Közel három évtizede végzem, illetve folytatom az 1956-os magyar forradalom szegedi és Csongrád megyei történéseinek a kutatását, és eddig a megjelent könyveim majdnem a fele foglalkozik ezzel a témával. Magam 17 éves gimnazistaként részese voltam Szegeden a forradalmi megmozdulásoknak, a város legnagyobb köztéri vörös csillaga Tiszába dobásának, több osztálytársammal együtt igen aktív elkövetője voltam ennek a későbbi „ellenforradalmi” cselekménynek, amely esetről fényképfelvétel is készült, ami végül menekülésre ösztökélt. Ekkor hagytam el a várost, ahol szinte az egész családom, a rokonságom élt. Egy ideig messzimunkás voltam csupa volt „ellenforradalmár” között, majd egy évtizeden át angyalföldi üzemi melós, szakmunkás.
Utána az eltévelyedésem következett, mert véletlenül a kommunisták kémelhárítója lett belőlem, addig azt sem tudtam, hogy mi az a kémelhárítás. Erre ma már nem vagyok büszke, de a rendszerváltás utáni szakértői tevékenységem nemzeti szempontból több esetben kifejezetten hasznosnak bizonyult. Sőt napjainkra már a forradalmi részvételemre sem vagyok büszke, és ez sem véletlen. Talán azért nem véletlen az sem, mert a néha nem kis kockázatot vállaló tetteimért említésre méltó elismerésben sem részesültem, de még egy jó szót is igen ritkán kaptam. A múltam egy része alapján ez is természetes. A már félig meddig elkészült, de még meg nem jelent legújabb könyvemben (Az én forradalmam) ennek részletes magyarázatát adom. Tapasztalatom ugyanis az, hogy amint halnak ki az egykori valódi forradalmárok, úgy szaporodnak az álforradalmárok, akik csak hazug módon állítják magukról a forradalomban való aktív részvételüket. Erről is megjelent néhány évvel ezelőtt egy kis könyvecském Forradalmi hamisságok címmel. Az előbb említett – még meg nem jelent – munkámban elhatárolódtam attól is, hogy a forradalom örökösének tartsam magam, mert olyanok is kisajátították ezt a státuszt, akikkel nem szeretnék egy platformra kerülni. 1990-től bizonyítottan pártonkívüli vagyok, távol tartva magam tagsági szinten minden politikai párttól, mozgalomtól. Jelenleg a kiszorított, perifériára tolt semlegesség a jellemzőm, és ha a katolikus hitem nem volna, talán már nem is lenne értelme az életemnek.
Úgy érkeztünk meg a mostani, idei, forradalmi évfordulóhoz, hogy az ország népességének az egyik fele kifejezetten gyűlöli a másik felét. Mint forradalmi részvevő és megvénült ember, bátran kimondhatom, hogy 1956-ban sem volt olyan teljes nemzeti egység, mint amilyet egyesek vizionálnak. De bárcsak mostanság lenne olyan, mint 1956 októberében volt! Már az 1990-es évekre kiderült, hogy Kádár rendszere a történelmünkben példátlan megtorlása után olyan posványos, húzd meg-ereszd meg demokráciának hazudott formációba ment át, amely a nemzet tudatának többet ártott, mint Rákosi vérvörös, nyíltan vállalt diktatúrája.
Kádár és ideológusai sikeresen kimosták az emberek többségének az agyából mindazt, ami addig összetartott bennünket. Szokták mondani, hogy a kommunistákból is nekünk a legsilányabb, legaljasabb jutott. Ehhez hozzá tehetnénk, hogy a kapitalizmussal is ugyanígy jártunk. Mintha túl sok emberen elhatalmasodott volna valami gyógyíthatatlan szellemi gerincsorvadás. Gondoljunk csak 1957 május elsejére, amikor a Kádárt éltető tömegben ott voltak azok is, akik korábban Rákosival tették ugyanezt, nevének elhangzásakor állva percekig tapsolva. Vagy emlékezzünk 1994-re, amikor a választásokon az 1990-ben megbuktatott kommunista rezsim egy „pufajkás” karhatalmistával az élen visszatérhetett a hatalomba, nem is elhanyagolható többséggel! Az utóbbi bő évtizedre nem nagyon jellemző az, hogy a pártok-pártszövetségek váltogatnák egymást a hatalomban, ami pedig elvezethet a legyőzöttek megalázásához, lehetetlenné tételéhez, kirekesztéséhez, a nemzeten belüli gyűlölködés további elburjánzásához. S még valamihez: a személyi kultuszhoz.
A szomszédságunkban háború dúl. 1962-ben sorkatona voltam, amikor kirobbant a kubai rakétaválság. Novemberben le kellett volna szerelnünk. Az akkori időkben ünnepnek számító november 7-én az állománygyűlésen nekünk, leszerelésre váróknak honvédségi tulajdon már csak az volt, ami rajtunk volt. Másnap reggel civil ruhában terveztük a kilépést a laktanya kapuján. Nem léptünk ki, nem szereltünk le. Egész éjjel a visszaszereléssel voltunk elfoglalva, és még néhány hónapig katonáskodtunk, éjjel ruhában alva, csak a csizmát lehúzva. Pedig hol volt ide Kuba? Most meg itt van a háború a szomszédban! Nem hiszem, hogy van ember, aki meg tudná mondani, hogy miként és mikor lesz ennek vége. És mi itt vagyunk Európa közepén, ahol az emberek nem összetartanak, hanem acsarkodnak egymással. Ezért pedig az úgynevezett magyar politikai elit – elit? – a felelős meg az utóbbi harminc év. Kádár posványát már régen magunk mögött hagyhattuk volna, de nem hagytuk, hanem inkább, mint valami ingoványban, még mélyebbre süllyedtünk.
Legalább a látszat kedvéért rendeztek volna egy állami ünnepséget az 1956-os forradalom mostani évfordulóján. Nem! Itt is meg kell nyilvánulni a széthúzásnak, a gyűlöletnek, a marakodásnak, a bajokért egymásra mutogatásnak.
Az 1990 előtti utolsó évtizedekben az állambiztonsági módszerek között említették a lejáratást-bomlasztást. Az akkoriak rájöttek, hogy ez hatékonyabb, mint néhány embert elítéltetni és börtönbe zárni. Nehéz megállapítani, hogy az előbb említett politikai elitünk tudatosan-e vagy csak ösztönösen átvette ezt a sunyi, kártékony módszert, de tény, hogy csúcsra járatva folyik néhány évtizede a lejáratás, személyeskedés, kompromittálás, a nemzet további bomlasztása. Ma már nem ékverés (régi belső elhárítási módszer) van, hanem ékek sokaságának a verése. Szabdalják a már régen nem is létező nemzeti egységet. Mi lesz itt, ha a háború elér bennünket is?
(Utóirat: Ma kiléptem a vidéki házunk kapuján, s visszatekintve látom, amint a szél lobogtatja a nemzeti színű zászlónkat. Jól megnézem így az ünnep alkalmából, mert jó hosszan kell gyalogolnom, hogy egy újabb fellobogózott házat láthassak. Az egyik szomszédom megkérdezte, hogy minek van a házunkon jól láthatóan a zászló? Nyilván azért kérdezte, mert sejtése sem volt. Talán ez is jelez valamit?)
