Sokan sokat várunk Gajdos László élő környezetért felelős miniszter ténykedésétől, már csak azért is, mert szakemberként és nem megélhetési politikusként került a bársonyszékbe. Engem különösen érdekel, hogy az Ovádi-féle „fenn az ernyő, nincsen kas”-korszak után miként alakul kis hazánkban az állatvédelem. Erről azonban egyelőre nem sokat lehet tudni, már ha a média jól figyeli az ilyen bejelentéseket, és ha én jól figyelem a médiát.
Az első, viszonylag nagy publicitást kapott intézkedés a cirkuszi állatok szerepeltetését korlátozza, összhangban az uniós irányelvekkel megtiltja a nagymacskák, elefántok és főemlősök szerepeltetését, betanítását és szaporítását. Aki hallott-olvasott már arról, hogy ezeket az állatokat hogyan, milyen módszerekkel kényszerítik mindenféle trükkök megtanulására, az csak egyetérteni tud a szigorúbb szabályozással. Közvetőleg: mivel Gajdos úr egy – nagyon sikeresen működő, nemzetközileg is elismert – állatkert éléről került a politikába, erősen remélem, hogy korlátozó intézkedései mielőbb kiterjednek az állatparkokra is. Megrendítő személyes tapasztalatokra tettem szert, amikor tavaly augusztusban, egy jó meleg, de messze nem a legforróbb napon kivittem két unokámat a budapesti állatkertbe, ahol szinte minden állat apatikusan hevert a kánikulai délután nyomottságában. Különösen szívszorító volt látni a pingvineket, akik a párakapuk alatt állva mozdulatlanságba meredtek, és amíg volt idegem nézni őket, úgy is maradtak, szoborként. Magyarán: olyan állatokat sehol ne tartsanak, ne tarthassanak, amelyek természetes életkörülményeit nem tudják számukra biztosítani. (A követelmény időszerűségét csak aláhúzza a minapi hír, amely szerint Hatvanpusztán januárban három zebra kihűlt, megfagyott, Orbánia legnagyobb dicsőségére.)
Azt is olvasom, hogy nagyszabású program indul az ebrendészeti (magyarul: a sintér-) telepek átvilágítására. Ezt megint csak helyeselni lehet, hiszen immár hosszú évek óta rengeteg pletyka terjeng a gyepmesterek visszaéléseiről, amelyek között nemcsak olyan umbuldák akadnak, hogy az egy-egy befogott kutya után járó kvótát négy-öt önkormányzatnál is felveszik, hanem olyan súlyos bűnök is, mint hogy a telepre bekerült szerencsétlen ebekből adnak el széttéphető „edzőpartnereket” viadalozó harci kutyák vadításához.
Arról egyelőre legalábbis nincs hír, hogy mit szándékozik tenni a Tisza-kormány az állatvédelem talán legnagyobb problémáját, a gazdátlan kutyákat-macskákat illetően. A becslések a kutyáknál elég nagy szóródást mutatnak: százezer és ötszázezer közé teszik a kóbor és a menhelyeken élő ebek számát. Az ilyen sorsú cicák sokaságát illetően szinte minden sacc hárommilliót (!) említ. E számok önmagukban is elképesztőek, de – sajnos – a helyzet évek óta romlik (Covid, megélhetési válság stb.) A javarészt civilek által működtetett menhelyek – a csökkenő adakozási hajlandóság és a szintén csökkenő örökbefogadások miatt – egyszerűen képtelenek megbirkózni a rohamosan növekvő feladatokkal.
„A helyzet kicsúszott a macskamentést végző állatvédők kezéből”
Ha a kormány őszintén érdeklődne a macskák sorsa iránt, akkor az elmúlt másfél évtizedben rengeteg dolgot tehetett volna azért, hogy a kóbor macskák korlátlan szaporodása ne váljon kezelhetetlenné.
Ebben a helyzetben feltétlen szükség lett volna (és lenne most is) jelentős állami szerepvállalásra. Orbánék azonban vélhetően úgy ítélték meg, hogy a szavazatmaximalizálás szempontjából az állatvédelem nem elég ütőképes, s ezért az előbb miniszteri, utóbb kormánybiztosi stallummal felruházott Ovádi Péter vélhetően arra kapott mandátumot, hogy kevés pénzből csináljon minél nagyobb felhajtást. Lett is törvényszigorítás, mindenféle bizottságok, etikai kódex, online tanfolyam, kitüntetések adományozása, és persze mindezek kapcsán számtalan Facebook-bejegyzés és médiamegjelenés. Lett persze pályázható pénzkeret is: ha az „addig nem látott” összegből az összes érintett egyenlően kapott volna, az egy- egymillió éppen semmire sem lett volna elég, hiszen közben az egekbe szöktek az energia-, az orvosi és etetési költségek. (És persze véletlenül sem részesedtek egyenlően, az akkori győri polgármester feleségének frissen gründolt papagájmentő alapítványa például nyolcmilliót kapott.)
