Bár semmilyen társadalomtudományi szempontnak nem felel meg, így is tanulságokkal szolgálhat, ezért gyakran folyamodom ahhoz a faék egyszerűségű eljáráshoz, hogy megnézem az elemi reakciókat a közösségi média felületein egy-egy közéleti esemény, hír kapcsán. Néha még a kommentek lápos mezejére is beteszem a lábam, mint afféle magam előtt sem teljesen megvallott, félig titokban gyakorolt, bűnös szenvedély. Az elmúlt napok hazai közéletében a Fábry versus Bayer ügy visszhangzott az egyik leghevesebben, ezzel is így tettem.
Nem tévedtem; legalábbis a szórásban, amit a keresőmotor elémtárt, a kajánul röhögő, penetráns cinizmust, leplezetlen kárörömöt megtestesítő kis, sárga fej hódított masszív fölénnyel, maga mögé utasítva az összes többi lehetséges reakciót. Meg kellett állnom egy pillanatra, gondolkodóba estem, hogy miért is zavar ez engem talán most még eggyel jobban, mint bármikor, ha látom, hogy a hömpölygő, arctalan internettömeg tombol. Végtére is, maga a történés valójában nem különösebben érdekes: egy ember egy beszélgetés során kifejezte egy díjra az igényét, egy másik ember pedig két nappal később azt mondta, nem érdemli meg. Vaó, hát ennél a felsorolásnál megrázóbb események történnek nagyjából minden ötödik percben bármelyik kisállatkereskedés akváriumában is.
De ássunk akkor mélyebbre mégis, nézzük meg, mi is történt. Fábry Sándor a saját maga által nyilvánosság elé tárt érzései és gondolatai szerint 71 éves korára maga is díj-sérültté vált. Nem várt a felterjesztésre, maga jelentkezett be: Kossuth-díjat szeretne. Egyébként szerintem teljesen lényegtelen, hogy valóban érdemes-e erre a kitüntetésre, vagy sem, direkt nem kívánok e téren konkrét állást foglalni. Nekem csak homályos, gyermekkori emlékeim vannak az általa is felmagasztalt fénykoráról, ezekre pedig nem támaszkodnék egy ilyen ügyben, és a helyzet az, hogy itt, a jelenben pedig drágábbnak gondolom az életem értékes perceit annál, hogy azokat a Fábry-életműre áldozzam. Döntsenek erről azok, akik ezért fizetést kapnak, akiket ez hivatalból érdekel. (Egy utolsó megjegyzés viszont mégiscsak kikívánkozik belőlem: Fábry, úgy tűnik, még most is összefüggően, érthetően, adott esetben szórakoztatóan tud köznyilvánosság előtt beszélni és szerepelni, ehhez képest pedig a 2021-ben Kossuth-díjat kapott Nagy Ferót én személy szerint nem pusztán zavarbaejtően tehetségtelennek gondolom, de az elmúlt években az emberekre szabadított szereplései alapján az írástudásáról, beszámíthatóságáról és öngondoskodó képességéről sem vagyok meggyőződve. Csak viszonyításképp.)
Teljesítmények és nagy, szent fogadalmak
Fábry Sándor emlékezetes napkeltés interjúját nézem. Tanulságos beszélgetés lassan húsz év távlatából is. Nemcsak azért, amiért akkor volt. A NER eddigi tizenöt éve kapcsán ugyanúgy.
Egy hasonló helyzetben emlékezetes volt pár évvel ezelőtt Galla Miklós ámokfutása is, de én akkor is és azóta is vele jóval megértőbb tudtam lenni. Ott eleve arról volt szó, hogy egy már neki ítélt elismerést vontak tőle vissza, ami már önmagában sem a legelegánsabb eljárás volt, de a maga inverz, visszatetszést keltő módján a zömmel ellentétben nekem kifejezetten imponált, hogy Galla nem hagyta annyiban az ügyét. A kellemetlenkedést is vállalva napi szinten tematizálta a saját sorsát, újabb és újabb Facebook-posztokban a végén már a kérdés kapcsán abszolút nem illetékes miniszterelnököt is maga elé rendelte, végül pedig ha kompromisszumosan is, de erőfeszítéseit sikerre tudta vinni. Hiába, ha másnak nem is, nekem ebben mai napig lappang valami anarchista romantika.
