A demokrácia olyan államforma, amelyben a politikusok rá vannak kényszerülve, hogy folyamatosan hazudjanak. Amikor ezt mondtam a barátomnak, nagyon furcsán nézett rám, mivel megrögzött demokratának vallja magát évtizedek óta, de én nem hagytam magam.
– Gondolj bele, mi lenne, ha egy politikus elkezdene őszintén beszélni?!
– Ugyan, mi lenne? – kérdezett vissza a barátom.
– Másnap már nem lehetne politikus – válaszoltam –, mert te is csak akkor szavazol rá, ha azt mondja, amit hallani akarsz.
Ezen aztán elvitatkoztunk egy darabig. Elmagyaráztam neki, hogy miért állítom azt, amit, annak a reményében, hátha a végén sikerül konszenzusra jutnunk. Így utólag nem tudom, hogy sikerült-e, de az biztos, hogy egy jó beszélgetés volt.
– Megint sikerült elérnünk, hogy az történjen itt, a Kárpát-medencében, ami már annyiszor a történelmünk során – fogtam neki a mondandómnak. – Egy év(?) múlva ismét nem valamire, hanem valami ellen fogunk szavazni. Egy nép számára ez kifejezetten frusztrált lelkiállapot, nyomasztó, mert nincs jövőkép, vagyis nem azt fejezzük ki az urnába dobott cédulával, hogy mit szeretnénk, hanem mindössze azt, hogy mit nem akarunk. Érzed, hogy ez mekkora különbség?
Erre azt válaszolta, hogy nagyjából.
Az emberek nagy többsége valamiféle értékrend alapján dönt nap mint nap. A kérdés az, hogy ezt az értékrendet kívülről kényszerítették-e rá, vagy a saját, belső meggyőződése alapján fogadta el érvényesnek. Jellemzően sajnos az első a realitás. Már gyerekként belenövünk abba: ezt így szoktuk, ez így van jól, régóta így működik. Ez szép, az meg csúnya. Ez jó, az rossz. Ez kívánatos, azt dobjuk a szemétre. Ezt szeretni kell, azt meg gyűlölni. Észre sem vesszük, ahogy lépésről lépésre idomulunk egy kialakult „rendhez”, ahogy idomulunk ahhoz, amit eleinktől örököltünk. Elfogadjuk működő rendszerként, mert valami mást kitalálni és megvalósítani, újat, jobbat, hasznosabbat, már komoly szellemi és egyben fizikai erőfeszítést igényelne. Kinek van kedve ilyesmihez? Van bajunk épp elég. Jól van ez így!
Magától értetődő, hogy mindenki szép, okos, gazdag, erős és egészséges szeretne lenni – főleg akkor, ha nem az. És itt jönnek a képbe a politikusok, akik nagyon jól tudják mindazt, amit fentebb megfogalmaztam – legalábbis azok, akik valóban jó politikusnak képzelik magukat. Kiállnak elénk, és elkezdenek hazudni. Miért? Gondoljunk bele, ha elénk állna egy politikus, és azt mondaná nekünk: buta vagy. Csúnya vagy. Szerencsétlen figura vagy – mert úgy gondolná, hogy ez a sajnálatos valóság. Ezek után ki szavazná meg őt a választáson? Távolról sem az történne, hogy elkezdenénk azon filozofálni: vajon miért mondta ezeket a csúnyaságokat? Dehogy! Abzúg! Le vele! Ennyi volt a karrierje. Épp ezért az ellenkezője történik: Szép vagy! Okos vagy! Különleges vagy! Sokkal különb vagy, mint a szomszédod. Szép jövő vár rád! – annyira ismerős szavak! Hogy mindez hazugság? Ugyan már! Miért ne várhatna rám szép jövő?
Transzponáljuk ezt az egészet a mai magyar viszonyokra! Naponta 24 órában mit hallunk a kormánymédiában? Zúdítják ránk a hazug, hamis, álságos módon pozitívnak beállított propagandát, mert nagyon is jól tudják: ezt akarjuk hallani. Ki örülne annak, ha a súlyos valóságot vetítenék elénk? Nem kezdem el sorolni, milyen állapotban van az ország, aki képes látni is, nemcsak nézni, úgyis tudja, aki meg nem, annak hiába beszélek: ő azt akarja hinni, hogy ez már maga a Kánaán, és inkább elfordul, nehogy észrevegye az ellenkezőjét. És továbbra is az M1-et és a Hír Tv-t bámulja.
Érdekes módon azt még soha nem hallottam a politikusainktól, hogy milyen gazdagok vagyunk. Igen, ez már egy objektív mérce lenne, ilyen állítással könnyen le lehet bukni, elég csak belenézni a pénztárcánkba, vagy rápillantani a bankszámlánkra – ha van egyáltalán. Nem, ilyesmit soha nem állítanak. De azt, hogy szép vagy, okos, innovatív, különb bárkinél is – főleg ez utóbbi hizlalja az egónkat –, nos, azt szívesen elhisszük bárkinek, mert titkon (vagy nem is) erre vágyunk a születésünk óta. Meg azt is örömmel hallgatjuk, hogy holnaptól végre minden egészen más lesz.
Megértem, hogy nem akarunk tükörbe nézni. Szörnyű, mi nézne vissza ránk.
