A magyar külszolgálat jelenlegi átalakítása régi kérdést hozott ismét felszínre: mit tekintünk szakmaiságnak egy olyan intézményben, ahol hosszú időn át a lojalitás gyakran fontosabb karrier-erőforrás volt, mint a szakmai teljesítmény? A Bem rakparti új vezetés a professzionalizmus helyreállítását ígéri. A kérdés csupán az, hogy ugyanazok az intézményi reflexek képesek-e megvalósítani azt, amelyeket éppen meghaladni kívánnak. A minisztériumban, ahol diplomata-útlevél járt a focista tesókának, a pályázatot kijelöléssel lehetett megnyerni, és a szabálykövetés számított kreativitásnak, most mindenki megkönnyebbülten sóhajt fel: végre jön a szakmaiság. Csak éppen ugyanazok sóhajtanak.
Az ötvenes években megjelent munkáskáderek óta a külügyben axiómaként van jelen az a felfogás, hogy a külszolgálatban a hűség előbbre való a hozzáértésnél. Egy szakmai kar lebontásához elég egy év, az újjáépítéséhez nemzedékek kellenek. A megbízhatósággal párosuló lojalitás a Szijjártó-korszakban ért el a csúcsra, a saját fényképekkel feldíszített miniszteri folyosó, a személyes VIP utazási irodaként szolgáló apparátus számára az évtizedek alatt épített kapcsolatrendszer, a kormányokon átívelő szakmaiság üldözendő magatartássá vált.
Egy hónappal a választások után leszerelték a tárca épületéről a „külgazdasági” feliratot. A betűk lekerültek, a folyosók maradtak, és az irodákban is majdnem ugyanazok az emberek ülnek. Az új külügyminiszter augusztusban bejelentette, hogy 138 misszióvezetőből 34-et hazarendelt Washingtontól Moszkváig, Londontól Pekingig. Közben visszavontak mintegy 1400 diplomata-útlevelet, amelyeket az előző vezetés olyanoknak osztott ki, akiknek semmilyen diplomáciai feladatuk nem volt. Diplomata misszió nélkül, misszió diplomata nélkül: a helyzet annyira szürreális, hogy a józan elemzés is csak szürreális eszközökkel írható le.
Mit jelent egyáltalán a karrierdiplomata?
Kezdjük a definícióval: karrierdiplomata az, aki versenyvizsgán lép be, képzésen megy át, szakmai szempontok szerint halad előre, és bármelyik legitim kormányt lojálisan szolgálja, anélkül, hogy pártkötődés révén jutna pozícióba. Magyarországon ez a jelentés elpárolgott. A magyar külügyi közbeszédben a „karrierdiplomata” fogalma mára olykor azt jelenti: aki elég régen van jelen a rendszerben ahhoz, hogy múltja önmagában képesítésnek számítson.
A külszolgálati törvény főszabályként pályázatot ír elő, a kijelölés csak kivételesen, hivatali érdekből lehetséges. Aztán jött közel ezer kivétel négy év alatt. Ha egy szabály alkalmazása tartósan a kivételeken keresztül történik, előbb-utóbb a kivétel válik gyakorlattá, a szabály pedig puszta deklarációvá.
Közben a törvény a nagykövetet politikai felsővezetőként kezeli, tehát jogilag nincs különbség a pályáját végigjárt diplomata és a tegnap kinevezett barát között, a 2020-as módosítás pedig kimondta, hogy aki nem fogadja el a kijelölt állomáshelyet, annak jogviszonya megszűnik. A tapasztalt diplomata választhatott: elmegy oda, ahová küldik, vagy elmegy. Sokan az utóbbit választották, és az állomány mintegy háromnegyede cserélődött le így.
Mit kellene tudnia ma egy magyar diplomatának? Nem csupán szalagot átvágni vagy a miniszteri látogatás logisztikáját megszervezni. A feladat ennél jóval összetettebb, és olyan kompetenciákat igényel, amelyek a politikai alkalmasságon jóval túlmutatnak. Az uniós tanácsi munkacsoportokban huszonhat partnerrel kell kompromisszumos szöveget írni szankciókról, energiáról, költségvetésről, és tudni, mikor lehet egy mondatot beáldozni egy bekezdésért. Érteni kell a gazdasági biztonsághoz: a külföldi befektetések átvilágításához, az exportellenőrzéshez, a kritikus nyersanyagok és ellátási láncok politikájához, mert a beruházás ma nemcsak lehetőség, hanem kockázat is. Evakuálást kell tudni szervezni egy válságövezetből, és olyan jelentést kell tudni írni, amely azt mondja meg a központnak, amit nem akar hallani. Az elmúlt másfél évtized rendszere mindennek az ellenkezőjét jutalmazta: a bejelentést a tárgyalás helyett, a látható aktivitást az érdemi elemzőmunka helyett.