Fábry kapcsán ilyenről persze nem beszélhetünk, de mégis, úgy tűnik, pár évente jut egy-egy díj körüli felhorgadás nekünk, magyaroknak, és közben magáról a díjakról, a díjazás aktusáról esik a legkevesebb szó. Érzésem szerint a valódi probléma, hogy a magyar kulturális elit (és ennek határait most szándékosan szabadon hagyom) a mai napig lételemi szinten függ az államtól. A magyar művészek, alkotók, kulturális dolgozók között egyesek érzelmi alapon, míg mások racionális megfontolások mentén, de végső soron mindenki a magyar államtól és az állam által kiosztott díjaktól, ösztöndíjaktól, ilyen-olyan támogatásoktól várja a beteljesülését, boldogulását. Piac eleve nincs is, kereslet-kínálat itt értelmezhetetlen fogalmak, a közszféra sem tart igényt művészeti munkákra, az átlag magyarok millióinak igénye pedig vagy agyrohasztó internetszemét által van kondicionálva, vagy a licenszelt, prolietető, kertévés sorozatok hamis világának szintjére van tervszerűen, szisztematikusan lerugdosva, bár végső soron ez mindegy is, lévén ha szándékukban állna, se tudnának eltartani valódi, élő művészetet, kultúrát. A magyar állam ebben a helyzetben végül azt az egy kizárólagos, kompenzációs szerepet vállalja csak magára, hogy általa meghatározott szempontoknak megfelelően évről évre kicsipegeti, rangsorolja azokat a kulturális elit tagjai közül, akiket személyükben kedvesnek és/vagy ténykedésüket közvetlen politikai haszonszerzésként üdvösnek tartja, és díjakkal, ösztöndíjakkal, lovagkeresztekkel, érdemrenddel domesztikálja, pacikálja őket. Valódi, érvényes szempontok korszerű művészet csinálásához hol vannak? Hogy határozzuk meg a társadalmi funkcióját a művészetnek a mindenkori jelenben? Milyen életpályamodelleket tudunk felkínálni alkotóknak és a hozzájuk kapcsolódó társdiszciplináknak? Ugyan kérem, még magukat az érintetteket sem érdeklik az ilyen apróságok, ameddig egy-egy állami elismerés kiszámíthatóan csurranni-cseppenni fog.
Nehéz persze empatizálni Fábryval, akinek az egzisztenciája jópár hozzám hasonló alkotónak a komplett életútját, művészetét tudná a halálos ágyig finanszírozni. Az sem növeli bennem irányába a megértést, hogy ezen anyagi függetlensége miatt felteszem Fábrynak nem az a „rongyos” 28,8 millió, a Kossuth-díj mellé járó honorárium hiánya fáj: kizárólag érzelmi alapon közelít tehát. Ha viszont ez így van, hervasztó látvány egy mimózalelkű, picsogó primadonnát találni az egykori zabolátlan, keménytökű, szabadszájú showman helyén.
„...De legalább amióta kormányzunk, egyetlen egyszer sem állt ki egyetlen egy ügyben sem mellettünk…”. Isten óvjon attól, hogy lelkipásztor vagy pszichiáter szerepében tetszelegve lépjek fel, de Bayer Zsolt válaszában ez az egy mondat egy komplett univerzumot tár elénk. Ha már maga Bayer is többes szám első személyben hivatkozza az elmúlt tizenöt év kormányzását, akkor talán nem venné személyeskedő tolakodásnak, ha megkérdezném tőle: pontosan mire is gondol, amikor ügyek menti kiállást sürget bárkitől is? Lehet persze, hogy eddig én ültem fordítva a lovon, de nálam az ügyek felvállalása, a szolidaritás gyakorlása, a bajtársiasság eszméje olyan szituációkhoz kapcsolódik, ahol jól beazonosíthatóan hátrány, sérelem, szenvedés ér egyes embereket vagy egy közösséget, és velük szemben hasonlóan beazonosítható az elnyomó hégemón is. A szuverenitására oly büszke magyar kormány, ami tizenöt éve bármit és annak ellenkezőjét is egy random szerda estéről csütörtökre virradó hajnalon át tud verni egy ország jogalkotásán, ami a saját szövetségi rendszerén belül folyamatosan Brüsszelt vagy Washingtont ostromolja, ami rendeleti úton kormányoz és permanens vészhelyzet állapotában tart egy teljes országot évek óta, miért is apellál bárki együttérzésére? A magyar kormányt és implicit Bayer Zsoltot (T/1) mikor és milyen módon éri hátrány, mikor kötik hátra a kezüket, fosztják meg cselekvési szabadságuktól, hatalmuktól? Össze tudná foglalni Bayer Zsolt egy kerek bekezdésben, hogy tulajdonképpen mi is a problémája? Mikor fog eljönni az a nap, hogy Bayer Zsolt törékeny lelke nem vált át vadállat üzemmódba egy kósza avarzörgésre, hanem kisimult arccal, nyugodt légzéssel és egyenletes pulzussal azt tudja magának búgni belső hangján: „Megérkeztünk. Nincs veszély. Jól vagyunk. Nyeregben vagyunk.”? Az egy dolog, hogy az ország egyik felének rossz a közérzete az elmúlt pár év kormányzati teljesítménye után, de legalább azok, akik kormányoznak, érezhetnék magukat ennél eggyel jobban.
Innét nézve pedig, azt hiszem, érthető, hogy miért nem tudok együtt menni a kárörvendő, kajánul röhögő reakciókkal. A történet két szereplője részigazságaik ellenére teljesen azonosulhatatlanok, néhány momentum alapján pedig kifejezetten nyomorúságosnak tűnnek, sajnálni őket ennek ellenére sem tudom. Magamat, magunkat, akik simán csak élni (és néha jó művészetet csinálni) akarnak, annál inkább. Ennek a történetnek a vesztesei is mi vagyunk.
A szerző képzőművész, zenész, tanár, hivatásos kellemetlenkedő
A Hang.hu oldalon megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
