Nem hiszem, hogy a politikának köze lenne a mindennapi élethez. És ez a meggyőződésem egyre csak erősödik. Igaz, a politika helyett írhattam volna politikust is, de a kettő gyakorlatilag ugyanaz: a politikát a politikusok csinálják. Itt van az alapvető probléma.
Egy politikusnak kötelessége hazudni. De minimum félrevezetni, mellébeszélni, köntörfalazni, vagy ha végleg kifogytak a vélt ütőkártyái, akkor nem válaszolni a föltett kérdésekre. (Erre ezernyi példát tapasztalhatunk manapság.) Mielőtt bárki is kényszerzubbonyt rendelne számomra, elmondom, miért írtam mindezt. A politikusnak a legfőbb célja, hogy politikus legyen. Manapság ez, a lassan egekbe szökő politikusi fizetések mellett, egyre inkább így lesz. Természetesen itt is a kivétel erősíti a szabályt, meg is nevezem az illetőt: úgy hívják, hogy Vona Gábor. Ő a ’18-as választás előtt megmondta, ha nem győznek, lemond. Nem győztek, lemondott, sőt, teljes mértékben kiszállt a politikából. A részleteket most ne firtassuk, sok szó volt erről annak idején. De tessék már mondani nekem még egy magasan kvalifikált politikust, aki ugyanígy megtartotta volna a szavát! Hogy csak a mostani, szégyenteljesen elbukott választást nézzük…! Természetesen az, ha valaki kénytelen lemondani, az egy egészen más helyzet.
Térjünk vissza a megállapításomhoz: a politikus célja, hogy politikus legyen, és ezt úgy éri el, hogy a választópolgárok megválasztják. Ennek érdekében mindent meg is tesz, sőt még annál is sokkal többet. Jó színben igyekszik föltüntetni magát a választói előtt, ami többek között abból áll, hogy össze-vissza hazudozik, és ígérget olyasmiket, amikről tudja, hogy képtelenség betartani. Csakhogy azt is jól tudja, hogy az istenadta nép ezt akarja hallani. Ezt gúnyolta ki mesteri módon a kutyapárt az ingyen sörrel és a hosszú élet ígéretével, de erre senki nem figyelt oda, mert a választópolgárok egyáltalán nem értették az iróniát, és egyszerűen csak azt mondták, hogy ez hülyeség. Na de hogy lenne hülyeség az ingyen sör?
A politikus a fentiek miatt soha nem lehet őszinte a választókkal. Soha még csak gondolatban sem jut el addig (dehogynem, és ez így még aljasabb!), kimondani meg aztán végképp nem mondja ki, hogy az emberek megvezethetők, rövidlátók, csak a saját érdekeiket képviselik, s ha azt mondják nekik, amit hallani akarnak, akkor azt elhiszik. Kényelemre vágynak (az meg mi?), önismeret híján olcsó és vulgáris hazafiaskodásra, na és gyűlöletre, mert az ebben az apokaliptikus világban kielégíti elcsökevényesedett én-tudatukat. Gondoljunk bele, ha egy politikus a választási kampány finisében kiállna az emberek elé, és őszintén elmondaná, amit gondol róluk! Ugye, milyen abszurd ötlet?
Hogy lesz ebből bármiféle kiút? Hogy lesz ebből valami megoldás féle? Megmondom: sehogy. A korábban kifejtettek miatt erre semmi esély, ez egy antagonizmus, amit kiharcoltunk magunknak, magasan lengetve a demokrácia zászlaját, s elértünk odáig a 21. században… meddig is? Mi is van most? Béke, biztonság, jólét, nyugalom, rend, tisztaság. Magas szintű orvosi ellátás, kiváló iskolák, jól megfizetett közalkalmazottak. Létbiztonság és fejlődési lehetőség mindenkinek. Minőségi tömegközlekedés. Teljes foglalkoztatottság az állampolgárok számára, megfelelő anyagi juttatással. Ez van most, ugye?