Az alkalmazkodás mesterei: a rendszer által formált diplomaták
A nagyköveteket most hazahívták. A jövő nagykövetei azonban bent ülnek a középvezetői körben, és ők már a NER-es rendszerben nőttek fel. Nézzük meg őket közelebbről, név nélkül, mert nem személyekről van szó, hanem egy közeg termékeiről! Egy közös tulajdonság azonban összeköti őket: rendkívül érzékenyek a politikai hangulatra, képben vannak a legfrissebb pletykákról, nagyszerű antennáik vannak az aktuális széljárás előrejelzésére.
A széljárásmérő áprilisban tudta meg elsőként, kinek kell előre köszönni a liftben. Májusra az új kormányprogram már színes kiemelővel jelölve feküdt az asztalán. Soha nem mondott semmit, amit ne lehetett volna később másként érteni, és soha nem tett semmit, amiért felelnie kellett volna. Nem ellenáll, hanem alkalmazkodik, és ezért veszélyesebb egy intézményre, mint a nyílt politikai kinevezett: azt a kormányváltás elviszi, őt nem.
A forgatókönyv embere felkészült, precíz és szorgalmas. Pontosan tudja, hogy a régi mondás szerint a külügyet a rosszindulat tartja össze, de ő mindenkivel nyájas és kedves. A tárgyalásra hozott pontjait akkor is felolvassa, ha a másik fél már rég másról beszél. Minden megbeszélésről hibátlan feljegyzést készít, azokról is, amelyeken semmi nem történt. Vezetőjének soha nem mond nyíltan ellent, inkább csendben kivár, és gondosan rögzíti, amikor a főnöke tévedett. Stratégiai javaslatot nem ír, pedig tudna, mert a stratégia kockázat, a szabály pedig menedék. Nem tehetségtelen: a rendszer tanította meg arra, hogy a tehetséget elrejtse.
Ha a kiszolgáló gazdasági diplomata volt, sikereit szalagátvágásokban mérték olyan cégeknél, amelyek tulajdonosait a hírekből ismerte az ország. Önéletrajzában ma úgy áll: „gazdaságdiplomáciai tapasztalat”. Tizenkét év után papíron ő is karrierdiplomata.
A protekciós zene- vagy nyelvtanárként, sportolóként, politikai stábtagként kezdte, rokoni vagy baráti szálon került be, és ma konzulként teljes komolysággal tervezi külügyi pályáját. Nem bűnös, csak rossz helyen van, és már senki sem emlékszik rá, hogyan is került oda.
A mártírok és a visszatérés politikája
És itt van a mártír, aki az előző rendszer kiszolgálója volt, csak a belső harcokban rosszul könyökölt, és most a vereségét áldozati sorsként adja el. Ő vár a legtürelmesebben a kapu előtt. Ha az új vezetés gyors kárpótlással, érdemi vizsgálat nélkül engedi vissza, nem a szakmaiságot állítja helyre, hanem az előző rendszer vesztes klikkjét juttatja győzelemhez. Pedig a sérelem nem képesítés.
Ez az öt portré különböző pályaívet rajzol, egy ponton azonban összeér: szolgálati idejük alapján mind karrierdiplomaták. Ez teszi a problémát láthatatlanná. A magyar külszolgálat politikai öröksége ráadásul két rétegben ül egymáson. Az idősebbekben a pártállami káderpolitika reflexei élhetnek tovább, a fiatalabbakban a 2010 utáni lojalitásalapú kiválasztás nyoma látszik, a kettő között pedig hiányzik az a nemzedék, amely az euroatlanti integráció éveiben a professzionalizmus normái szerint épült volna fel, és amelynek jó része 2014 után kiszorult vagy magától távozott. A szakmai tartalék tehát nem bent van, hanem kint: a kiszorult diplomatákban, a nemzetközi szervezeteknél dolgozó magyar szakemberekben, a nemzetközi pénzügyek, az akadémiai világ és a kereskedelmi diplomácia szakértőiben. A kapu előtt azonban nemcsak ők állnak, hanem a mártír is, és a kapuban senki nem kérdezi meg, ki melyik.
