És boldogan élnek, míg…?

És boldogan élnek, míg…?

Budapest, Erzsébet körút–Dohány utca sarok, 1949. Amikor az írott sajtó volt a legfőbb hírforrás (Fotó: Fortepan/Bauer Sándor)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Vajon honnan szerzi a nélkülözhetetlennek vélt információit egy magyar, hírekre ki éhez(tet)ett állampolgár? Egy átlagpolgárra gondolok, ha egyáltalán létezik ilyesmi ebben a hazában. Olyan emberre, aki fölfogja, hogy valami módon tájékozódnia kell ebben a dzsungelben, mert ez akár létkérdés is lehet a számára, ezért nekiáll, és keresgélni kezd. S ekkor döbben rá, hogy a lehetőségei korlátlanok, épp ezért a végtelenségig behatároltak. Igen, ez a paradoxonnak tűnő igazság a legnagyobb méreg manapság a XXI. század Magyarországán. De természetesen nem csak itt.

A lehetőségek végtelen tengere nem lehetőség, hanem csapda – talán zsákutcának is nevezhetném. Szerintem mindenki, aki olvassa ezeket a sorokat, tudja, miről beszélek. Képtelenség eligazodni abban a világban, amit manapság a média megtestesít. Miért alakult ki ez a helyzet? Szükségszerű következmény volt, vagy mesterien irányított folyamat? Vagy mindkettő? A legutóbbira tippelek.

Valamikor, nagyon régen őseink a saját tapasztalataikra építhettek, s ha tévedtek, ha rossz következtetéseket vontak le abból, ami velük történt, ami őket körülvette, akkor rosszul jártak. Vagyis a saját kezükben volt a sorsuk. Aztán következett egy olyan időszak, amikor már hasznosítani lehetett a mások – elsősorban a család vagy a törzs vénei – által tanult és továbbadott tapasztalatokat, ami aztán segítette a túlélést. Csakhogy elég hamar kiderült: nemcsak segíteni lehet az információkkal, hanem visszaélni is. Ártani, szenvedést vagy halált okozni. Hatalomhoz jutni. Megszerezni azt, amit más már a magáénak tudhat. Eljutottunk odáig, hogy a háborúhoz már nem fegyverek kellenek, elég hozzá a hazugság. A másik átverése, félreinformálása. A visszaélés azzal, hogy ki vagyunk szolgáltatva az információknak, mert azok nélkül egyszerűen elveszünk.

Azt gondolom, a nyomtatott sajtó megjelenésekor még sokkal nagyobb becsülete volt az újságoknak, pontosan azért, mert az azt írók és szerkesztők tartották magukat valamiféle íratlan szabályhoz, valamiféle etikai normarendszerhez, s ezért az emberek tisztelettel fordultak a korai médiumok felé. Aztán szép lassan kiderült, hogy a tömegkommunikáció mekkora hatalom, ezért nem maradhatott a tisztesség és az őszinteség keretein belül: fegyver lett belőle, a legaljasabb fegyver, amióta az emberiség létezik. Azt gondolom, ezt nem kell bizonygatnom, főleg a mai magyar viszonyok között nem: kormányszintű tájékoztatás címén olyan agymosás zajlik a szemünk előtt, amit korábban a legvadabb álmainkban sem tudtunk elképzelni.

A rendszerváltás előtt tudtuk, hogy a tömegkommunikáció hazudik. Azt is tudtuk, hogy a sorok között kell olvasni, mert a sajtó munkatársai között nagyon sok tisztességes ember föllelhető, s a sorok között üzen nekünk. Úgy írták meg az igazságnak kikiáltott szólamokat, hogy legtöbbször rögtön tudtuk, miről van szó. Cinkosokká váltunk, de tudomásul vettük az akkor még megváltoztathatatlannak tűnő állapotokat. Aztán jött a nagy fordulat, százával születtek a sajtótermékek, új tévécsatornák jöttek létre, néha csak pár évre, hogy utána megint mások következzenek. Eleinte élveztük ezt a színes kavalkádot, élveztük, hogy a korábbiakkal ellentétben szabadon válogathatunk, és azt vesszük kézbe, azt nézzük, amire a leginkább ki vagyunk éhezve. És erre épít a ma már olajozottan működő rendszer: elhúzza előttünk a mézesmadzagot, szép, új világ vízióját festi föl előttünk, ígér, mert azt manapság már következmények nélkül meg lehet tenni.

Számomra a kétezres évek indulása volt a legjobb időszak. Akkorra már létrejöttek olyan fórumok, amik nevet szereztek maguknak, s igyekeztek ezt meg is őrizni. Még gyerekcipőben járt az internet, ami véleményem szerint jelen formájában az egyik legnagyobb átka az évszázadunknak. Nem, egyáltalán nem a hasznos fórumokra utalok, az életünket megkönnyítő lehetőségekre, hanem arra, hogy bárki bármit bármikor – s ez fölfoghatatlan veszélyeket rejt magában. Zúdul ránk az emberi hülyeség, a primitív rosszindulat, a hazugságok és manipulációk (lásd: idióta reklámdömping) végeérhetetlen áradata. Bárki létrehozhat weblapot vagy Facebook-fiókot, s odahányhatja frusztrált lelkének minden hordalékát. S ez a lehetőség mágnesként vonzza a sorsukkal megbirkózni képtelen emberek millióit. Mindezek következtében teljesen lehetetlen eligazodni a világunkban, de vannak, akik épp ezt akarják. Képtelenség elkülöníteni az ocsút a búzától. Ügyesen manipulálva a hiszékeny emberek a fehéret is feketének látják, a gondolkodásra, tisztánlátásra kevésbé hajlamosak megvezetése ezek után már gyerekjáték.

Reményre ad okot, hogy a fentiek ellenére találhatunk tisztességes szándékú, objektív tájékoztatást adó fórumokat, ahol elsősorban a köz érdekeit tartják szem előtt, s igyekeznek talpon maradni a nehézségek és a fojtogató légkör ellenére is. Nincs könnyű dolguk.

Ha nosztalgiázni szeretnék, két dolog jut eszembe. Egy színes hetilap, amely igényes, kulturált és elfogulatlan írásaival lopta be magát a szívembe, s hetente készültem arra, hogy csütörtökön reggel rohanjak érte az újságoshoz. Hogy miért kellett megszűnnie, a mai napig nem tudom, és valószínűleg nem is fogom; ez már nem tartozik az olvasóra. Felsőbb, hatalmi érdek. A másik egy tévécsatorna, amely egy rövid időszakban egy bizonyos, azóta teljes mértékben kegyvesztett és visszavonult milliárdos tulajdonában volt. Izgalmas riportműsoraival, elemzéseivel, esténként sugárzott vitaestjeivel – amelyekben meglepő módon egy ideig még a kormányoldal képviselői is megjelentek – nagy nézettségnek örvendhetett. S talán épp ez volt a bűne; ezt is bedarálta a korlátlan és időtlen hatalom után áhítozó NER-világ.

Ennyire el tudja vakítani az embereket a hatalom? Nyilvánvaló, hogy a jelenleg felsőbb körökhöz tartozók között is sok értelmes, jó szándékú állampolgár él és dolgozik – de nem értem, miért nem képesek fölfogni: egyszer minden véget ér. Minden diktatúra bukásra van ítélve. Talán arra gondolnak, hogy addig még megszerzik, ami megszerezhető? S valóban azt gondolják, hogy utána majd boldogan élnek, míg meg nem halnak?

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/39. számában jelent meg, szeptember 24-én.

Karácsonyi akció!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Áchtung Baby