Aki/ami ki van szolgáltatva a hétköznapi emberek döntésének, az olyan csapdahelyzetben van, amiből nem tud kikerülni. Ez természetesen nem kizárólag a politikusokra vonatkozik. Hadd mondjak csak egyetlen másik példát. A kereskedelmi tv-csatornák a nézőkből élnek. Magyarán, az a céljuk, hogy minél több nézőt csábítsanak a képernyő elé, mert akkor dől a lé, ahogy mondani szokták. Jönnek a zsíros hirdetők – de erre most nem akarok kitérni, mert az agymosó, népbutító reklámvilágnak már a gondolatától is kiver a víz. Szóval ki kell szolgálni a nézőt, a kedvébe kell járni – mondhatnék még mást is, hogy mit kell, de az már illetlenség lenne. És akkor íme, itt az eredmény: mit akar a néző? Nos, a válasz mindenki számára karnyújtásnyira, pontosabban távirányító-nyújtásnyira van. Az emberek ezt akarják. Ezt választják. Nem kívánok róla többet szólni, mert nyomdafestéket nem tűrő szavak jutnak eszembe.
Az én korosztályom még emlékszik rá, amikor – képzeljék el! – színházi előadásokat is nézhettünk a tv-ben. Nem, egyáltalán nem Lehár Ferencre és Kálmán Imrére gondolok, hanem például August Strindbergre vagy Arthur Millerre. Mert az nem kereskedelmi tv volt, nem a nézők szabták meg, hogy mit akarnak, hanem arra alkalmas szakemberek döntöttek. Akik tisztában voltak vele, hogy ez a szegény ország csak és kizárólag akkor indulhat el fölfelé, ha kulturálódik. Ha tanul, ha képezi magát, ha minél szélesebb ismeretekre tesz szert, s ezáltal toleráns és befogadó lesz. Csakhogy ez teljes mértékben szembe megy a mértéktelen fogyasztásra épülő, az állampolgárok nagy többségét gátlástalanul kizsákmányoló vadkapitalizmussal. Vagyis megengedhetetlen.
Vajon mi lenne, ha egy politikus kiállna az emberek elé, és azt mondaná, hogy ne egyenek annyit, mert egészségtelen? És azt, hogy mozogjanak többet, mert az meg egészséges? Vagy például azt, hogy ne pazarolják felelőtlenül a vizet, a fűtést, a villanyt, az üzemanyagot (és ne dobálják ki a drágán előállított élelmiszert – hazánkban évente közel 2 millió tonna kerül a kukába), mert nem az a lényeg, hogy ezt meg tudják fizetni, ezért megengedhetik maguknak, hanem az, hogy ezáltal végleg élhetetlenné válik ez a csodálatos, kék bolygó, ami valamikor az otthonunk volt. És most mivé vált? (Amikor ezeket a sorokat írom, innen pár száz méterre újgazdagék épp tűzijátékkal múlatják az időt. Hurrá, sokáig éljen a rezsicsökkentés!)
A közízlésnek megfelelni, ugyanakkor igényes nívót tartani manapság lehetetlen. Csapdahelyzetet emlegettem, bár tudom, hogy ebből is van kiút. Nem, arra esélyem sincs, hogy én megérjek ezen a téren bármiféle változást. A zuhanórepülés folytatódik: egyre igénytelenebbek, önzőbbek és agresszívabbak leszünk. Erre épül a világunk: ennek lett következménye a már negyedszer megszavazott kétharmad a jelenleg is regnáló hatalom számára. Ugyan miért ócsároljuk őket folyamatosan, ha mi döntöttünk róluk? És évtizedek óta képtelenek vagyunk alternatívát kínálni? A dicsőséges demokráciával kapcsolatban pedig továbbra is hittel vallom a kanadai orvos-írónő, Ghislaine Lanctôt tömör, ugyanakkor alapvető igazságot tartalmazó véleményét: „Demokrácia: a bamba többség kizsákmányolása és uralása egy maroknyi kisebbség által.”
Vegyük már észre: van, ami sokkal erősebb nálunk! A pénz iránti sóvárgás dönt helyettünk: megéri, vagy nem éri meg? Már észre sem vesszük, hogy ez szövi át az életünk minden pillanatát. Az aranyborjú imádata határoz meg mindent. Leárazás!! Sonderangebot!! (Ezt bezzeg megtanultuk!) Ugye, nincs új a nap alatt?
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