Az elveszett generáció és a szakmai tartalék
A szürreális kép utolsó eleme, hogy a visszahívottak listáján azok is szerepelhetnek, akik jól menő üzleti pályát hagytak ott azért, hogy a hazájukat szolgálják, és éppen azt a tudást hozták magukkal, amelyre egy gazdasági fókuszú missziónak szüksége van. A széljárásmérő marad, aki a hazája kedvéért feladott valamit, megy. Pedig a kívülről érkező nagykövet önmagában nem hiba. Egy 2024-es összehasonlító vizsgálat hét ország 669 nagykövetét elemezte: a karrierdiplomaták aránya Izlandon 95, Dániában és Spanyolországban 88, Svédországban 87, az Egyesült Királyságban 86, az Egyesült Államokban 65 százalék volt, és Európában a kívülről érkezők többnyire diplomáciai tapasztalattal is rendelkeztek. Az Egyesült Államokban évtizedeken át nagyjából minden harmadik nagykövet politikai kinevezett volt, a mostani ciklusban már öt közül négy. Ausztráliában 2021-re a posztok 8,3 százalékát töltötték be volt politikusok, Dél-Korea 2018-ban 30 százalékos felső határt vállalt, amelyet a mostani kormány a jelentések szerint túlléphet, miközben posztok hónapokig üresen állnak. Lengyelország 2024-ben nagykövetei több mint felét hívta vissza azzal, hogy a választásoknak következményei vannak, és ezzel csak újra meglökte az ingát. A politikai karrierív kizárólagos sikertényezője a NER-hez való feltétlen kötődés volt, tudunk olyan korábbi nagykövetről , aki elterjesztette magáról, hogy Szijjártó Péterrel járt egy évfolyamra. Ez ugyan nem volt igaz, de az előmenetelhez nagyszerű eszköznek bizonyult. Annyira, hogy ma is a rendszerben van és ismét misszióvezető-jelölt.
Ez a gyakorlat persze komoly anomáliákkal is járt: tudunk olyan nagykövetről is, aki sosem találkozott Orbán Viktorral, és akkor sem ment el bemutatkozni Szijjártóhoz, és nem kereste a kegyeit, amikor ez még komoly bátorságnak számított. Meg is lett az eredménye: az új kormány az elsők között hívta vissza.
Karrierdiplomata vagy politikai kinevezett? A nemzetközi tapasztalatok tanulságai
A teljesítményadatok is árnyaltak. Az amerikai politikai jelöltek közül csak 15 százalék élt vagy dolgozott korábban abban a régióban, ahová küldték, a karrierjelölteknél ez 82 százalék. A belső ellenőrzési jelentések szerint viszont a karrierdiplomaták az „átlagos-jó” sávba tömörülnek, a kívülről érkezők pedig gyakrabban kiválóak és gyakrabban gyengék: a kívülről érkezés nagy hasznú, de nagy kockázatú döntés. Két dolog indokolhatja. Az egyik a bizalom: a kutatások szerint a politikai vezetéshez közel álló nagykövet hitelesebben beszél a vezetés nevében, és ez a fogadó felet tárgyalásra ösztönzi. A másik a szakmai tudás: Szingapúr 1982 óta nevez ki nem rezidens nagyköveteket a magánszektorból és az akadémiai világból, teljes felhatalmazással, mert egy kis minisztérium nem tud minden fontos helyre elég nagykövetet kinevelni, a kívülről érkezők pedig új gondolatokat hoznak. A kockázatra Japán a példa: 2010-ben egy nagy kereskedőház volt elnöke lett a pekingi nagykövet, gazdasági reményekkel, és hamarosan éles területi válság közepén találta magát; utódja később kifejezetten Kína-szakértő karrierdiplomata lett.
Hol van helye a kívülről érkező nagykövetnek?
