobb tanáraim voltak. Ugyanez igaz volt az egyetemi tanulmányaimra is, a volt tanáraim közül ma már többet is barátomnak nevezhetek, végtelenül felkészült, lelkiismeretes emberekről van szó.
Azonban – sajnos – ez csak az érem egyik oldala, a másikon ott vannak azok a tanárok, akiknek hála a diákok többsége megutál tanulni, akik miatt a tizenéveseknek gyomorgörcsük van, akik miatt stresszelnek az egyetemisták. Mert mondjuk ki, vannak kifejezetten rossz tanárok, és ők sincsenek kevesen. Vélhetően mindenki ismeri az általános vagy középiskolájából a matektanárt, aki miatt generációk gyűlölik meg azt a csodás tudományt, a kémiatanárt, aki a világ egyik legérdekesebb tantárgyából kreálja meg a legérdektelenebbet, a szadista testnevelőt vagy a kiégett magyartanárt, aki a verselemzés során csak és kizárólag azt fogadja el, ami a lexikonokba írva vagyon. Aztán ott van az egyetem. Bizony nemegyszer fordult elő olyan, hogy az aktuális oktató munkássága annyiból állt, hogy szóról szóra felolvasott egy ősrégi ppt-t (majd csodálkozott, hogy a harmadik héten a kutya sem volt kíváncsi az „előadására”), de olyan szakról is hallottam már, ahol a professzor úr évtizedekkel ezelőtt elavult módszertant oktatott, csak azért, mert lusta volt magát továbbképezni, a hallgatók pedig a vasbeton olyan építési technikáival szenvedhettek, amelyeket ma már nem használnak. Ráadásul pár hete néztem végig, ahogy egy közeli ismerősöm indiai és pakisztáni önkéntes videósoknak hála készül fel a vizsgáira, ugyanis a tanárok vagy nem tartottak órát, vagy képtelenek voltak úgy elmagyarázni az anyagot, hogy azt a hallgató is megértse, netán nem is adtak ki diákat. Így maradtak a pakisztániak, akik vannak olyan jó fejek, és ingyen elmagyarázzák azt, ami amúgy az egyetem tanárainak dolga lenne.
Nos, az ő esetükben egyáltalán nem gondolom azt, hogy béremelést kéne adni, sőt, jellemzően érdemeik elismerése mellett meg kéne köszönni az eddigieket, és el kéne tőlük válni. Ha van tudásuk, kamatoztassák azt a piacon, ha nincs, akkor meg pech. Szerezzenek. Sosem késő.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy mi volt előbb: rossz oktatói gárda vagy alacsony bérek? A kettő alighanem összefügg, főleg az egyetemi életben a piacképesebb tantárgyak és karok közül jellemzően vagy az megy el tanárnak, akik végtelenül lelkiismeretes, és a hivatásaként tekint az állására (és ők azok, akik megérdemlik a magasabb bért és megbecsülést), vagy azok, akikről a mondás szól: aki nem tudja, tanítja. Utóbbiak azok, akik csak és kizárólag azért lehetnek tanárok, mert alacsonyak a tanári fizetések. Paradox módon ők annak köszönhetik a munkájukat, hogy annyira keveset keresnek, hogy egyszerűen nincs konkurencia. Mert ha lenne, akkor azonnal repülnének, és a helyüket elfoglalnák a felkészültebb, hallgató-/diákbarátabb, lelkiismeretesebb pedagógusok.
A probléma az, hogy ezt a folyamatot nehéz elindítani, hiszen hiába emelné meg a kormány máról holnapra duplájára, triplájára a tanári fizetéseket, a földből nem nőne ki egy új oktatói gárda, egy ideig az történne, hogy azokat a pedagógusokat – pontosabban azokat is – fizetnénk meg busásan, akik a mostani bérüket sem érdemlik meg. Bízom abban, hogy nem ez a réteg a többség, de nem dughatjuk a fejünket a homokba, ilyen is van bőven. Avagy egy is sok.
Az oktatást magát nem, de a pedagógusi béreket részben piacosítanám. Az a tanár, aki megtanítja angolul a cigánysorról érkező gyereket, az a tanár, aki megszeretteti az olvasást a gyerekekkel (segítek picit, J. K. Rowling meg Tolkien erre alkalmas, Hoffmann meg Gogol nem), aki eléri náluk, hogy szeressék a matematikát, legyenek kíváncsiak a világra, a tudományokra, akarjanak megismerni dolgokat, na ők azok, akiktől a világ összes pénzét sem sajnálnám. Ők azok, akik megérdemlik, hogy ne a mostani fizetésük dupláját, hanem annak sokszorosát vigyék haza. Őket kell megbecsülni, őket kell foggal-körömmel a pályán tartani, és az ő utánpótlásukat kell kinevelni. Ne az alapján dőljenek el a tanári fizetések, hogy ki van régebb óta a pályán, hiszen lehet valaki negyven éve konstansan rossz tanár, és lehet valaki két éve folyamatosan jó. A fizetést egy szigorú, teljesítményalapú minőségbiztosítási rendszer döntse el. Aki jó, kapjon annyit, amennyit csak akar, aki pedig nem, örüljön, ha a mostani bérét megtarthatja – mindaddig, amíg az új pedagógusgeneráció meg nem érkezik.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/37. számában jelent meg szeptember 9-én.
