Nemrég futottam bele Friderikusz Sándor podcastjének egyik adásába, amelyben az egykori showman a decemberi Reptéri történetek egy-egy főszereplőjét invitálta meg, immáron egy második, stúdióban rögzített interjúra.
Aki lemaradt, annak érdemes megtekinteni a korábbi adásokat. A kétrészes riportfilmben Friderikusz és stábja ismertelen embereket szólított le a Ferihegyi Repülőtéren (most már Liszt Ferenc Nemzetközi repülőtér, nem tudom azóta se megszokni), amely beszélgetésekből különböző élethelyzetekkel ismerkedhettünk meg. Láthattunk egy apát, aki a régész lányát várta haza egy iraki régészeti expedícióról, egy Svájcba disszidált és egy Németországban élő magyar üzletembert, valamint egy házaspárt, akinek a fia meghalt egy autóbalesetben, és így a kubai menyüket és unokáikat várták a reptéren. Érdekesebbnél érdekesebb és egyben megindító történetek bontakoztak ki ezekben a kis filmekben, amelyek nézése közben elgondolkodhattunk, magunkra ismerhettünk, vagy csak szimplán szolidaritást és megértést érezhettünk a szereplők sorsával és döntéseivel.
A műsorban emellett több problémáról is szó esett. Többek közt elvándorlásról, a magyar gazdaság és az oktatás helyzetéről, valamint arról a bizonyos magyar mentalitásról is, amely meggátol minket a kiteljesedésben. Noha a sorsok és az idézett problémák számomra nem voltak teljesen ismeretlenek (külföldön tanuló vagy dolgozó ismerőse lassan mindenkinek akad, különösen, ha szabolcsi születésű az ember), sőt hitelesek is voltak így közvetlenül az érintetteket kérdezve, ám mindezekkel együtt volt egy kis hiányérzetem is, főképp a sikertörténeteket érintően.
Több megszólaló ugyanis budapesti születésű volt, stabil anyagi és családi háttérrel, akiknek a sorsa igencsak különlegesen alakult onnantól kezdve, hogy külföldre költöztek. Ez önmagában nem baj, nem akarok egyfajta népi-urbánus ellentétet megkezdeni, sem megkérdőjelezni az elért eredményeket, ám számomra jó kérdés, hogy vajon Friderikusz ugyanilyen jó riportokat készített volna, ha azok nem a repülőtéren, hanem egy vasúti pályaudvaron készültek volna? Hasonló, sikeres vagy egyedi munkát végző magyarok külföldön típusú műsorokat ugyanis korábban is készítettek már különböző kereskedelmi tévék, így az utóbbi években több alkalommal is láthattunk olyan magyarokat, akik szerencsét próbáltak Amerikában, szörföztek Hawaiin, vagy találták meg önmagukat Dél-Koreában.
Ennek okán a magam részéről inkább lennék kíváncsi egy olyan adásra, amiben nem egy nyomorpornót, nem szociográfiai riportot, de még csak nem is rendkívüli sikereket, hanem csupán egyszerű, hétköznapi, ám valahol mégis egyedi történeteket ismerhetnénk meg. Éljenek ezen szereplők Sopronban, Harkányban vagy épp Sátoraljaújhelyen. Olyan egyszerű történeteket, amelyek szereplői, már csak a vasúti közlekedés miatt is, jobban jelen vannak a hétköznapjaikban, és akiknek élethelyzete szintén (vagy talán több) szolidaritást és megértést is eredményezhetne – még talán pár tanulsággal is kecsegtetne – ebben a sokszorosan megosztott és törzsi gondolkodású országban.
Ha Friderikusz és csapata csak az általam is használt Szolnok–Debrecen–Nyíregyháza vonalon beszélget, akkor találkozhattak volna azon emberekkel és sorsokkal, amelyekkel én is szembesültem a hazafelé tartó útjaimon alatt. Megismerhették volna azt az idős, kis borsodi faluból származó nénit, aki a férje halála után egy darabig a lányához költözött Debrecenbe, majd egy nyár után meggondolta magát, és inkább visszament a hegyekbe. A szomszédok ismerik, segítik a bevásárlásban, megbíznak egymásban. – Öreg fát nem lehet átültetni – mondta.
Találkozhattak volna azzal a kalauzzal is, aki, miután nem tudta lekezelni a jegyem az akkor bevezetett elektronikus jegyértékesítő rendszerrel, leült mellém megfáradtan, hogy elmesélhesse élete legszebb időszakát, ami a katonaságot jelentette. De lehet, lencsevégre kapnák azokat a fiatalokat is, akik a pesti életből kiábrándulva inkább vidékre jöttek egyetemre, mert itt nagyobb a közösségi élet, mint Pesten. A lista hosszú. Akadnának itt ingázók, elvált, több műszakban dolgozó anyák, elöregedő faluban élő, gyermekeket látogató szülők vagy épp tehetséges, nemzetközi kutatásban résztvevő vidéki kutatók, akik konferenciátokról mennek haza. Lehetne a címe Vasúti történetek. Lehet, nem lenne annyira érdekes, mint egy ferihegyi, csak olyan magyar narancsos lenne. „Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.”