Ebből egyszerű illesztési logika következik, amelyet egy normális külszolgálati karriertervezés alkalmaz, de Magyarországon sosem működött: kívülről érkezni ott érdemes, ahol a bizalom vagy a szakmai tudás a kapcsolat szűk keresztmetszete: a stratégiai partnereknél, ha valódi bizalmi viszony és tapasztalt stáb áll mögötte; a gazdasági fókuszú misszióknál, ha a háttér szakmai és a kapcsolat nem biztonságérzékeny; a kulturális és tudományos jelenlétben, ha a jelöltet a fogadó országban is ismerik és elismerik. Az uniós és multilaterális képviseleteken, a szomszédsági és nemzetpolitikai posztokon és a válságövezetekben viszont a szabályismeret és a krízis rutin a döntő, a kis, több országra akkreditált missziók pedig a karrierpálya természetes lépcsőfokai. A magyar gyakorlatban ez fordítva is előfordult: aki oda illett volna, azt visszahívták, aki nem, az maradt.
Nem új névsorok kellenek tehát, hanem szabályok, mert ha a csere logikája a politikai megfelelés, csak a lojalitás iránya változik, a rendszer nem. Először is külön jogállás kell a karrier- és a kívülről érkező misszióvezetőnek. Az előbbi kormánytisztviselő, akinek megbízatását a kormányváltás önmagában nem érinti; az utóbbi határozott idejű, a ciklushoz kötött megbízatást kap, és kormányváltáskor lemond, ahogy az amerikai gyakorlatban is szokás. Így a kormányváltás a politikai kinevezetteket vinné, a szakmai állományt nem.
Másodszor felső határ kell: a kívülről érkező misszióvezetők aránya legfeljebb 15 százalék, ezen belül a diplomáciai tapasztalat nélküli, tisztán politikai kinevezettek aránya, mondjuk, legfeljebb öt százalék legyen
Harmadszor a külképviseleteket rendeletben kellene típusokba sorolni, mindegyikhez kompetencia-profillal, és kívülről érkező jelölt csak oda kerülhetne, ahol ez indokolt. Minden ilyen jelöltnél nyilvános, írásos indoklás kellene arról, miért éppen ő; a parlamenti meghallgatás előre rögzített, pontozott szempontok szerint zajlana; a kiküldés előtt legalább négyhetes kötelező felkészítés lenne; mellé pedig kötelezően tapasztalt karrierdiplomata helyettes kerülne. A középső rétegben nem tömeges elbocsátás kell, hanem egyéni szakmai felülvizsgálat regionális és funkcionális tudás, valamint teljesítmény alapján, független bírálókkal, és ugyanezen a szűrőn kell átmenniük a visszatérőknek is. A kijelölés legyen újra kivétel, minden esetét indokolják és évente hozzák nyilvánosságra, a versenyvizsga pedig legyen újra a belépés egyértelmű kapuja.
A rendszer problémája nem személyi, hanem intézményi
A magyar külszolgálat problémája tehát nem az, hogy 2010 után politikai kinevezettek is szolgáltak benne. Minden demokráciában vannak ilyenek, és közöttük kiemelkedő szakemberek is. A probléma az, hogy sem felső határ, sem illesztés, sem biztosítékrendszer nem működött, a kivételből szabály lett, a „karrierdiplomata” címke pedig levált a tartalmáról. Az újjáépítésnek két hibát kell elkerülnie: a mechanikus cserét, amely a kiszolgálókkal együtt azokat is elsodorja, akiket egy szakmai rendszer megtartana, és a kárpótlási reflexet, amely a sérelmet képesítésnek tekinti. A kettő ugyanaz a hiba két irányból: személyekről dönt, nem szabályokról.
A személyzeti kiválasztásban lehet kizárólag multicéges szemléletet is alkalmazni, de a hagyományos államigazgatási logika is egyeduralkodóvá válhat. Sőt, a kettő egészséges keveredése sem ördögtől való. A személyre vonatkozó alapkérdés nem változik: kinek a köréhez tartozol, vagy mit tudsz és mit tettél? Ha a mostani csere csak az arcokat változtatja meg, a mércét nem, akkor a következő kormányváltáskor megint lesz valaki, aki leszerel egy feliratot az épületről, a folyosón pedig a széljárásmérő már tudni fogja, kinek kell előre köszönni.
A Hang.hu oldalon megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