Az „állatvédelem” leginkább akkor került reflektorfénybe, amikor vezető politikusok adományokat vittek a menhelyeknek. Természetesen nem a leginkább rászorultaknak, hanem azoknak, akik legfeljebb félórás autózással elérhetőek... De ez is csak az önfényezésről szólt: az a menhely, amelynek vezetője nem óhajtott közös fényképen mosolyogni a (közpénzből) adományozó politikussal, az végül adományt sem kapott. (Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy az utóbbi időkben napvilágra került ügyek fényében az is erősen valószínűsíthető, hogy a gyenge minőségű tápokat dupla-tripla áron szerezte be valamelyik csókos figura cége, mint mondjuk Balásy a nyuszirobogókat.)
Azt a választások, de főleg az új kormány megalakulása óta nap mint nap látjuk-halljuk, hogy a legkülönfélébb területek képviselői állnak elő – nyilván indokolt – kérésekkel, amelyek hol pénzt, hol személyi és szervezeti változásokat, hol mindezt együtt igénylik. És persze vannak e kívánságok között sokkal fontosabbak, mint az állatvédelem. De az is tény, hogy a menhelyek támogatása sok minden másnál sokkal kevesebb pénzzel is szinteket emelhetne a munka eredményén-hatékonyságán.
A problémakör másik – legalább ennyire súlyos – oka a tudatlan vagy felelőtlen, sőt sok esetben kimondottan embertelen állattartás. E téren már az is hihetetlen eredményeket hozhatna (ingyen!), ha a rendőrség és a helyi jegyzők nem akarnák figyelmen kívül hagyni vagy lelazsálni az elhagyásokról, bántalmazásokról, rossz és kíméletlen tartásról szóló bejelentéseket. (Ennél is jobb lenne persze – csak ez költségesebb –, ha létrejönne egy önálló hatóság, mondjuk egy állatrendőrség, amelynek tagjai se nem függenek, se nem tartanak a helyi nagyfiúktól, legyenek azok akár politikusok, akár gazdasági potentátok, akár bűnözők.)
Sokat segíthetne az is, ha az ügyészségek és bíróságok valóban elrettentő (és széles körben publikált) ítéleteket hoznának a hozzájuk nagy nehezen mégis eljutó ügyekben. (Ez sem jelentene többletterhet a költségvetésnek.)
Vannak aztán olyan problémák, amelyek megoldása nem az állatvédelemre tartozik. Így például a számos egyéb bűncselekmény helyszínéül is szolgáló állatviadalok felderítése és felszámolása tisztán rendészeti feladat, amivel kapcsolatban nehéz elhinni, hogy a rendezők sikeresen titkolják el a helyszíneket és időpontokat a rendőrség elől, miközben nézőket és fogadókat toboroznak. Ugyanígy a rendvédelmi szerveknek kellene végére járnia az olykor tömeges kutya-, macska, ragadozó madár-mérgezéseknek vagy az orvvadászatnak és -halászatnak.
Visszatérve a tényleges állatvédelmi feladatokhoz: rövid távon tűzoltásra van szükség, hogy a katasztrofális helyzeten mielőbb enyhíteni lehessen. A munka dandárját végző menhelyek támogatása mellett nagy szükség lenne egy igazán hatékony ivartalanítási programra is, részben a kóbor kutyák-macskák, részben a tudatlan és felelőtlen állattartók jószágai körében. A vészterhes problémák megoldása nélkül az olyan projektek, mint a gyerekek állatbarát oktatása-nevelése (juszt se edukáció), az amúgy is érdeklődőknek nyújtott képzés, gazdi-jogsi és hasonlók csak annyit érnek-értek, mint egy himlőhelyes, ragyavert arcon egy aprócska szépségflastrom.
Száz szónak is egy a vége: az állatvédelem ügyében a kormányzat részéről most elsősorban politikai akaratra lenne szükség. Ha ez megvan, szinte automatikusan hozná az alapvető szemléletváltást a korábbi kabinet tartalmatlan, a nagy semmit díszesen csomagoló stratégiájához képest.
Aztán már csak egy kis pénz kellene.
